13 okom volt – filmajánló

Az erőszak, a drog egyre jobban terjed a tinédzserek között is. A vége akár öngyilkosság is lehet! Ez a sorozat erre hívja fel a figyelmet!

A Netflix vitaindítónak szánt, négyévados sorozatának megtekintése után az ember óhatatlanul kutatni kezd az emlékei között, és igyekszik visszaidézni megboldogult gimnáziumi éveinek homályos, elfeledettnek vélt sikereit, kudarcait vagy sérelmeit. Régen volt, talán igaz sem volt – mondtatnánk, ha közhellyel kívánnánk elütni az életindítás előszobájának négy évét, de ennél azért egy picit többről van szó.

Nyilas Misitől Molnár Csilláig

Most ugye azt kérdezitek, mégis, mi köze lehetne Móric Zsigmond XIX. századi regényhősének, a jólelkű, okos és talpig becsületes fiúcskának a száz évvel később élt, majd tragikusan elhunyt magyar szépségkirálynőhöz? Pedig a válasz nem bonyolult: mindketten tinédzserek voltak, s mindketten a környezetük, egészen pontosan az őket körülölelő szűk társadalmi közeg áldozatává váltak. Vagy talán mégsem csak a szülők, a tanárok, a barátok, a jó- és rosszakarók felelősek azért, ami történik velünk? Akárhogy is, a szerepbe, amelyet nekik szánt a sors, Csilla belehalt, Misi meg belehalhatott volna. Utóbbi azonban mégis túlélte. Vajon miért?

13 ok

Épp erre a kérdésre keresi a választ a 13 okom volt (13 Reasons Why) című sorozat, amely első évada stílszerűen 13 részben dolgoz fel – mintegy thrillerszerűen – egy-egy vélt vagy valós sérelmet, amelyek következtében Hannah Baker, a Liberty gimnázium egyik 17 éves tanulója elszigetelődik, majd úgy dönt, hogy eldobja magától az életet. A modern nyugati kultúrkör alakította kontextus olykor mellbe vágja a magamfajta, kelet-európai szocializmusban okított öregdiákot, nekünk ugyanis akkoriban még nem volt gondunk mobiltelefonra, igaz, vonalasra sem, autóra vagy partidrogokra. Mert egyik sem volt elérhető. Azt viszont készséggel elismerem, hogy bár a kontextus merőben más, az alapprobléma mégis ugyanaz. A tinédzserkor különösen bonyolult, s hogy ezt felismerjük, nem kell alkalmi pszichológussá válnunk, de még előképzettségre sincs hozzá nagy szükségünk. A gimnázium, a középiskola helyezi elénk azokat az utolsó grádicsokat, amelyeket szükségszerűen meg kell ugranunk ahhoz, hogy kiléphessünk a nagybetűs életbe. Ebben az életszakaszban mind a sikerek, mind a kudarcok jóval nagyobb hangsúlyt kapnak, mint azt megelőzően, s ezzel arányosan a felelősségnek is hatványozottabban kellene megjelennie. Ez azonban olykor elmarad, s miközben a határainkat feszegetve próbálgatjuk szárnyainkat, nem mindig vagyunk tisztában tetteink lehetséges következményeivel.

Felvértezett lovagok vagy idegesítő tinik?

A sorozatban mindkét típus megjelenik, olykor egyetlen karakteren belül, s ez mindenképp az alkotók javára írandó. Míg az első négy-öt részben előfordulnak meglehetősen irritáló butaságok is, az évad második fele kétségtelenül vet fel olyan kérdéseket – és fogalmaz meg olyan válaszokat –, amelyek megfelelnek az eredeti elképzelésnek, azaz alkalmasak arra, hogy széles körű vita bontakozzék ki arról az igencsak összetett kérdésről, hogy vajon miért dönt egy tinédzser az öngyilkosság mellett. A gimnáziumi keretek közt egymásnak bevitt durva ütésekről a felnőttek többsége – köztük e sorok írója is – úgy vélekedik, hogy elkerülhetetlenek, mi több, hasznosak, felkészítenek ugyanis bennünket a nagybetűs élet ütéseire, amelyeket sem kikerülni, sem feltétlenül kivédeni nem tudunk. Néha betalálnak. Az üvegbúra előbb-utóbb mindenkiről lekerül, kérdés, mennyire vérteződtünk fel, mennyire váltunk ütésállóvá. Vajon a későbbiekben képes lehet-e a védőháló nélküli életben maradásra, napjaink dzsungelharcára az, akit már a gimnáziumban szuicid gondolatok gyötörnek?

Kate Walsh és a többiek

Jay Asher hazánkban 2010-ben megjelent regényadaptációjának szereposztása röviden és tömören fogalmazva: jó. Pontosabban nagyon jó! A Hannah édesanyját alakító Kate Walshot azért érdemes külön kiemelni, mert a Grace klinikában vagy a Doktor Addisonban nagyot alakító Kate itt megmutatja, hogy smink nélkül is kameraképes, ráadásul nagyszerű színésznő. A tinédzserek válogatása szintén kifogástalan, mindannyian magabiztosan hozzák saját karakterüket, de közülük mindössze a főszereplő Clay megformálója, Dylan Minnette lehet számunkra ismerős egy-egy amerikai horrorból vagy thrillerből. Vagy épp a Grace klinikából, amelynek egyik epizódjában még gyerekszínészként tűnt fel.

Ezért nézd meg

Ugyan 13 okot egészen biztosan nem tudok felsorolni, miért kellene 13 órát szánni az életedből a sorozat első évadára, de néhányat azért igen. A színészek, mint fentebb már említettem, kifogástalanul játsszák el szerepeiket. A forgatókönyv szintén jó, s az olykor irritáló, szerencsesütis napi bölcseletek szintjén mozgó kiszólásokat bőven kárpótolják az igazán mély gondolatok. Rendben van a struktúra is, a sorozat epizódonként dolgoz fel egy-egy kiváltó okot, melyek sajátos láncolata vezet végül a tragédiához, a két idősík közötti mozgás pedig impulzívvá teszi a cselekményt és leköti a figyelmet – az elkalandozás vagy belealvás nem megengedett. Végül pedig azért, mert valóban olyan témához nyúltak az alkotók, amelyet sosem lehet eléggé kibeszélni, s az érintett családok számára a tragédia következményei beláthatatlanok; nincs szörnyűbb egy gyerek elvesztésénél.

S hogy miért csak az első évadot ajánlom? Egyrészt mert komplett, kerek egészet alkot, másrészt pedig a következő szériák erőltetettek, izzadságszagúak s vélhetően csak az első évad sikere miatt készítették őket. Persze, a puding próbája az evés, s ki tudja? Hátha neked azok is bejönnek.