A film világértelmezés

Deák-Sárosi László filmesztéta, költő nemrég megjelent új kötete ismeretelméleti utazásra hívja a filmkultúra iránt érdeklődőket.  A jel újbóli helyreállítása című könyve átfogó képet ad az egymásra ható, szorosan összetartozó filozófiai, etikai, vallási, esztétikai, társadalmi, szociális kapcsolódásokról, összefüggésekről.

– Költőként, zenészként kezdte művészi pályafutását. Mikor érkezett el a pillanat az életében, milyen fordulópont volt, amikor a filmek felé kezdett fordulni? A filmes pályán is voltak alkotói tevékenységei, vagy ezen a területen „csupán” esztétaként, kritikusként munkálkodott?

– Harmincéves korom körül elakadtam a zeneelméleti projektem érvényesítésében, pedig korábban két könyvet is írtam az új zeneelméletemről. Ezért gondoltam, tanulok egy új szakmát arról a területről, ami még érdekel. Elvégeztem az ELTE filmelmélet és magyar bölcsész és tanári szakjait, ugyanitt doktori fokozatot is szereztem képi retorikából, ami tulajdonképpen egyesíti a film és a nyelvészet, részben az irodalom főbb elméleti alapjait. Érdekes, hogy a film terén is új elmélettel kellett előállnom, a képi retorikát terjesztettem ki a mozgóképekre, a filmekre. A filmnek, ahogy a zenének és a költészetnek egyaránt érdekel az elméleti és a gyakorlati oldala. Ezek egymást erősítik. A szakma nagyon belterjes, kevés e lehetőség, és az a szellemiség, amit én képviselek, nem fér bele sem a modernista, sem az üzletinek nevezett haladó irányzatokba.

– Hogyan kötődik a költészet, a zene a filmművészethez? Mik a kapcsolódási pontok, illetve mi az, amit a film élményszerűen adhat?

– A film eleve összművészeti, és bár önálló, önállóvá vált, erősen támaszkodik az irodalomra, a zenére és a többi művészeti ágra. A film elméletei is kapcsolódnak a nyelvészeti és az irodalomelméleti irányzatokhoz, a képelméletekhez stb., számos filmnek pedig irodalmi alapjai vagy gyökerei vannak. A film közvetlen képi érzékiségével erősen hat a nézőre, ezért a film korunk nyelve, még akkor is, ha részben visszaszorulóban, osztódóban, szétaprózódóban van. A film távoli információkat tud közvetíteni sokrétűen, élményszerűen. Nagyon el is árasztott minket a mozgókép, ezért a megértéséről, befogadásáról is el kell gondolkodni, a túlkapásairól, a manipulációiról is. A film értelmezése egy bizonyos szint után világértelmezés. Még van valami fontos, hogy a film előadói műfaj, még akkor is, ha rögzített, szerkesztett tartalmat tár a közönség elé: képszerűen, élményszerűen, ritmikailag adagolva.

– A közelmúltban jelent meg A jel újbóli helyreállítása című több mint 500 oldalas, rendkívül összetett, sokrétű, sok mindenre kiterjedő könyve. Hány év munkásságát öleli fel?

– A válogatás a filmes pályám elejétől a szerkesztés lezártáig terjed, és mintegy 15 év anyagából merít. Két éve ötlött fel bennem, hogy érdemes lenne kiadni a legfontosabb írásokat. A filmelméleti fő művemnek az előzőt, az elsőt tekintem, A szimbolikus-retorikus filmet, ami egyben a doktori értekezésem. Ugyanakkor a többi tanulmányomból, kritikámból, cikkemből kirajzolódik egy másik elmélet is, ami részben a filmszemiotika alapjain halad tovább, részben már találkozik a (mozgó)képi retorika elméletével. A jel újbóli helyreállítása önálló mű, de – főleg, ha a filmtörténeti szempontokat nézzük – kiegészíti egymást az előzővel. Az alapötletig volt nehéz eljutni, de utána pár hét alatt megtörtént az összeállítás, hiszen összetartozó egészről van szó.

– Mi volt az a rendezői elv, ami alapján a könyv tartalma összeállt? Milyen írások maradtak ki belőle? Hogyan tudja ilyenkor az író meghúzni a határt, és azt mondani, ez vagy az már nem fér bele?

– Az első rendező elv az volt, hogy a filmszemiotikához kapcsolódó tanulmányaim, a történeti és a kritikai írásaim jelenjenek meg egy helyen, elérhetően, egységbe rendezve. Vannak kis példányszámban megjelent tanulmánykötetek, illetve olyan folyóirat-megjelenések, amelyeket nehéz vagy nem lehet már elérni. Illetve sok közülük nem filmes, hanem például irodalmi lapban jelent meg, amelyeket a filmes szakmabeliek és az érdeklődők nem olvasnak, nem ismernek. Számos elméleti és gyakorlati szempont vezetett, de a legfontosabb az, hogy ismeretelméletileg egységes, összefüggő egészet alkosson. Mint dr. Tari Jánosnak a könyv borítóján is olvasható ajánló soraiból is kiderül, nem a filmek vagy az írások kronológiája a szerkesztési elv, hanem a filmnek, illetve általa a társadalomnak, a világ értelmezésének egyfajta átfogó víziója jelenik meg. Teljes nem lehet, de összefüggő és egységes igen. Van néhány írás, ami kimaradt, és illett volna ebbe a felfogásba, de a terjedelem határt szabott. Semmi sincs azonban veszve, mert egyes témák, területek az előző könyvben vannak kidolgozva. A bibliográfia alapján megkereshetők és megtalálhatók a kapcsolódó írások, és még nem teszem le a tollat, tehát valamikor még elképzelhető egy újabb könyv megírása vagy válogatás összeállítása.

– Könyvébe nem csupán esztétikai, kritikai témájú írások kerültek, hanem történelmi, kommunikációs témájúak (reklámokról, internetről, blogokról, technikai kérdésekről) is. Miért tartotta fontosnak ezek beválogatását, milyen szerkezeti, tematikai szerepük van a kötetben?

– Nem sok olyan írás került bele, ami nem filmes, de ami belekerült, azok kapcsolódnak a filmhez, illetve az egészből kirajzolódó elméletemhez. A reklámok, az internet, a blogok egyes jelenségeinek a vizsgálata szorosan kapcsolódik a filmes kifejezőeszközökhöz, a filmes formanyelvhez, illetve a kommunikáció retorikai és azon belül etikai vonatkozásaihoz. Már az elején említettem, hogy a film formanyelve és kommunikációs stratégiája átkerül, érvényesül a televíziós és internetes közegben is. Lényegében ugyanarról a hatásmechanizmusról van szó. Egy nyelvelméleti-irodalmi és egy történelmi írás is belekerült. Az első azért, mert a tanulmányban foglaltak részei a nyelvről, emlékezetről, és az emlékezet etikai lényegéről vallott felfogásomnak. J. R. R. Tolkien egyik fő művének tartott regényének elemzése bemutatja az emlékezet és az emlékezés szerepét összefüggéseiben a teremtéstől a napjainkig. A Székely Mózes erdélyi fejedelemről és koráról írt történelmi esszém ugyancsak az emlékezetre és az emlékezetpolitikára akarja felhívni a figyelmet. Az egyes nemzetek közös emlékezetében fontos szerepet kapnak a filmnek. A múlt jelentős, dicsőséges és tragikus eseményeit fel kell dolgozni hiteles történelmi filmekben, aminek az erényeken és a hibákon való okuláson túl erősítenie kell a nemzeti és az egyéni azonosságtudatot.

– A kötet ötödik, utolsó nagy fejezetében kifejezetten olyan magyar filmeket elemez, melyeket vagy félreértelmeztek, vagy pedig tudatosan hallgattak róluk. Ön szerint ez a jelenség ma is létező probléma? Létezik „cenzúra”, vagy tabutéma bármilyen formában a mai filmes világban?

– Korunk egyik legnagyobb problémája, hogy a hazai filmek jelentős többsége nem a valóságról és nem az igazságról szól. Olyan szellemi holdudvar bitorolja döntő többségében a filmes szakmát a gyártástól a kritikáig és az oktatásig már 1945 óta, akik a valóságot nem megismerni akarják és esetleg itt-ott kicsit javítani rajta, hanem teljesen átírni, akár eltörölni. Nem csupán a történeti fejezetek szólnak erről a jelenségről, hanem az elméleti rész tanulmányai és az egyes hazai és külföldi filmek elemzései is. Az egyik ilyen tanulmány Tarr Béla A torinói ló című, kultikus filmnek felépített alkotását vizsgálja, benne a mindent tagadó, állati irracionalitású világvége-filozófiájú esztétikáját, ami sehova nem vezet. Ez a film a modernizmus zsákutcája és végpontja, amit mi sem bizonyít jobban józan paraszti ésszel is megérthetően, hogy a rendező 55 évesen kijelentette, hogy még rendez egy filmet a világvégéről, és utána abbahagyja a filmezést. Így is történt. Hogy létezik-e cenzúra? Egyértelmű. Mint említettem, 1945 óta folyamatosan a marxista és a posztmarxista filmek és értelmezések kerülnek előtérbe. A normális, a valóságot nem erőszakosan átíró nemzeti és keresztény felfogású vonal csak mellékszálként, búvópatakként van jelen.

– Hol lát hiányosságokat, mire kellene fókuszálni a jelenben társadalmi szinten a magyar filmművészetre vonatkozóan?

– Jelenleg a néhány alulról jövő, a margóra szorított kezdeményezésen, néhány tévéfilmen és dokumentumfilmen kívül egy szórakoztatóiparinak álcázott agymosás és népbutítás folyik. Ha csupán a szórakoztatás lenne a cél, az sem indokolható, hiszen azt tartsa csak el a piac, ha van rá igény. De tisztán szórakoztató film nincs is, mindegyik képvisel valamilyen értéket vagy annak tagadását. A népszerű, több százezres nézőszámot elérő filmek is ideologikusak. Társadalommérnökök akarják átszabni az emberek értékrendjét, a tudatát, mindenféle szélsőséget preferenciaként a normalitás elé állítva. Miért kell mindezt állami pénzekből finanszírozni?

– Melyik társadalmi réteg a célközönsége a könyvének? Kiknek ajánlja?

– Szeretném azt hinni, hogy bárkinek és mindenkinek szól. A filmes szakma és filmek iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlom, és remélem, hogy bárki tudja követni, aki érettségi szintű szövegértési képességekkel ismeretanyaggal rendelkezik, mert így volt megírva is. Ismerjük meg saját filmkultúránkat és kultúránkat, ehhez próbáltam ezzel a könyvvel a magam képességemhez mérten hozzájárulni.