A fiú, akit kézen fogva vezetett a halál

A Gabriel Fernandez-akta (The Trials of Gabriel Fernandez) egy hatrészes dokumentumfilm-sorozat, amely az év elejétől érhető el a Netflixen.

Gabriel 2013. május 23-án hagyta el e világot, nyolcévesen. Előző nap mentők szállították a Los Angeles megyei Palmdale sürgősségi osztályára, ahol hosszasan küzdöttek életéért, majd egy gyermekklinikára került, kómába esett, végül agyhalottnak nyilvánítása után lekapcsolták a gépekről. A jelenlévők elmondása szerint nem volt olyan testrésze, amely ne viselt volna magán extrém sérüléseket, zavarba ejtvén még azokat is, akik több évtizednyi szakmai tapasztalattal dolgoztak az eseten. Az ő történetét tárja elénk A Gabriel Fernandez-akta (The Trials of Gabriel Fernandez) című hatrészes dokumentumfilm-sorozat, amely az év elejétől érhető el a Netflixen.

Gabriel életének utolsó nyolc hónapjában anyjával, annak barátjával, illetve 11 éves nővérével, és 12 éves bátyjával élt együtt. Születésekor Pearl nem tartott igényt harmadik gyermekére, ezért fiát homoszexuális unokatestvére és az ő élettársa nevelte, egészen négyéves koráig, amikor is a párt gyermekmolesztálással vádolták meg. Sem ez, sem az ellenkezője nem nyert bizonyosságot, de Gabriel a nagyszüleihez került, majd az anyja vette magához két testvérével együtt; mint utóbb kiderült, nem minden érdek nélkül: a nőt az állami támogatás motiválta. Ekkor pecsételődött meg a kisfiú sorsa, s kezdődött el válogatott, brutális kínzásokkal tűzdelt kálváriája. Hogy miért lett ő a két felnőtt céltáblája, nem derül ki a filmből, valószínűleg a 2017-ben lefolytatott tárgyalásból sem, de tény, hogy bűnbakként tekintettek rá, s azon kínzások okozta sérülések szövődményei vezettek végül halálához, amelyeket nap mint nap kénytelen volt elszenvedni. 

A törvényszéki kórboncnok a bírósági vallomásában elmondta, hogy 48 órán át tartott a boncolás, ami példátlanul hosszú idő, mégis ennyire volt szükség ahhoz, hogy valamennyi sérülést adminisztrálhassanak. Gabriel testét tetőtől talpig zúzódások borították, számos bordája eltört, majd összeforrt, aztán ismét eltört, fájdalmassá téve számára minden egyes lélegzetvételt. A torkán fojtogatás nyomai látszottak, bokái és ujjai bedagadtak. Testében két légpisztolyból származó lövedéket is találtak, arcán, fejbőrén cigaretta- és egyéb égésnyomokat, a fogait kiverték, haját kitépték. A gyomrából macskaürüléktől szennyezett alom került elő. Az elszenvedett stresszre és lelki gyötrelemre utalt csecsemőmirigye teljes elsorvadása. A koponyacsontja úgy összetört, mintha csak puffasztott rizs lett volna – emlékezett vissza az egyik ápolónő.

Brian Knappenberger filmje nem ismétli önmagát, nem túloz, nem sugalmaz – és nem operál egyéb hatásvadász elemekkel sem. Nincs is rá szüksége, mivel Gabriel tragédiája a legszörnyűbb rémálmainkat is felülmúlja. Nem politizál, nem mélyít árkokat, csak a történetet meséli el. Egy olyan szisztematikus gyermekkínzás, majd végül gyermekgyilkosság történetét, amelyet elképzelni sem tudunk. Mert nem is lehet. Sem megérteni, sem feldolgozni. 

Gabriel hónapokon át anyja hálószobájának kisszekrényében töltötte az éjszakákat, de néha a nappalokat is. Olykor zoknit tömtek a szájába, amelyet egy kendővel kötöttek át, ahogy a kezeit és lábait is összekötözték. Dolgát végezni sem engedték ki, ha maga alá piszkított, neki kellett feltakarítania. Ahogy a testvérei elmondása szerint a macskák almának takarítása is az ő feladata volt, s ha nem csinálta meg rendesen, a 188 cm magas és 122 kg-os mostohaapja megetette azt vele. Isauro Aguire, a családi izom követte el a kínzások, verések, végül a gyilkosság túlnyomó részét, ám a szellemi mozgatórugó Pearl Fernandez, az édesanya(?) volt, élettársa pedig, mint pöröly a kézben, „csupán” megvalósította a manipulatív nő démoni ötleteit.

A sorozat módszeresen fejti fel a Los Angeles megyében működő felügyeleti szervek szerteágazó, bürokratikus útvesztőjét, rámutat a családsegítő és gyermekvédelmi szolgálat elképesztő – és azóta is korrigálatlan – rendszerhibáira, a szociális munkások, rendőrök és egyéb illetékesek vérlázító, ám mégis büntetlenül maradt mulasztásaira, egyszóval mindenre, de legfőképp mindenkire, aki bizonyítottan tudott a kisfiút ért sorozatos, jól látható bántalmazásokról. Az ő némaságuk megannyi cinkos mérföldkőként szolgált Gabriel halálba vezető útján. Ezzel együtt nem érezzük, hogy a bűnbakkeresés volna a cél, a film inkább konstruktivitásra ösztönöz, a befejezés pedig szintén mértéktartó: nem kecsegtet hiú reményekkel, és nem árul zsákbamacskát sem. 

A helyettes ügyész, a vád képviselője központi szerepet játszik a sorozatban, személyisége az első pillanattól hitelessé teszi azt, saját gyermekkori traumáit pedig oly módon tárja elénk, hogy őszintesége és lelkiismeretes munkája vitathatatlanná válik. Az ő szemüvegén át értjük meg Gabriel valódi helyzetét, azt, hogyan is járt táncot a testi-lelki kínzásoktól elgyötört kisfiú kétségbeesett tehetetlensége az anyai szeretet utáni vágyával.

A bíró ítélethirdetés utáni mondatait érdemes szó szerint idézni, azokat, amelyeket a bűntudatnak vagy megbánásnak nyomát sem mutató Pearlhöz és Isauróhoz intézett: „Ezalatt a húsz év alatt már sok ítéletet hoztam, és általában nem mondok véleményt az ügyekről. De sokat megtudtam erről az ügyről. Végigültem. Hallottam a bizonyítékokat. Láttam a halottkém fotóit, a súlyos sérüléseket, mindezek szinte megkövetelik, hogy felszólaljak. Elképzelhetetlen a fájdalom, amit ez a gyermek átélhetett, amit hallottam, annak alapján Gabriel kedves, szerető ember volt, aki csak szeretetre vágyott. És, hát… elhangzott, hogy állatként viselkedtek vele, de ez nem igaz. Még az állatok is gondját viselik a kölyküknek. Komolyan azt kívánom, hogy mind a ketten riadjanak fel az éjszaka közepén, és gondoljanak a sérülésekre, amelyeket ennek a szegény hétévesnek okoztak, és ne hagyja nyugodni önöket. Ritkán mondok ilyet. Az önöké másfajta kínzás lesz, mert nem lesznek fizikai fájdalmaik. Nem tudom, hogy képesek-e rá. De ezt kívánom önöknek.” 

Nehéz ehhez bármit is hozzátenni. A szokásos közhelyözönt – megrendítő, felkavaró, döbbenetes, letaglózó – sem érdemes koptatni, mert mi mást is érezhetne az ember, miután szembesült Gabriel megkínoztatásával és agyonveretésével? Szorít a gyomorszáj, feltör a sóhaj. Párás a szemed. Lefagysz. Nem érzed a szíved dobbanását, olyan a mellkasod belül, mint egy felperzselt puszta. És ekkor szembesülsz a legszörnyűbb valósággal, ekkor jössz rá, miért érzed azt, amit. Pontosabban: miért nem érzel semmit. Ekkor tudatosul benned, hogy teljesen mindegy, milyen ítélet született, érdektelen a gyilkosok további sorsa, nem számít, börtönbe vetik-e őket életük végéig vagy kivégzik. És tényleg nem számít. Mert az ő esetükben még a halálbüntetés sem nyújthat elégtételt.