A hiányzó hős
Az emberi érzelmek története a világ legrövidebb köteteinek egyike. A legrövidebb, de egyben a leggyönyörűbb is. Minden szava egy-egy önálló fejezet. Szeretet. Öröm. Vágy. Bánat. Már akkor készen volt, amikor még az írást sem ismertük, százezer évekkel ezelőtt. S azóta érdemben egy sorral sem bővült.
Gyerekkoromban sokszor elképzeltem, vajon milyenek lehettek őseink. Konkrét kép nem alakult ki a fejemben, de mindig átjárt valami homályos borzongás az ősitől, a vadtól. Aztán, amikor először készültek modern antropológiai rekonstrukciók, megdöbbentem: a bronzkori asszonyok, a vaskori harcosok: mintha kortársainkkal néznék szembe.
Aztán összeállt a fejemben, hogy változhat minden, a kor, a termelés, a társadalom, de az ember mégiscsak ugyanaz marad, marad, ami volt. Emberségének alapja: az érzelemvilága.
Tegnap hajnalban meghalt Benedek Tibor, a Sportember. Talán még életemben nem láttam ennyire egységes, mély és őszinte megrendülést, amivel a hírt az ország fogadta. Ebben a nagyvárosi dzsungel létben sem hangzott el egyetlen disszonáns hang sem.
A Margitszigeten az uszodától este a körútig kígyózott a sor, az emberek csak egy szál virággal és mécsessel érkeztek. Nem hangzottak el beszédek, nem tartottak hivatalos megemlékezést. Az ott lévők mégis pontosan tudták, mit kell tenniük.
Pontosan úgy gyászolták Tibort, ahogy évezredekkel ezelőtt gyászoltuk hőseinket. Némán és tűzzel, legbelül.
Fejet hajtva, egyenes derékkal.
A vágy egy Hős iránt, ma pont olyan erős, mint egykoron, hiszen, bármilyen formában is jelenjen meg, egyetlen pillanat alatt ismerjük fel az ősi alakot. A tudás a génjeink kettős spiráljába van írva.
Milyen szép így és milyen megnyugtató! Hiszen Hős csak ott van, ahol a legfontosabb érték az igazság. Ez a Hős útja.
Út és igazság: élet. Ne féljetek!
