A szólásszabadság határai
Miután rémhírterjesztés és hatósági rendelkezés elleni uszítás miatt előállították a hazai vírustagadók atyamesterét, Gődény Györgyöt, élénk és rendkívül aggasztó vita bontakozott ki a magyar sajtóban, ismert megmondóemberek álltak ki a korlátlan szólásszabadság dogmája mellett. Velük vitatkozunk.
Tamás Gáspár Miklós már péntek délután közzétette doktriner szólásszabadság-kiáltványát, felsorolva benne mindenféle hülyeséget, amiket szerinte tolerálnia kell az államnak, „amely a honpolgároknak nem nevelőjük és nem elöljárójuk”. Hasonlóan érvelt Puzsér Róbert is, aki szerint belefér a szólásszabadságba, hogy Gődény „relativizál egy olyan vírust, melyet senki nem ismer, egy olyan vészhelyzetet, melyben a komplett civilizáció vakrepülést folytat”, hiszen vírusügyben tudományos tényekről beszélünk, Gődény tehát „tudományos tényeket vitat”, s ha nincs is igaza, a „tudományos diskurzus alapja ettől még az marad, hogy bármi megkérdőjelezhető”.
Megdöbbentő, mennyire felelőtlenül érvel a két vaskalapos megmondóember, miközben nyilvánvaló, hogy legbecsesebb közösségi értékeink egyike, a szólásszabadság igenis véges. Sehol nincs olyan szólásszabadság, amely eltűrné az uszítást vagy a felbujtást. Márpedig a vírustagadás, a hatósági intézkedések megkérdőjelezése, a védőoltásokkal kapcsolatos összeesküvés-elméletek terjesztése most ezek felé mutat. Gődény és a hozzá hasonlók propagandája egy egész társadalom számára jelent gyilkos veszélyt.
Novák Hunor, az ismert gyermekorvos friss Facebook-posztjában elég pontosan mutatott rá a vírustagadás veszélyére: „Miközben az intenzív osztályokon hősies küzdelmeket folytatnak az ápolók, orvosok, drasztikusan megnőhet a hozzájuk beérkező esetszám, esetleg pont azért, mert sokan elhiszik azt, hogy felesleges maszkot viselni. Attól, hogy valaki a lapos földben hisz, nem hal meg senki, de amit Gődényék csináltak, az nem a szólásszabadság kategóriája, hanem masszívan veszélyezteti a járvány elleni védekezés sikerét.”
Bármennyire is fontosnak tartjuk a szólásszabadságot, bármennyire is tisztában vagyunk azzal, hogy nélküle nincs demokrácia, nélküle nincs semmiféle szabadság, azért nem tekinthetünk erre az eszmére sem úgy, mint valami kikezdhetetlen, megkérdőjelezhetetlen dogmára. Érvényesülését sok tényező befolyásolja, kibontása függ a kontextustól és megvalósulása sajnos tele van túlkapásokkal.
Gondoljunk csak arra, milyen súlyos visszaélés a szólás szabadságával a #metoo-mozgalom, amely a lincselés logikája szerint tapos el egzisztenciákat, sokszor olyan vádakra alapozva, amelyek bíróság előtt nem állnák meg a helyüket! Hasonlóan aljas kibontása a szabad közbeszédnek az agresszív állatvédelem célzott propagandája, amely erősen megkérdőjelezhető ideológiai bázison állva próbál lerombolni vállalkozásokat, piaci-fogyasztási rendszereket. De végső soron a szólásszabadsággal való visszaélés az is, amikor a vállalkozó kedvű sarlatánok veszélyes hazugságokat terjesztve próbálják hirdetni kétes értékű termékeiket.
A tény, hogy számtalan módon vissza lehet élni a szólásszabadsággal, elsősorban arra figyelmeztet, hogy a digitális kommunikáció korában ideje felülvizsgálnunk és pontosabban szabályoznunk, milyen körülmények között, meddig terjedhet a véleménynyilvánítás szabadsága. A bírói gyakorlatban ma is figyelembe veszik a kontextust. Más megítélés alá kell, hogy essen a valóban tudományos vita, a művészi ábrázolás, de a szabad beszéd jogát még arra tekintettel is mérlegelnie kell a jogalkotónak (illetve többnyire a jogalkalmazónak), hogy milyen közegben, milyen visszhangot keltve érvényesül vagy esik tilalom alá.
Tamás Gáspár Miklós tisztában van azzal, hogy a szólásszabadság nem minden körülmények között végtelen. Ezt írja: „Háborúban vagy vészhelyzetben a közösség (általában persze: a közösség nevében az állam, az állam nevében a végrehajtó hatalom és a közigazgatás) szűkebbre vonja ezeket a határokat a közveszély elkerülése végett. Háborúban pl. általában nem ajánlatos a katonai ellenfél elképzeléseinek méltánylata (akkor se, ha történetesen az ellenfélnek van igaza, ami előfordul).” Ennek fényében igazán meglepő, hogy a koronavírus-járványt, amely eddig csaknem hétezer polgártársunk életét oltotta ki, nem tartja „vészhelyzetnek” a filozófus. Valószínűleg nem érti, miért rendkívül veszélyes ez a betegség. Így ír a koronaszkeptikusokról, a vírustagadókról és az oltásellenesekről, akik szerinte egyszerűen tévednek: „A tévedést az alkotmányos állam nem bünteti, még ha fájlalja is. Dr. Gődény György honpolgári vita részvevője, amelyben a többség ráadásul (ha nem is szó szerint) ővele ért egyet – hiszen a többség egyelőre (sajnos) nem óhajtja a koronavírus-fertőzés ellen beoltatni magát –, ez reprezentatív, noha minden valószínűség szerint téves és káros álláspont, amelynek hangoztatásához dr. Gődénynek és mindenki másnak joga van.”
Hasonló ostobaságot ír Puzsér Róbert, amikor azt fejtegeti, hogy „Gődény Györgynek igenis joga van hülyeséget beszélni, joga van a kormány intézkedéseit kritizálni, és joga van aláírásokat gyűjteni. (...) Attól, hogy valaki esetleg Gődény György hazugságai miatt nem visel maszkot, még nem lesz helyes, hogy elviszi őt a rendőrség.”
A két doktriner szólásszabadság-harcos azonban téved. És tévedésükkel nem a szabad beszéd mellett állnak, hanem egy minden szempontból vállalhatatlan idiotizmus agresszív propagandája mellett.
Ha Puzsér Róberten és Tamás Gáspár Miklóson kívül másnak sem volna világos, akkor most szögezzük le újra: Gődény és társai emberéleteket kockáztatnak. És nem csak a sajátjukat. Mert lehet, hogy a koronavírus nem nagyságrendekkel veszélyesebb, halálosabb, mint a hagyományos influenza, ám olyasmit tud, amit más – sokkal több halálesetet produkáló – betegségek sem tudnak: a koronavírus-járvány képes túlterhelni az egészségügyi ellátórendszert. Így ez a betegség nemcsak azokat veszélyezteti, akik megkapják, hanem azokat is, akik a koronavírusos betegek miatt nem jutnak ellátáshoz. Egyszóval mindenkit. Mindenkit, mert egy ellátatlan vakbélgyulladásba éppen olyan „remekül” meg lehet halni, mint a koronavírus következtében. Az egyetlen ok, amiért a járvány terjedését szigorúan próbálja megfékezni az állam, az az, hogy a veszélyt az egészségügy teljesítőképességének keretei között tartsa.
Gődény és háborodott hívei nem pusztán a maguk egészségét kockáztatják, amikor a maszkviselés, a távolságtartás vagy a védőoltás ellen kampányolnak, sokkal inkább azokét, akiknek esetleg nem jut majd ellátás, miközben a sarlatánt és követőit próbálja megmenteni az egészségügy. Akárkiét, ami járvány esetén azt jelenti: mindenkiét. Ha ez nem vészhelyzet, tisztelt Tamás Gáspár Miklós úr, ha ez nem ok a szólásszabadság korlátozására, tisztelt Puzsér úr, akkor igazán nem tudom, hogy mi lehetne az.
