Asztrállandolás

Jakab Tibor negyven éve készít természetfotókat, de még mindig meg tudja lepni a pályázatokon a zsűrit. A fotóssal munkásságáról beszélgettünk.

– Asztrállandolás című fotójával megnyerte az Envirotis – Madarak fényben és árnyékban 2020 fotópályázat első díját. Meglepte a helyezés?

– Ezen a pályázaton már tavaly is próbálkoztam, s a harmadik lettem. Idén akkor szembesültem fotóstársaim munkáival, amikor a pályázat Facebook-oldalára feltöltötték a képeket, és elindult a közönségszavazás. Újdonságnak számított, hogy a madaraknál is elkezdték azt a hosszú záridős fotózási technikát használni, amit egyébként már más állatoknál is alkalmaznak. Szóval sok izgalmas alkotás született, mégis... A képeket végignézve, úgy gondoltam, ismét van esélyem felállni a dobogó egyik fokára.

– Milyen korábbi fotópályázatokon ért el sikereket, illetve melyikre a legbüszkébb?

– Ötvenkét éves vagyok, mintegy negyven éve fotózom. Nem tudom megszámolni, hogy a hosszú évek során hány megméretésen vettem részt. De egy biztos: ha egy pályázatot megnyerek, akkor öt évig nem térek oda vissza, ezzel megadva másnak is a lehetőséget. A mostani pályázat során a száz képből huszonöthöz volt valami közöm. Én öt fotóval indultam, de a lányom és a tanítványaim is pályáztak. A gyermekem teljesítményére vagyok a legbüszkébb, ő a közelmúltban Spanyolországban söpört be egy nívós díjat. Saját részemről pedig a legjobb érzés az volt, amikor az év természetfotósa pályázaton kategória helyezéseket értem el. Ez azért is fontos számomra, mert ezen a versenyen a magyarországi élmezőny összes tagja szerepel.

– Említette, hogy tanítványa is részt vett az Envirotis megmérettetésén. Ezek szerint tanít is?

– Igen, itt Heves településen, ahol élek, rendszeresen tartok ingyenes fotószakkört, minden csütörtökön. Habár idén ez sok esetben a járvány miatt elmaradt, a tanítványaimmal kipróbáltuk az online oktatást, ami be is vált. Azóta így adom át a tudásomat a kezdő fotósoknak.

– Milyen tanácsokat ad a kezdő természetfotósoknak? Milyen apró trükkökre figyeljenek, amivel látványosabb és jobb minőségű képeket alkothatnak?

– Az alázat az első. Egyenrangú félnek kell tekinteni mindent és mindenkit, ha egy hangyát fényképezünk, akkor is. Fontos az állatok etetése és hogy úgy mozogjunk a természetben, mintha mi is ott élnénk. Úgy kell a természet részévé válni, hogy észrevehetetlenek legyünk. Első körben nem muszáj lest építenünk, megteszi az is, ha egy madáretetőt telepítünk az ablakunktól három-négy méterre. Így is szép képeket lehet készíteni. Fontos, hogy először olyan madarakat keressünk, mint a mezei veréb, amelyek társaságban úgy viselkednek, mint a rossz papagájok, így mozgás közben hihetetlen jó fotókat lehet készíteni róluk. Később, ha már úgy érezzük, hogy jobban megy, akkor áttérhetünk a cinegére, a zöldikére, a fácánra, majd végül a jégmadárra.

– Emlékszik, hogy mikor vette kézbe élete első fényképezőjét és hogy miről készítette első fotóját?

– Tízéves koromban édesapám bevitt a fotólaborjába, leültetett, és azt mondta: varázsoljunk! Befűztük a filmet, és akkor valami igazán jó történt: kész csodának tartottam, ahogyan kirajzolódott a kép. Ekkor döntöttem el, hogy én csak ezzel szeretnék foglalkozni. Az első „munkaeszközöm” egy Siluett Elektro típusú fényképezőgép volt. Ebben az időszakban sok mindent fotóztam, így nem tudom már megmondani, hogy mi volt az első fényképem. De azt meg tudom mondani, hogy az első érdekes fényképemet tizennyolc évesen készítettem el. Akkoriban kezdtem el a nagymamámnál fotózni és madarakat etetni, és ekkor készült el az első olyan fotóm is, amelynek a teljes munkafolyamatát magaménak tudhattam. Kialakítottam egy megfigyelőhelyet, etettem a madarakat, és vártam a megfelelő pillanatra. Az így készült alkotást el is küldtem egy pályázatra. Habár nem kaptam elismerést, de elhívtak a kiállításra, és ott bizonyosodtam meg arról, hogy még van hová fejlődni. Visszagondolva nem bántam, hogy eleinte nem nyertem díjakat, hiszen ezek a kudarcélmények adtak igazán erőt a folytatáshoz. Folyamatosan gyűjtöttem az 1962-től 1990-ig megjelent magyarországi, illetve a külföldi fotós újságokat. Az ezekből ellesett technikák és a sok-sok gyakorlás által tanultam ki a szakmát.

– Nehéz lencsevégre kapni a legjobb pillanatot?

– A mostani díjnyertes fotómra sokat kellett várnom. Január közepétől minden hajnalban felkeltem, és a kertemben felépített lesből figyeltem a madarakat. A pályázat leadásának határideje előtt néhány nappal jött el a legmegfelelőbb pillanat. Ennél a képemnél a vakuvillanás után hosszabb záridőt alkalmaztam, mint a vaku szinkronideje, így a felszállás minden pillanata láthatóvá vált. Persze ez a kép nem valósulhatott volna meg a kertembe telepített pirokanta nélkül. Ez adja a sötét hátteret, amit tudatosan neveltem olyan sűrűre, hogy a fény ne tudjon áthatolni rajta. Vannak fotósok, akik kibérelnek egy kész megfigyelőhelyet felszereléssel együtt, ahonnan kényelmesen várják a megfelelő pillanatot. De úgy gondolom, egy igazi természetfotós maga keresi meg a megfelelő helyszínt és készít el mindent a fényképéhez. Nekem Vincent Munier francia fényképész az etalon, az igazi természetfotós. Hihetetlen, ahogy az Északi-sark környékén álcahálóból készít megfigyelőhelyet, és varázslatos képeket alkot.

– Melyik a kedvenc fotója?

– Az a népszerű fotó, ami a mai napig kering az interneten, de már senki sem tudja, honnan származik. Múltkor betettem a Google képkeresőjébe, és több száz oldalt – többnyire kínait – hozott ki, ahol ez a kép szerepel. A fotó egy egeret ábrázol, ami éppen két kukoricacső között ugrik át. Abban az időben nagy egérinvázió volt, mivel a környéken mindent learattak, és a hozzánk közel eső kukoricaföldön gyűltek össze. Száraz hideg idő volt, emlékszem. Lézert feszítettem ki a két kukorica között, majd bevakuztam, mint a műteremben, és utána már csak készültek a képek. Végül a 60-70 képből kiválasztottam azt, ami a legjobban sikeredett.

– Melyik volt eddig a legextrémebb fotózása?

– Az egyik évben sikerült kifognom egy szélsőséges időjárást. Szakadt az ónos eső, hideg volt, olyan igazán csontig hatoló hideg. Akkor tudtam, hogy ez az én napom lesz. Beültem az autómba, és a lesemhez siettem, az út nagyon csúszós volt. Amikor elfogyott az út, még egy kilométert gyalogoltam, esve-kelve a jégpáncélon. Miután odaértem, elővettem a nyolckilós objektívemet, és – a lesemből babzsákról – sikerült lencsevégre kapnom egy ronggyá ázott ölyvet. A kép érdekessége pedig az, hogy az egyik év természetfotósa pályázaton a humor kategóriát megnyertem. Én azt szoktam mondani, hogy egy jó természetfotós akkor indul útnak, amikor más hazamegy.