Charlie Hebdo – Miért erősebb a szimbólum a valóságnál?

2020-ban már nem tudunk úgy gondolni a lapra és arra, amit képvisel, mint a Charlie Hebdo előtt.

Vannak olyan problémák, amiket élő ember feloldani nem tud. Ez a kontinens, ahol mi élünk, Európa olyan dolgokat látott, amelyek után nehéz beszélni. Ha ma határokat említünk, a fejünkben van Berlin, a szögesdrótok, a szürke évtizedek és valami állandó békétlenség. A fenyegetettség érzete eluralkodott az egész kultúránkon, és már nagyon kell keresgélni, mit mentenénk ki ebből az égő házból.

A Charlie Hebdo politikai szatirikus magazin szerkesztőségében elkövetett merénylet és az utána következő sorozatos terrortámadások nemcsak arcokat rajzoltak újra, hanem egy teljes városképet is. Ezek a támadások sosem üresek. Nemcsak egy bomba robban, nemcsak egy fegyver sül el, hanem minden bomba és minden fegyver – mert a terrorizmus veszélye az irány nélküli jelképes erőben áll. Egy épületből így lesz Az épület.

A szimbólumok világa mindig erősebb a „valóság” szféráinál. Egy jelentéssel felruházott cselekedet mindent elbír, még a legszörnyűbb gyilkosságokat is. A történelmi tudattal és annak összes bűnével nehéz elképzelni egy új jövőképet. Milyen eszközökkel lehetne mégis felvenni a harcot a hibás jelentésekkel, saját torzult emlékeinkkel, amíg az utcákon köztünk jár a félelem és az értetlenség?

Írjunk stratégiát! Szimuláljunk!

Charlie Hebdo előtt, Charlie Hebdo után

Egy hely, egy épület, egy utca szinte minden esetben akkor érdemel új, kiemelt szimbolikát, amikor egy időbeli esemény megjelöli. Az eset, a  történés eredménye mindig egy minőségbeli, értékbeli változás: a Charlie Hebdo hajdani épülete Párizs XI. kerületében, a Boulevard Richard Lenoir közelében csupán egy szerkesztőség volt, üvegablakokkal, sértetlen és kiművelt homlokzattal. Később emlékhellyé avatták, ám úgy tűnik, ez teljességgel célszerűtlen, hiszen a tragédia után egy felavatott szimbólummá vált – egy X a térképen, ami semmiben nem különbözik az Eiffel-toronytól. 2015 óta eltelt öt év, akkor a Charlie Hebdo épületénél megállt az idő. A támadás által egy időbeli esemény konzervált mementója lett. A néhány nappal ezelőtti késeléses támadás egy ismétlés, és kár azt hinni, hogy amennyiben nem dekonstruálják a szerkesztőség szimbolikáját, ez időnként újra és újra meg fog történni. A gyakoriság persze kérdéses, ezt nem lehet előre látni – a tapasztalat az, hogy általában növekvő tendenciát mutatnak a támadások számai. A terrorizmus mechanikájára való tekintettel szintén veszélyt jelenthetnek az évfordulók, a különböző nemzeti ünnepek.

A következtetés, amit le kell vonnunk ebből, az az, hogy 2020-ban már nem tudunk úgy gondolni a lapra és arra, amit képvisel, mint a Charlie Hebdo előtt. Már nem pusztán egy felvágott nyelvű, megosztó humorlap, hanem egy tragédia helyszíne Párizs történelmi térképén. Egy új lokáció. Az viszont tény, hogy az idő múlásával az emlékek kopnak, az emlékezők elfogynak.

Térfoglalás

A térben való helyfoglalás erőszakos cselekedet. Minden létező kivág egy szeletet az üres semmiből, és megtölti tartalommal. Egy toronymagas épület éppenséggel nem széltében foglal helyet magának, hanem egymás tetejére présel óriási mennyiségű anyagot. Némelyikük olyan szimbolikus magasságokra tör, amelyeket ember természetesen nem érinthet – legfőképp a világgazdaság égisze alatt nem. A World Trade Center tragédiája egy marker, a 2001. 09. 11. számsorral jelölt, több millió emberi agyba égetett kód. Miután Allah ökle lesújtott az ikertornyokra, az amerikai kormány megőrizte az eredeti helyszínt, meghagyták a sírgödröt, a fekete kútba szakadatlan ömlik a könnyeket jelképező zuhatag. Kicsivel odébb egyetlen, sötét üveggel borított, dárdaszerű épületet emeltek a téren, a neve: One World Trade Center. Lám, a szabadság és a béke közössége legyűri a gyilkosokat. Maga a pontos emlékhely persze támadhatatlan. Ezt úgy lehet megoldani, hogy a konkrét helyen nincs már mit lerombolni.

A visszakövethető nyomok

A transzparencia korában azt hihetnénk, nincsenek (mert nem lehetnek) titkaink egymás előtt – mi sem rémisztőbb, mint ezt elképzelni. Az egyik oldalon áll a vallásos hit alapvetése, két állandó résztvevő (Isten és ember) másra nem cserélhető viszonya, a másik oldalon pedig a kritikus és cinikus valóság, egymás rablása nap nap után, ahol minden tevékenységünket fenyegeti egy másik.