Csodavilág a függöny mögött
Urbán Ádám fotográfus oda kalauzol minket, ahová az egyszerű cirkuszlátogató sosem jutna el.
Urbán Ádám Balogh Rudolf-díjas fotográfus tizenkét éve örökíti meg a Fővárosi Nagycirkusz kulisszatitkait. Szubjektív, dokumentarista alkotásai rendszeresen díjat nyernek a Magyar Sajtófotó-pályázaton, és szerepelnek a pályázatból nyílt kiállítások kétnyelvű kísérő kiadványaiban. Interjúnkban a cirkuszművészethez fűződő viszonyáról, kulisszatitkokról és legújabb fotóalbumáról mesélt.
– Hogyan került kapcsolatba a cirkusz világával?
– 2009-ben egy barátom gyermekeivel mentünk el a Fővárosi Nagycirkuszba megnézni az akkori műsort. Olyan szögben ültünk, ahonnan néhány pillanatra be tudtunk pillantani a függöny mögé. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy be kellene jutnom oda a fényképezőgépemmel, hogy egy fotósorozattal megmutassam a többi nézőnek is, milyen munka folyik a háttérben. Akkortájt fogalmazódott meg bennem, hogy a reklám- és divatfotózás mellett maradandó, értékteremtő sorozatokat is szeretnék készíteni, ezért bekéredzkedtem a Művésztelepre, ahol az artistaművészek gyakorolnak, és elkezdtem fotózni őket.
Szerencsémre az akkori igazgató fia, Kristóf Krisztián is ott gyakorolt. Összebarátkoztunk, és ennek köszönhetően bemehettem vele a Fővárosi Nagycirkuszba, ahol elkezdhettem a hőn áhított fotósorozatot. Nem volt egyszerű feladat, mert a cirkusz nagy családja egy összeszokott közeg, ahova idegenek nem tudnak könnyen beépülni. Meg kellett tanulnom az írott és íratlan szabályokat, hogy hova állhatok az előadások alatt, ugyanis láthatatlanná kellett válnom, hogy ne akadályozzam a háttérben dolgozók óramű pontosságú munkáját. Belekerült pár évembe, amíg elfogadták a porondosok a jelenlétemet, azt, hogy megörökítem az ott zajló eseményeket. Ilyenkor az öltözködésemre is oda kell figyelnem, nem vehetek fel rikító színű ruhákat, hogy ha elhúzzák a függönyt, és belátnak a nézők, ne vonzza oda a tekinteteket. Már négy éve rendszeresen felvételeket késztettem, amikor az akkori igazgató meglátta bennem a lehetőséget és a szorgalmat, így felkért az intézmény hivatalos fotósának. Azóta a százharmincegy éves Fővárosi Nagycirkusz, a hozzá tartozó Művésztelep és a Baross Imre Artistaképző Intézet Szakgimnázium eseményeit, a műsorokat, a fellépők cirkuszi és cirkuszon kívüli életét örökítem meg, valamint az én fotóim láthatók a plakátokon és a műsorfüzetekben is. Ezenkívül portréfotókat is készítettem idős artistaművészekről a Cirkuszi Csodaemberek – Életútinterjúk cirkuszművészekkel című kötetsorozatba, egy másik projektben pedig artistaművészekről a lakókocsijukban. Ezzel példát szeretnék mutatni a következő fotós generációnak, hogy ha valaki egy témán dolgozik, bátran merjen gondolkodni, hogy még milyen rétegei vannak egy adott művészeti ágnak, és ne ragadjon le a megszokott témáknál.
Nem tudom megunni ezt a munkát, mert akit egyszer megcsap a manézs illata, nagyon nehezen tudja azt elengedni. Nem ez a fő állásom, nem is a pénzért csinálom, hanem mert késztetést érzek rá, hogy megörökítsem az utókor számára az épület falai között fellelhető értékeket.
– Fotósként milyen kihívások elé állítja a munkája a Fővárosi Nagycirkuszban?
– A cirkuszi számok a manézsban különleges fotográfiai tudást igényelnek, mert színházi fotósnak is kell lenni, a gyors mozgások miatt pedig egy kicsit sportfotósnak is. Egy adott műsorszámot mindig több szögből örökítek meg. A manézsban nincsenek technikai nehézségek, viszont a backstage-ben készített fotók elkészítése speciális felszerelést igényel, ugyanis nagyon kevés fény áll rendelkezésre, olyan, mintha egy gyertya fényénél fotóznék. Ezért jó minőségű felvételek készítéshez nagy fényerejű optikákra és különösen jó zajszűrésű fényképezőgépre van szükség.
– Rendszeresen díjazzák a kulisszafotóit a Magyar Sajtófotó-pályázaton. Mitől különlegesek ezek a fotók, és milyen pillanatokat keres a kulisszafotózáskor?
– Egy új műsor esetében az első pár alkalommal nem is fotózok, csak figyelem, hogy mi történik. Fotózás közben nemcsak egy artistára vagy egy csoportra koncentrálok, hanem a teljes műsor hangulatát mutatom be a kulisszák mögött. Ezért nemcsak az artistaművészekre, de a porondosokra is fókuszálok, hiszen nagyban az ő munkájuknak is köszönhető egy műsor létrejötte: ők készítik be a rekviziteket és segítik a művészeket a fellépések előtt. Az artistaművészek a produkciójuknak megfelelő módon melegítenek be és készülnek fel, teljesen más arcukat mutatják, mint amikor fellépnek. Az artistaművészek felkészülését, koncentrációját mutatom be, mielőtt a porondra lépnének, valamint miután visszajöttek a függöny mögé, a fáradtságot és a megkönnyebbülést, ugyanis talán akkor mutatják meg a legemberibb arcukat. Ösztönösen azt keresem, hogy egy fotón minél több szimbolikus dolgot örökítsek meg, és próbálok sok emberi pillanatot elkapni. Az artistaművészek kulisszatitkairól a közönség fotós dokumentáció hiányában soha nem értesülne, pedig megannyi érdekes és izgalmas pillanat történik ebben a zárt és csillogó világban. Tehát amikor a backstage-ben fotózom, elsősorban olyan emberi pillanatokat szeretnék megragadni, amik rejtve maradnak a közönség előtt. A fotókon éppen a hitelesség visszaadása miatt nem végzek különösebb utómunkálatokat.
– Február 13-án, a Fővárosi Nagycirkusz tavaszi műsorának premierjén mutatják be a legújabb fotóalbumát. Milyen koncepció szerint épül fel az album?
– A Nemzeti Cirkuszművészeti Központ kiadásában megjelenő, 224 oldalas, négynyelvű albumba az elmúlt tizenkét évben lencsevégre kapott cirkuszművészeti fotóimat válogattam össze Bácsi Róbert Lászlóval. A grafikai munkát a húgom, Urbán Orsolya végezte. A fotókat társadalmi üzenetek szerint csoportosítottuk, mint az egyensúly, az akarat, az erő, a csapatmunka és a bizalom. Ezenkívül bemutatom a cirkusz hétköznapjait, az utazócirkuszok kulisszatitkait, a sátrak építését, az elemekkel vívott harcot és az utazó artistaművészek életét. Külön fejezetet szenteltem a portréfotóknak, melyek többségét a kétévente megrendezett Budapest Nemzetközi Cirkuszfesztiválokra érkező nemzetközi sztár artistaművészekről készítettem. Az albumban megjelenik a Fővárosi Nagycirkuszban és az utazó cirkuszokban fellépő állatok és szelídítőik harmonikus, szeretetteljes, egymásra utalt viszonya, közös tanulásuk, a kulisszák mögötti életük, az állatok tartása. Ezek a fotók bemutatják az állatok cirkuszban szerepeltetésének létjogosultságát. Ezt azért is tartom fontosnak, mert úgy gondolom, hogy az utolsó perceit számlálhatjuk az egzotikus állatok cirkuszokban való szerepeltetésének.
– Mik a legemlékezetesebb élményei a kulisszák mögött?
– Talán az, amikor az épület előző igazgatója, Fekete Péter azt kérte tőlem, hogy ne csak az artistaművészekről, hanem az állatpartnereikről is készítsek portréfotókat. A kutyák vagy a papagájok lefotózásával nem is volt semmi probléma, de az egyik műsorban hat nagy oroszlán lépett fel. Akkor nyeltem egyet, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni. Az állatokat és a közönséget elválasztó védőhálón keresztül nem lettek volna igazán jók a fotók, ezért megbeszéltem az állatszelídítővel, hogy bemehessek hozzájuk. Úgy emlékszem, hogy ilyen gyorsan még soha nem csináltam meg hat különböző portrét.
Számomra az is mindig nagyon megható pillanat, amikor sok artista, leginkább a légtornászok, keresztet vetnek, mielőtt szétnyílna a függöny. Mókás emlék, hogy még Kristóf István igazgatása alatt a műsorok utolsó előadásain a porondosok megviccelték az artistákat. Például víz helyett citromlevet készítettek be a bohócnak, akinek teljesen összerándult az arca, amikor kispriccelte azt a szájából. Máskor kicserélték az artisták fellépő zenéjét például a Rendőrakadémia című filmben hallható, a Kék Osztriga bárban felcsendülő ikonikus dalra.
– Mit tanított önnek a cirkuszművészet?
– A fotóalbumban pont azért neveztem el az egyes fejezeteket a társadalmi üzenetekről, mert a cirkuszművészet nemcsak számomra, hanem a társadalomnak is olyan értékeket mutat be, amelyek mindannyiunkra inspiratív módon hatnak. A már említetteken kívül fontos üzenet az egyenlőség, amire kiváló példával szolgálnak az artistacsoportok, ahol nemtől, vallástól, kortól, rassztól függetlenül mindenki egyenlő módon vesz részt a munkában, és egy családot alkotnak. Így kellene élnünk a mindennapokban is.
