Dárday István filmrendezővel beszélgettünk

Dárday István munkásságát a Nemzet Művésze díjjal ismerték el. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendezőt a munkásságáról kérdeztük

– A Nemzet Művésze díjat filmművészet kategóriában vehette át a Magyar Művészeti Akadémiától. Hogyan fogadta az elismerést?

– A magam részéről nagyon örültem. Ez egy nagyon komoly elismerés, és úgy gondolom, hogy meg is dolgoztam érte egész életemben. Kiemelkedő öröm, amikor egy-egy ilyen elismerést vehet át az ember.

– Mi volt a motiváló erő, és mi miatt szeretett bele a filmezésbe?

– Fiatalkoromban elég hamar kezdtem el fotózni, verseket írni, de novellákkal is próbálkoztam. Több művem is megjelent, de úgy éreztem, hogy a film a legösszetettebb műfaj és kifejezési lehetőség, mellyel a legmélyebben lehet a dolgokat megragadni. Nehezen sikerült bejutnom a főiskolára. A második elutasított próbálkozás után sokat töprengtem azon, hogy irodalommal foglalkozzak, de végül nem tágítottam, és harmadszor is jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahova végül felvettek. Számomra azért volt fontos a filmezés, mert azt tapasztaltam, hogy roppant kiemelkedő művészeti formává vált, mondhatni az irodalommal egyenrangúvá. A mozi nagy tömegeket talált meg, úgy gondolom, hogy nyomatékosabban és mélyebben tud hatni az emberekre, mint a könyvek.

– A főiskolán készült vizsgafilmjei, a Nyugodtan meghalni és a Miheztartás végett miben tűntek ki? Hogyan fogadta a szakma?

– Dokumentum- és fikciós filmek irányába kezdtem el mozogni. A Nyugodtan meghalni egy tiszta dokumentumfilm, a Miheztartás végett pedig egy dokumentum-játékfilm, ahol fikciós történetet játszottak el a szereplők. Sokunknak ez a film a kifejezés formája lett mintegy húsz éven keresztül. Mind a két filmemmel nyertem díjat, mondhatni, hogy utolsó pillanatban küldték el 1972-ben az Oberhauseni Filmfesztiválra. Meg kell mondanom, hogy nagyon nem szerettek a főiskolán, mivel furcsa és provokatív témákat választottam. Ez a két film sem egyszerűen jutott el a filmfesztiválra. Amikor a fesztiválszervezők jöttek válogatni a filmek közül, először az én filmjeimet be sem mutatták nekik – a bizottság egy filmet sem választott. Másnap reggel az iskolaigazgató felhívta a szervezőket, hogy lenne még két film, ezután mind a két filmet beválasztották, így került két vizsgafilmem Oberhausenbe. Viszont a fesztiválon nem vehettem részt, mivel a kiutazásra nem adták meg az engedélyt, hiszen a főiskola vezetőségének nem voltam szimpatikus. Végül Szabó István, akinek a filmje szintén kijutott a fesztiválra, vette át és hozta haza a díjamat.

– 1974-ben elkészült Szalai Györgyivel közös első játékfilmjük, a Jutalomutazás. Hogyan fogadta a nagyközönség?

– Egy másik film forgatásán egy KISZ-titkár mesélt el egy történetet, amiből végül a Jutalomutazás megszületett. Már a történet elmesélése után úgy gondoltuk Szalai Györgyivel, hogy hatalmasat fog robbanni, ezért gyorsan meg is írtuk a forgatókönyvet. Felfigyeltek a témára, így beadtuk, viszont majd egy év telt el, mire végre elfogadták a filmet, mert szerették volna, ha megvágjuk, de erre nem voltunk hajlandók. A filmet az úttörőknek mutatták be Zánkán, akik hangosan nevettek rajta, majd a végén odajöttek hozzánk, és azt kérdezték, nem félünk-e, hogy agyonvernek minket. Valóban éreztünk egy kis félelmet, mert indulatos volt a film, és az úttörők úgy érezték, hogy őket járattuk le. Egyébként a legtöbb filmünkre sokat kellett várni, mindegyiket nehezen akarta elfogadni a rendszerváltás előtti hatalom, hiszen úgy gondolták, hogy ez túlmutat a nyilvánosság szintjén. De végül hosszabb-rövidebb idő után mindegyik művünket sikerült átverni a rendszeren.

– A rendszerváltás után csapatával a filmkészítés mellett egy új típusú mozit is üzemeltettek. Hogyan kell ezt elképzelni, mennyire volt más, mint a többi?

– 1989-ben Blue Box néven többfunkciós mozit nyitottunk Szalai Györgyivel és a MIT állandó művészeti tanácsával. Még ezelőtt sikerült létrehoznunk egy stúdiót, mert úgy gondoltuk, hogy csak a saját stúdióval lehet igazi alkotói szabadságunk. Miután megalkottuk a Társulás Stúdiót, engem választottak stúdióvezetőnek. Csak öt évig működtünk, mert a többi stúdió nem nézett minket jó szemmel. Úgy gondolták, hogy elvesszük előlük a pénzt, és nem végzünk jó munkát. Mi egy egészen más nyilvánossági szintet, embereket céloztunk meg. Mi már egy fiatalabb nemzedék voltunk, és máshogy viszonyultunk a hatalomhoz. Visszatérve a mozira, mikor megszereztük a Kinizsi utcában, átépítettük, átalakítottuk, majd kinyitottuk. Minden nap vetítettük a filmeket, éjszakánként pedig zenés klubokat tartottunk. Majd kidolgoztuk az art mozik típusát: egész nap filmeket vetítettünk és rendezvényeket szerveztünk. Mondhatni, hogy abban az időben mi vetítettük le a legtöbb magyar filmet. Hozzánk mindenhonnan jöttek a nagyvilágból, New York-ban is elég sokan tudták, hogy van egy ilyen mozi Budapesten. Ez sem tartott sokáig, jó pár év után a fővárosi moziforgalmazó igazgatója megelégelte a munkánkat, hiszen létrejött egy artmozihálózat, és nekünk túl sok látogatónk volt, így nehezebben rúgtak volna labdába. Végül bezártak minket, és mindenkit kivezényeltek a moziból.

– Az első igazi nagy vállalkozása a Nevelésügyi sorozat volt 1973-ban.

– Igen, ez öt másfél órás dokumentumfilm volt, melyet Mihályfy Lászlóval, Szalay Györgyivel, Vilt Pállal és Vitézy Lászlóval rendeztünk közösen. A dokumentumfilm-sorozat az akkori egész magyar oktatási rendszert átvilágította. Ezt a filmet is nehezen tudtuk áttolni a hatalom kapuján.

– A Kossuth-díjat 2012-ben kapta meg és a vele járó honorárium felét Szalai Györgyinek adta át. Hogy is történt ez?

– Szalai Györgyivel a főiskolai felvételin ismerkedtünk meg, tíz évet együtt is éltünk. Nagyon jó munkatársak voltunk, lényegében majdnem az összes filmünket együtt csináltuk. A mai napig is nagyon jó a munkakapcsolat közöttünk. Mivel alkotópárosok nem kaphattak Kossuth-díjat, ezért csak én kaptam, de úgy gondoltam, hogy ez nem csak az én érdemem, ugyanennyi munkája van Györgyinek is benne, ezért úgy láttam igazságosnak, hogy a díjért járó honorárium felét odaadom neki.

– Mintegy harminc filmet rendezett élete során, melyik korszaka volt a legemlékezetesebb és a legizgalmasabb, illetve milyen rendezői tervei vannak?

– A rendszerváltás miatt két részre osztható a művészi tevékenységem. A rendszerváltásig a Társulás Stúdió, illetve a különböző egyéb társadalmi forgalmazások létrehozásán dolgoztam. A rendszerváltás előtt nagyon keményen kellett harcolni a megmaradásért. A rendszerváltás után pedig a pénz lett az úr. Ellentmondásos korszak volt. De összességében azt mondhatom: mind a két korszak emlékezetes. Az utóbbi években pedig már nem adtam be nagyjátékfilm-forgatókönyveket, mert úgy láttam, hogy a filmipar inkább az amerikai dramaturgia irányába, a látványosabb, de felszínesebb filmkészítés felé tart. Ez idő alatt korábbi munkánk folytatásaként a vidék egyenjogúságáért „harcoltunk” – mintegy 10-15 dokumentumfilmet készítettünk a kistelepülések megmaradásának és a vidéki ember hátrányos helyzetének megszüntetése érdekében. Talán Szalai Györgyi nevében is mondhatom, hogy legutóbbi filmjeink közül Makovecz Imre többrészes portréfilmjeire vagyunk a legbüszkébbek, talán ő mint építész és egyben a civilizáció egyik élharcosa tette műveivel a legtöbbet a város és a vidék arányos emberi és kulturális egyenjogúságának megteremtéséért.