Életemben először nem kapom fel a fényképezőgépet - Mohai Balázs fotós
A Pictorial Collective magyar fotográfusok csoportjának tagja, családról, munkáról beszélt.
– Hogyan lett fotográfus?
– A csillagászat iránti érdeklődésem vitt a fotózás irányába: lenyűgöztek a távcsövek, és az éjszakai égbolt látványa. Apukám komolyan fotózott, így megmutatta, hogy tudok csillagokat fényképezni, majd bevezetett a laborálás csodálatos világába. Klasszikus kezdet! 13-14 éves koromban több fotópályázaton értem el helyezést. Ez annyira lelkesített, hogy érettségi után a Kaposvári Egyetemen akkor indult fotóriporter és képszerkesztő szakot végeztem el. Sokáig távol tartottam magam a sajtófotózástól, de mégis úgy alakult, hogy már régóta ez teszi ki a fotográfiai tevékenységem jelentős részét.
– Hogyan tud a jelenlegi helyzetben dolgozni, milyen témán dolgozik éppen?
– Számomra egészen különleges helyzetet hoztak az elmúlt hónapok. Januárban egy komolyabb házfelújítás miatt úgy döntöttem, hogy néhány hónapig szinte egyáltalán nem fotózom. Nemrég született kislányom, a családra is szerettem volna időt szánni, és az elmúlt tízen pár fotózással telt év is éppen arra késztetett, hogy kicsit távolodjak el az állandó rohanástól. Nehéz megítélni, de talán egy alkotói válság kezdett érlelődni nálam. Így a hirtelen nagyot változott világ engem az önkéntes vidéki karanténomban ért. Ugyanakkor egy meglepő döntést hoztam: hiába hever a téma az utcán, életemben először nem kapom fel a fényképezőgépet. Óriási feladat ezt a nehéz helyzetet képekbe foglalni, minden tiszteletem a kollégáké, akik nap mint nap törik a fejüket, miként lehet bemutatni ezt az egész világot átszövő problémát. De én most ebből kimaradok, megpróbálok külső szemlélő maradni. Ez alkalmat ad kimozdulni a megszokott csapásból és máshogy láthatom végre a munkámat. Egy ilyen kreatív szakmában időnként kicsit meg kell állni.
– Mi köti össze a Pictorial Collective tagjait?
– Kollektívánk egy szakmai műhely. Az elmúlt években nagyon megváltozott a szakma helyzete, a mi kis klubunk segít a tagjainak (és sokszor külsős kollégáknak, tehetséges feltörekvőknek) motivációt adni, hogy folytassuk azt a munkát, amiben hiszünk. Nagyjából egy korosztály vagyunk, értjük egymás képi nyelvezetét, öröm tanulni egymástól.
– Terveznek közös kiállítást?
– Terveink mindig vannak. Jelenleg a többiek gőzerővel dolgoznak a koronavírussal kapcsolatos egyéni és közös anyagaikon. Volt korábban több közös terv is, amit párhuzamosan fotóztunk volna, de ez a helyzet mindent felülírt.
– Mit tapasztal, mennyire érdeklődik a média a Pictorial Collective tagjainak munkái iránt?
– Egészséges helyzetet látok ezen a téren. Amikor egy tagunk egyedül, vagy együtt létrehozunk valamit, akkor nagyon sok esetben ennek nyoma lesz a médiában: megjelennek a képek, születik belőle cikk, és talán eljut megfelelő helyre a fotóanyag üzenete.
– Mennyire térül meg egy-egy témába fektetett munka?
– Azt hiszem mindannyian csak olyan témákkal foglalkozunk, ami megéri. De a legkevésbé sem az anyagi oldalra gondolok, hiszen könnyű kitalálni, hogy egy több hónapon/éven át készülő anyag ilyen téren nagyon sok esetben veszteséges. Nekünk mindannyiunknak a hivatásunk a fotográfia: napi fotós munkából, ösztöndíjból vagy akármilyen módon megteremtjük a lehetőséget arra, hogy számunkra fontos dolgokkal foglalkozhassunk. Olyan nincs, hogy egy nagy anyag előtt azt számolgatnám, hogy ebből hány forint marad meg nekem. A dokumentarista fotózás máshogy térül meg. Van, hogy a katarzis számít, van, hogy elhiszem, hogy a képeim miatt egy apró fogaskerék jó irányba mozdul a világban. Van olyan anyag, ami szinte ürügyként készül: ha mondjuk a Himalájába vágyom, előfordulhat, hogy nem tudom eldönteni, valójában a fotózás miatt indulok útnak, vagy magam miatt. De mindegy is, a lényeg, hogy élvezzem, amit csinálok és azzal másnak is adjak valamit. De az is megesik, hogy egy ilyen anyagon keresztül jön be egy jól fizető munka. Amit persze utána nagyrészt visszaforgatok a fotózásba.
– Foglalkozik analóg fotóeljárással is?
– Az elmúlt években pár tucat filmre fotóztam ugyan, de inkább csak kedvtelésből a hegyek között. Ezek közül 4 tekercs lett előhívva. Ezt nem sietem el, más műfaj. Nagyon sok különböző film vár készenlétben, várják a bevetést… Aki megtapasztalta valaha ezt a világot, néha nagyon szívesen félreteszi a digitális gépet.
– Munkáját több szakmai díjjal is elismerték. Melyekre a legbüszkébb?
– A Junior Prima díjra büszke vagyok, és nagy segítséget jelentett számomra. Teljesen váratlanul ért, évekre elég energiát adott. Nagyon örülök az összes többi díjnak és elismerésnek is, de az igazság az, hogy a legnagyobb elismerés az, ha egy számomra is fontos képem/anyagom megjelenik bárhol. Ezek nem csak üres szavak, tényleg erről szól ez.
– Ajánljon egy képet a tagtársai fényképei közül!
– Ajánlom Zsófi balatoni képeit: látszik, hogy szerelemprojekt volt számára. Gyönyörű anyag, kellemesen nosztalgikus, nem tudom megunni. Időtlen.
– Saját fotói közül melyiket ajánlaná?
– Saját képeim közül ezt osztanám meg: a georgiai Kazbek hegy gleccserén készült a fotó.
Ha holnap kérdeznék, egész mást választanék kedvenc képnek, de most leginkább a magas hegyek irányába húz a szívem.
