Gyerekek?
Mire gondolsz elsőként, amikor azt a szót hallod: gyerek? Mi villan be, milyen képet látsz magad előtt?
Egy bársonyosan puha, gyöngyöző kacagású babáét? Egy dacos háromévesét, aki krokodilkönnyei meggyőző fegyverével küzd az igazáért, miközben értésedre adja, hogy márpedig neki igenis jár az a Kinder tojás? Egy, a fogócskától ziháló, izzadt tízévesét, tengerészcsíkos pólóban, felhorzsolt térddel? Vagy azért a kiskamaszét, akit irtóra zavar a fogszabályzója, ezért csak szégyellősen, félve pillant az iskola folyosóján egy szemtelenül vörös, copfos kislányra? Esetleg a szalagavató bál kavalkádjából fel-felvillanó kipirult arcokét? És mit gondolsz, vajon mi a közös e képekben?
A szülők előtt – különösen a meghatározó életesemények pillanataiban – gyakorta pereg le rövidfilmként csemetéjük gyermekkorának megannyi önfeledt, egyszeri és megismételhetetlen momentuma, ám a fenti képek csak a mi kultúrkörünk számára természetesek. A nyugati gondolkodásmód ma már a huszonéves, de még a szülői otthont – azt a bizonyos mamahotelt – igénybe vevő fiatalokra is hajlamos gyerekként tekinteni, annak ellenére, hogy a gyerekkor a születéskor kezdődik és a 18 éves kor elérésével ér véget. Legalábbis a modern világban.
Azokban a társadalmakban, ahol a lakosság születéskor várható átlagos élettartama 40-45 év körül alakul – mint például Afrika legtöbb országában –, némiképp mást jelent gyereknek lenni, mint Európa vagy Észak-Amerika bármely pontján, ráadásul a várható élettartammal szorosan korreláló tény, hogy a gyerekkor felső határa társadalmanként, sőt akár egyes társadalmakon, közösségeken belül is változó. Ott, ahol elég sok gyerek kénytelen nélkülözni az öngondoskodásig szükséges védelmet, kialakul a „gondoskodási vákuum”, s ennek egyik következménye a gyerekkatonaság korunkban ismét megfigyelhető jelensége. Óvatos becslések szerint a világ összes hadseregét, fegyveres alakulatát, lázadócsoportját, terrorista szervezetét számba véve ezek mintegy 40 százaléka alkalmaz gyerekeket politikai, vallási, etnikai vagy egyéb céljaival összefüggő katonai feladatok végrehajtására. Ahmadou Kourouma, az ismert elefántcsontparti író Allah nem köteles… című regényének tízéves főhőse így narrálja a történetét:
„Lehettem volna csak egy büdös kölyök, nem jobb és nem rosszabb, mint az összes többi büdös kölyök a világon, ha máshol születtem volna és nem ebben az ótvaros afrikai országban... Táborról táborra haladva, egyik banditacsapattól a másikhoz csatlakozva, elfoglalt városokban és hosszú utakon át jó sok embert megöltem a kalasnyikovommal, az én kalasommal. Nem nagy ügy. Meghúzod a ravaszt, és már szól is a ratata.”
„Aztán ez a szerencsétlen small-soldier, éppen azért, mert valóban dörzsölt volt, megpróbálta elvágni két menekülő fickó útját. És rálépett egy aknára. Rögtönzött hordágyon vittük be a faluba. Odatámasztottuk egy kunyhó falához. És magára hagytuk. Egy forró délutánon magára hagytuk a haldokló Kik kapitányt egy ótvaros faluban, kiszolgáltatva a hamarosan visszatérő falusiak kénye-kedvének. A jogos bosszúvágytól égő falusiak kénye-kedvének, mert ez már csak így megy a törzsi háború sújtotta vidékeken: Allah akarata, hogy a szerencsétlen kölyök ilyen rettenetes véget érjen. És Allah nem köteles méltányosnak lenni az e világi dolgokban, nem köteles igazságosnak lenni minden teremtményével.”
A gyerekek hadászati célokra történő felhasználása, vagy azok, a túlélés érdekében tett, önkéntes csatlakozása számos okra – történelmi, gazdasági, kulturális, társadalmi, családszerkezeti, vallási, etnikai, pszichológiai – vezethető vissza, de joggal merül fel a kérdés a következményeket illetően. Az ENSZ békefenntartó egységei által koordinált DDR (disarmament, demobilization, and reintegration) programok igyekeznek ugyan segítséget nyújtani, de a reintegráció hosszadalmas, nehézkes és gyakran sikertelen. Nem véletlenül tartozik az e téma vizsgálatával kapcsolatos leggyakoribb szófordulatok közé a „becslések szerint”, ami annyit tesz, hogy még a tűzhöz legközelebb álló szervezeteknek sincs pontos tudásuk a hétköznapok valóságának minden részletéről.
A nyugati gondolkodásmód alapján a nemzetközi humanitárius jog a gyerekekre egyfajta „pre-társadalmi” lényként tekint, akiket meg kell óvni a felnőtt világ rideg, olykor véres valóságától, s biztosítani kell számukra a gondtalan, boldog gyerekkort. Azonban e leegyszerűsített, a nyugati középosztály felfogását jellemző megközelítést korántsem osztják a világ egyéb tájain. Például a Sri Lanka-i tamil tigrisek fegyveres erőinek mintegy 60 százaléka 10 és 16 év közötti, többnyire elrabolt gyerek, de az UNICEF statisztikái szerint Kelet-Ázsiában a gyerekkatonák 57 százaléka maga dönt arról, hogy katonaként kíván szolgálni, csakúgy, mint Kolumbiában, ahol a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők gyerekkorú kombattánsainak legalább 60 százaléka saját akaratából csatlakozott a csoporthoz. Mindebből joggal vonató le a következtetés, hogy a gyerekkor jóval inkább kultúrák függvénye, s csupán a biológiai érettség az, amelyet egyetemesnek lehet tekinteni.
Afrikában a felnőttkor egyértelműen a betöltött szereptől és nem a 18-as számmal jelölt életkortól függ, de hasonlóan fontos megérteni a nyugati és a fejlődő világ közti különbséget, amikor a felelősség fogalmáról beszélünk. Míg a fejlett államokban egyéni felelősség érvényesül – alkotmányok, alaptörvények jelölik meg a szülőket felelősként – addig Afrika nagy részén a felelősség évszázadok, évezredek óta kollektív fogalom. Egy gyerek felneveléséért, társadalmi szerepének megtalálásáért nem csak szülei, de hagyományosan az egész közösség, település, falu is felelős, s lényege, hogy a gyerekek megtanuljanak együttműködni, a munkából részüket kivenni, illetve a javakat megosztani a csoport többi tagjával.
Paragi Beáta Gyerekkatonák Afrikában című tanulmányában meglehetősen érzékletesen foglalja össze a harmadik világ gyerekekhez való hozzáállásának következményeit: „A gyerekkatona nem elsősorban azért aggályos jelenség, mert rossz emberek vagy kedvezőtlen körülmények megfosztják boldog vagy kevésbé boldog gyermekkorától. Sokkal lényegesebb következmény, hogy ha valamely társadalom elég nagy hányada állt gyermekként hadban, akkor az a társadalom – a gyermekkorban bekövetkező tanulási folyamat eredményeképpen – szükségszerűen újratermeli azon körülményeket, amelyek széteső emberi közösségeket, államkudarcokat jellemeznek. A kedvezőtlen körülmények megváltoztatását pedig szintén csak erőszak alkalmazása útján tudják elképzelni. Ahol zaklatják, kizsákmányolják és megölik a gyerekeket, ott a gyerekek sem fognak mást tenni, mint zaklatni, kizsákmányolni, megölni másokat.”
Mindezek tudatában talán közelebb kerülhetünk azon, akár „kiskorúak” által elkövetett erőszakos esetek megértéséhez – legyen az robbantás, késelés, lefejezés, templomok felgyújtása vagy nemi erőszak –, amelyek immár Európában is egyre gyakrabban történnek meg, s a közvéleményünket könnyekre fakasztják. A Je suis megosztások persze még virágkorukat élik a közösségi médiában, de a plüssmacik már fakulnak, s a könnyek is gyorsabban száradnak föl. Megszokjuk? Talán. Némely nyugat-európai országnak nagyon nincs is más választása. Az viszont biztonsággal kijelenthető, hogy az erőszak nem rassz-kérdés, hanem kulturális, civilizációs kérdés.
