Izgalmas gondolatok a dokumentarista fotóstól
Bácsi Róbert Lászlóval beszélgettünk, aki a Pictorial Collective magyar fotográfusok csoportjának egyik alapító tagja. Ő a National Geographic-on keresztül szerette meg a fényképezést.
Hogyan jött a fényképezés, hogyan lett fotográfus?
Ismerősökön keresztül néha tudtam szerezni egy-egy National Geographic magazint. Ahogy elkezdtem nézegetni, tudtam, hogy a fotózás érdekelne. Láttam egyszer egy szomáliai népirtásról szóló fotósorozatot és azt gondoltam, ha ilyeneket fényképeznék én is, akkor meg tudnám mutatni, hogy ilyen helyek is léteznek, és ezzel talán valamit változtathatnék. Gimnázium után egy kétéves fotósiskolát végeztem. Ami mondhatom, életem legjobb két éve volt.
Kit tart a példaképének?
Magyarországi viszonylatban nagyon fontosnak tartottam Benkő Imrét, akinek a munkássága nagy hatással volt rám, de Korniss Péter fotói is nagy szerepet játszottak az életemben. Mind a ketten hosszú távú projektekben gondolkodtak. Nemzetközi szinten William Albert Allard és David Alan Harvey a példaképeim.
Hogyan tud a jelenlegi helyzetben dolgozni?
Dokumentarista fotósnak tartom magam, de sajnos Magyarországon ezek az anyagok kevés helyen tudnak megjelenni, hiszen nincs olyan sok magazin már, mint régebben. Mégis nagyon fontos, hogy saját anyagokon, hosszú távú projekteken dolgozzak, ezek nélkül nem tudnám elképzelni az életemet. Amúgy alkalmazott fotográfiából élek, portrékat, kisebb riportokat készítek. Sajnos a jelenlegi helyzetben leállt szinte minden munkám, de azért még van egy-egy magazin, amely felkeres egy-két portré erejéig, amit természetesen a korlátozásoknak megfelelően, távolságot tartva készítek el.
Foglalkozik analóg fotóeljárással is?
Igen, sőt kimondottan sokat fényképezek analóg technikával. Általában sík- és roll filmre. Viszont ennek a megtérülése nem a legjobb, mert egy tekercs filmhez háromszoros áron tudok hozzájutni, mint korábban. Az utolsó anyagomat filmre tavaly októbertől novemberig készítettem. Elutaztam Dél-Franciaországba, valamint Portugália aljáig, ahol hippi szörfösöket fotóztam. Az ő életük arról szól, hogy minimális költségen lakóautóval utaznak az óceánparton és ahol csak tudnak, szörföznek.
Mi köti össze a Pictorial Collective tagjait?
Kollektívánk egy szakmai műhely. Az elmúlt években nagyon megváltozott a szakma helyzete, a mi kis klubunk segít a tagjainak (és sokszor külsős kollégáknak, tehetséges feltörekvőknek) motivációt adni, hogy folytassuk azt a munkát, amiben hiszünk. Nagyjából egy korosztály vagyunk, értjük egymás képi nyelvezetét, öröm tanulni egymástól. Terveink mindig vannak. Jelenleg a többiek gőzerővel dolgoznak a koronavírussal kapcsolatos egyéni és közös anyagaikon. Volt korábban több közös terv is, amit párhuzamosan fotóztunk volna, de ez a helyzet mindent felülírt.
Munkáját több szakmai díjjal is elismerték. Melyekre a legbüszkébb?
Minden díj fontos a számomra, de azt gondolom, hogy ezek nem csak az elismerésről szolnak. Egyfajta irányt mutatnak mindig, ami bebizonyítja, hogy jó az, amit csinálok és jó felé haladok. Az első díjak után volt bennem megfelelési kényszer, viszont az évek alatt rájöttem, hogy ezzel nem kell foglalkozni, aki tényleg ennyire szereti fotózást, az tovább akarja csinálni. Az pedig, hogy mennyire számít a nevem a szakmámban, fontos, de sokkal fontosabb, hogy tudjak saját anyagokon gondolkozni és azokat megvalósítani.
