Karácsonyi Zsolt: Száz év újrakezdés

Trianon-tapasztalatok – magyar írók vallomásai.

Egy erdélyi magyar író őszinte feljegyzése jelenről, múltról, jövőről – Trianonról.

Hol kezdődik Trianon?

Ott kezdődik, ahol valamit elveszítesz. Mint, amikor 1989-ben azt hiszed, hogy szabad vagy, azt hiszed együtt lehet énekelni a nemzeti himnuszokat. De elég néhány hónap és kiderül: nem lehet.

Elkezdődik, amikor nem csupán kisebbségi voltodra ébredsz rá (mint alulírott a bánsági svábok között), de arra is, hogy az állam, melynek lakója vagy, kisebbrendű, másodrendű, nem teljes jogú állampolgárként tekint rád, azt akarja, hogy frusztrált legyél, félj megszólalni – nem arról van szó, hogy magyarul, de románul. Ezért nem engedi a rendszer, hogy jól megtanuld az állam nyelvét, mert így, hiányos nyelvtudással, nehezebben boldogulsz az államon belül, nem találod meg éles helyzetben a megfelelő szavakat. Kényszerpályára kerülhetsz teljesen hétköznapi helyzetekben is.

Elkezdődik, amikor kérdik: ti otthon magyarul beszéltek? Amikor kérdik: magyarul szoktál álmodni is?

*

Ott kezdődik, valahol az általános iskola hatodik osztályában, amikor alulírott, mert tudja, hogy a következő órán a Honfoglalás következik, beviszi a Hún és magyar mondákat.

Jelentkezem, óra vége felé: hoztam egy könyvet, felolvasnék belőle.

1988-at írunk, Komádi Sándor Tanár Úr megadja az engedélyt, felolvasom az egyik magyar mondát. Óra végén elkéri a könyvet, rajta a magyar címerrel. Kérdezi: tudnak-e a szüleim arról, hogy ezt a könyvet behoztam. Válaszolom: én nem szóltam nekik. „Most tedd el és máskor ne hozd be, a szüleidnek pedig mondd el, amit én mondtam neked. Ők elmondják, miért.”

Akkor értem meg, hogy a magyar történelem tiltott dolog. A magyar címer még inkább. A városok neveit akkor írják át kizárólag román nyelvűvé a tankönyvekben. Románia földrajzát és történelmét csak románul lehet tanulni.

Mikor kezdődött Trianon?

Muhi pusztánál? Nem. Mohácsnál? Nem. Még előtte. Számomra, szimbolikus és semmiképp sem történettudományi értelemben: 1484-ben. Dnyeszterfehérvár elestekor.

Elfoglalása előtt néhány évtizeddel a magyar király (V. László, vagy Mátyás királyunk) még katolikus templomot emel a városban Szent László tiszteletére.

Nem csak a Kárpátokon túli magyarság veszti el támaszát a többek között székely íjászok által védett erősség elestével, de elveszítjük a közvetlen kapcsolatot azzal a területtel, ami korábbi szálláshelyünk volt, mármint Etelközzel.

Trianon hasonló következményekkel jár, hasonló következményekkel járhat.

Mikor kezdődött Trianon? Mondhatnánk, hogy Erdélyben, még a XVII. században, a népességarányok változtával, vagy a Bánságban, ahol magyar telepes falvak létrejöttét csak ritkán engedélyezi a bécsi udvar.

Mondhatnánk, hogy Trianon, valójában még el sem kezdődött - mert csak akkor kezdődik el, ha nem csupán a területek, de maga a nemzet is darabjaira hull. Ha nem figyelünk oda történelemre, nyelvre, hagyományra. Ha nem vonjuk le Dnyeszterfehérvár elfoglalásának tanulságait.

Mátyás király azonnal megtette, már amikor a várat csak veszély fenyegeti, és Váradi Péter kalocsai érsek, a királyi udvar meghatározó diplomatája, Jannus Pannonius műveinek összegyűjtője nem erősíti meg időben Dnyeszterfehérvár falait. Mátyás nem habozik, nyílt színen pofozza fel (!) az egyházi főméltóságot, mintegy megsejtve a hanyagság következményeit. Azt, hogy e veszteséggel nem csupán a nagyhatalmi pozíció gyengül, de a korábbi szállásterülettel (kirajzási területtel) fenntartott kapcsolat is.

Mint tudjuk, néhány évszázad elég volt ahhoz, hogy Dnyeszterfehérváron és a környező falvakban se maradjon fenn magyar népesség. Trianont pedig, amennyire tőlünk telik, helyénvaló több évszázados időszak első pillanataként tekinteni.

Száz év el is telt anélkül, hogy Trianonra, az azt követő hogyan továbbra hosszú távú válaszokat adjunk. Ki is számított rá? Az első válaszra húsz évet sem kell várni, az elcsatolt területek egy része visszatér, aztán ismét elszakíttatik. Az ’56-os forradalom lendülete átjut a határokon, ’89-ben is érezni hasonlót, vagy 1990-ben, az első szabad magyarországi választások előtt – Aradon, a Vesztőhelyen az MDF és az SZDSZ kitűzőit osztogatták (talán más pártokét is...) az anyaországból érkezők. A meglepő csak az volt, hogy szabályosan kampányoltak, pedig akkor a szavazati jog még nem jutott át a trianoni határokon.

Mégis, e „kampánynak” megvolt az okai: az egy nemzethez tartozás feltételes reflexei.

Miért nem tűnt el Trianon?

Mert az ismétlődések köréből még nem tudtunk kilépni.

Mert folyamatosan ismétlődnek bizonyos jelenségek, melyek olykor a megújulást is eredményezik.

A romániaivá tett magyarság megújulási készségeit jól mutatja, hogy a múlt század húszas éveiben néhány esztendő alatt sikerül önálló erdélyi intézményeket létrehozni, a politikaiak mellett a kultúra, az irodalom berkeiben is. A saját intézmény-hálózat kiépítése a második világháborút követően is elindul, a hatvanas évek végén ismét új lapok indulnak, a legjelentősebb pillanat ebben az időszakban mégis a Kriterion Könyvkiadó létrehozása.

Nem csupán a magyarság szempontjából meghatározó, önazonosságot erősítő kiadó a Kriterion, de valamennyi, Románia területén élő kisebbségé is. Ráadásul a Kriterion a kisebbségi irodalmat is megismerteti fordítások által a román irodalomkedvelőkkel. Mert szükséges a párbeszéd. Az irodalomban ezt sikerül is megvalósítani, ha néha akadozva, ha hiátusokkal is.

*

Más a helyzet, ha példának okáért a tanügyre tekintünk, Erdélyen túlra, Dnyeszterfehérvár felé, és belegondolunk: 1954-ig magyar nyelvű tanítóképző működött Bákóban! Vagy a több száz éve épült kastélyokra, amelyekre hellyel-közzel még a kommunista diktatúra is odafigyelt, a jelenlegi hatalom pedig hagyja romba dőlni mindahányat. Ha elhittük: „a kő marad” – ma már az sem annyira biztos.

Más a helyzet, ha a magyar nyelvű feliratokra gondolunk, hogy 90 százalékban románok lakta települések önkormányzati képviselői megszavazzák a magyar nyelvű tábla kihelyezését, de a bukaresti kormány megyei biztosának az a legfőbb gondja, hogy ezt megtorpedózza. Más a helyzet, ha a román kereskedelmi tévéadók magyarellenes szólamait figyeljük. Más a helyzet, ha Románia elnökének magyarokat sértő kirohanására gondolunk...

A diktatúra megszűnik ’89-ben, ám következményei mind a mai napig éreztetik hatásukat. A hazugság és a gyűlölet igen mélyen beépült a társadalom működési mechanizmusaiba, és a gyűlölet egyik jellemvonása, hogy folyamatosan új áldozatot keres, vagy újólag nekiront annak, ami, aki szerinte gyűlölhető...

*

Fordítsuk a szót ismét az irodalom, mégpedig az erdélyi fordítás-irodalom felé...

Ha Erdély világa a kétarcúságé, ahogy Hamvas Béla látja, ha Erdély tündérország, a szó jó és árnyoldalaival együtt, úgy Erdély, és annak Trianon utáni állapotai a fordításról is szólnak. Janovics Jenő a két világháború között ennek okán állítja színpadra Lucian Blaga drámáját; legalább ilyen jelentős tett, hogy Kós Károly lefordítja Adolf Meschendörfer Brassó-regényét, Corona címmel, miközben a múlt században Petőfitől József Attiláig és Adyig a magyar irodalom meghatározó alakjait ismerheti meg a román irodalomkedvelő. Sőt, a kortársakat is.

A ’80-as évek második fele ismét a „zord idők” jeleit mutatja, intézmények csökevényesednek, egyensúlyoznak a  megszűnés peremén a szocialistának kellőképpen nemzeti kommunista diktatúra utolsó éveiben.

Manapság (az elmúlt 4-5 évben) ismét egyre több erdélyi magyar szerző jelenik meg román nyelvű fordításban. Mircea Cărtărescu, jeles román író jelenti ki nem is olyan rég: igazán békén hagyhatnák már a magyarokat az őket támadók, hiszen fordításban magyar nyelven jelenik meg a legtöbb román cím, szerző.

Ha csak egy adott sávot tekintünk, azt is mondhatnánk, minden rendjén van, olyan művek jelennek meg románul, mint Bánffy Miklós Erdély-trilógiája (Marius Tabacu fordítása), Székely János Nyugati hadtest című regénye. A kortársak közül a fiatal erdélyi magyar költőknek jelent meg visszhangot kiváltó román nyelvű antológiája, a prózaíróknál többek között Csender Levente, Demeter Szilárd, Király Farkas, Márton Evelin, Vida Gábor művei jelennek meg románul. George Volceanov Bukarestben egy új magyar irodalmat fordító nemzedéket igyekszik kinevelni, haladunk, jó eséllyel térünk vissza az erdélyi hagyományokhoz.

Mondhatnánk, minden rendjén van, hiszen az 1989 után is folyamatos újrakezdés égboltja alatt, működik a Helikon, a Korunk, megszűnik a Kelet-Nyugat Nagyváradon, de elindul, évtized múltán a Várad, az 1997-ben indult Székelyföld egyedüliként a tud talpon maradni múlt század utolsó évtizedében indult lapok közül, ám megszűnik a Marosvásárhelyre költöztetett A Hét, és az ezredfordulóra az Előretolt Helyőrség sem járja tovább a lapkiadás rögös útját, ám napvilágot lát az évezred kezdetén az Irodalmi Jelen, az elmúlt évtizedben Szatmárnémetiben is ígéretes folyóirat indul, Sugárút néven, indulnak, megszűnnek online fórumok is.

’89 után ismét elkezdi működését az Erdélyi Múzeum Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, megalakul (2002-ben) az Erdélyi Magyar Írók Ligája, újraindulnak a korábban betiltott Szárhegyi Írótáborok. Magyarok hívnak meg írótáborokba román szerzőket, román szervezők hívnak rangos fesztiválokra magyarokat.

Mondhatnánk, minden rendjén van, de az erdélyi magyarság, ezen belül az erdélyi magyar írók elvándorlása napjainkban is folytatódik; a lapokat olykor kitessékelik a szerkesztőségi székhelyekből, mint Kolozsváron, vagy működésüket próbálják lehetetlenné tenni, mint néhány éve Marosvásárhelyen...

*

Az újrakezdés jellemzi az elmúlt száz évet, ennek okán az ismétlődések is. Az intézmények, ahányszor létrejönnek, annyiszor fenyegeti őket a megszűnés veszedelme, az önálló magyar egyetem létrejön ugyan a második világháborúban, ám az ötvenes évek végére már egyesül a Bolyai és a Babeș, megszűnik az állami magyar nyelvű agrártudományi, majd a jogi képzés is. Jelen pillanatban a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzést folyamatosan, egyre inkább igyekeznek ellehetetleníteni.

*

Trianon mint tükör

Danilo Kis egyik novellájában, egy poros bánsági út peremén felbukkan egy összetört tükör. Trianont én ebben a tükörben is látom. De nehéz egy darabokra tört tükörben szemlélni önmagunkat.

Nem csupán a trianoni felszabdaltatás okán, de amiatt is, hogy az elmúlt száz évben maga Románia sem tud szembenézni önmagával, elfogadni, természetes tényként, azt, ami adott, például az erdélyi magyarságot, vagy azt, hogy a Bánság továbbra is önálló regionális öntudattal rendelkező, immáron túlnyomórészt a románság által lakott. Valamiféle félelem, politikai érdek teszi lehetetlenné mind a mai napig az erdélyi, romániai önkormányzatiságot. A román államiság legfelső szintjét jelentő parlament és kormány inkább ünnepli Trianont, mint a 102 éves Gyulafehérvári Nyilatkozatot, amelyben komoly, erős önkormányzatiságot ígértek a kisebbségeknek.

A szembenézés hiánya olyan méreteket ölt, hogy a mai román állam létrejöttét sem ünnepelte meg kellő módon a többségi nemzet (arányaiban össze sem lehet hasonlítani a megemlékezések mennyiségét és minőségét, például 1956 legutóbbi, évfordulós, magyarországi  megemlékezéseivel). Lelkük rajta, az ő gondjuk, bajuk... ám a szembenézés hiánya, az átható önértelmezés és újraértelmezés mindegyre halasztódó megtörténte az összes romániai kisebbséghez való viszonyt is meghatározza. Pedig milyen egyszerű lenne alkalmazni az önkormányzatiságot, legalább úgy, ahogy például Szerbiában, Vajdaságban történik manapság, betartani azt, amit a román nemzet jelesei ígértek Gyulafehérváron, vagy, ha más nem, megszívlelni legalább Mircea Cărtărescu szavait.

Hol van Trianon?

Kezdjük távolabbról: az erdélyi szász templomban, ahol a lelkipásztor az üres padoknak tartja az istentiszteletet. Bukarestben, ahol törvényt hoznak Trianon megünneplésére... Albániában, ahol az ottani románság ezt mondja: „mi sokan vagyunk, itt voltunk mindig is.”

Trianon ott van, ahol a fentiekhez hasonlókat lát, hall az ember. Trianon ott van, ott lesz, ahol e mondat kénytelen a felszínre törni: „mi sokan vagyunk, itt voltunk mindig is.”

Trianon ott van mindenütt, ahol magyarok élnek, éppen ezért fontos, hogy ne takarja el azt, amit jelent. Egy háború elvesztését és az ország területének egyharmadára csökkenését.

Ott van a reményben és a keserűségben is. Mert Trianon ismétlődés, visszatérés és ismétlődés. Megkötözött béke. A kiharcolt jogok újbóli kiharcolása. A nyugodt hátradőlés hiánya.

Trianon ott van, hogy önerőből kell magyarnak lenned. Aki nem autodidakta nem is lehet magyar, például a ’89 előtti Romániában. Napjainkban, szerencsére a magyarság történelmét már külön tantárgyként oktatják a romániai magyar tanintézményekben, de az ellenőrzőkbe a tantárgyak nevét románul kell beírni, ami e tekintetben visszalépés még ’89 előtthöz képest is.

Trianon ott van: ahol tömb, szórvány és diaszpóra. Ahol kell még egy szó ahhoz, hogy magyar lehess.

Trianon ott van, ahol az egyén intézmény kell legyen: Kós Károlytól Bánffy Miklósig, Domokos Gézától Böjte Csabáig.

Trianon ott van, ahol minden magyar felelős minden magyarért.

Trianon ott van, ahol a horizonton mindig megjelennek az elvárások is.

Trianon ott van, ahol dédnagyapám a zsombolyai utcán egy Jugoszláviából érkező magyar legénynek ezt mondja: „Fiam, apáddal együtt voltunk Doberdónál!”

Mikor tűnik el?

Trianon eltűnik, ha okafogyottá válik.

Mit tegyünk addig?

Kormányozzuk önmagunkat. Önkormányzatainkat. Amint az Idő engedi: induljunk Dnyeszterfehérvárra. Vegyünk jegyet unokáinknak is.