Kell az apuka, aki megsimítja a fejedet és ad egy kis zsebpénzt

Kálloy Molnár Pétert nem kell bemutatni. Sokrétű művész, aki csak olyankor bukkan föl, ha készen van. Független alkotó.

Ismerjük őt a Beugróból, az Üvegtigrisből, van, aki láthatta Svejk-ként, szinkronszínészként ő adta magyar hangját John Malkovichnak, Ben Stillernek, Cuba Gooding JR.-nak és még sok külföldi színésznek, közben zenél, rendez, ír. 

Szlovákiában, az írótáborban találkoztunk utoljára személyesen. A kedves, nyári irodalmi est Szabó Zoltán Attilával a szúnyoginváziót is csendes megfigyelővé szelídíti. Nézegetem a művész honlapját, keresem a hangot a bemutatkozó filmen, egyszer csak bekapcsol egy nagyon dallamos, blues-os hang, egy koncertfelvétel nagyzenekarral bódultan odaragaszt a képernyőhöz. Újraértékelem a hagyományost, a tanultakat, és élvezem a zenei aláfestést.

– Mivel készültél a karantén alatt? Gondolom, valamit előhúztál a tarsolyodból, hiszen időd volt bőven a három hónap alatt, utána pedig kitört a színházi nyári szünet.

– Írtam egy új lemezt, már csak fel kéne venni. Aztán a kertemben csináltam lépcsőket, meg egy ösvényt. Ez is alkotómunka volt, csak kicsit más. Csiszolgattam a forgatókönyveimet, online is volt egy-két akciónk, volt jótékonyság, hangoskönyvet készítettem otthon, meg hát hétköznapi dolgokat. Időseknek vásároltam például.

– Ezek szerint nem viselt meg különösebben a kiszámíthatatlan, színházi szempontból különösen drámai helyzet?

– Nyilván egy picit szomorú vagyok, mert a színészeknek ez a három hónap teljes munkanélküliség volt. Családfenntartóként hosszú idő után először volt, hogy nem kerestem egy forintot sem. Pokorni Liával készítettünk egy improvizációs estet, saját zenéimből is csináltam egy új műsort. Elfoglaltam magam, és ez működött is ezidáig. Viszont a mostani időszak a legrosszabb, mert épp most szóltak nyolc óra tizenötkor, hogy vigyük haza a gyereket az összes cuccával együtt, mert online lesz az oktatás. Így az életünk teljesen kiszámíthatatlan. Azt se tudjuk mi lesz a színházakkal. A magánkézben lévő Hatszín Teátrumot már bezárták, elsősorban azért, mert a nézők nem mernek jegyet venni. Másodsorban pedig azért, mert a színház nem tudja magát fenntartani. És ezzel már ki is esett három előadásom a nyolcból, a S.Ö.R., a G.Ö.R.C.S és a Caveman – Az ősember. De semmi baj, mert még van öt darab ezen kívül, amit saját produkcióban előadok.

– A S.Ö.R. (Shakespeare Összes Röviden) és a G.Ö.R.CS. (A Görögök Összes Regéi és Cselekedetei) olyannyira emlékezetes darabok, hogy még ma is játsszátok őket.

– A G.Ö.R.C.S.-nek most lenne a huszadik, jubiláló évfordulója, de nagyon úgy néz ki, nem fogjuk tudni megtartani az ünnepséget. A S.Ö.R. pedig már huszonhat és fél éve megy. Az Ősember tizenöt éves, a Kövek a zsebben tizennyolc. Ezek a produkciók részben szponzorok segítségével, részben magánfinanszírozásból jöttek létre.

– Forgatsz is épp. Mesélj egy kicsit a készülő filmedről!

– Babonából nem szívesen mesélek róla. De annyit elmondhatok, hogy írtam két forgatókönyvet, amit én szeretnék megrendezni. Elsősorban a finanszírozási munkálatain dolgozom. Humán erőforrásban jól állok, a legjobb magyar színészeket már bezsongattam. Az egyik könnyed vígjáték lesz, a másik pedig egy komolyabb film. Remélem, hogy az elkövetkező két évben meg tudom csinálni mindkettőt.

– Jó üzletember vagy?

– Dehogy! Egy kényszervállalkozó vagyok. Ezelőtt húsz-harminc éve kényszerültem arra több színésztársammal egyetemben, hogy céget hozzak létre. Másként nem tudtunk dolgozni. Mivel nem voltam leszerződve egyetlen színházhoz sem, vagy ha le voltam szerződve, nem kaptam annyi szerepet az adott színházban, ami teljesen lefoglalt volna, akkor találtam ki a S.Ö.R.-t.

– Az örök kedvencem a Kövek a zsebben, Rudolf Péterrel. Ennek a darabnak a magyar verzióját te fordítottad. Szóval fordító is vagy. Lehet, hogy pontosabb, ha azt mondom te színész vagy, aki nem vár senkire, ha valamit meg akarsz csinálni, meg akarsz valósítani, akkor belevágsz?

– Egy alkotó ember vagyok. Szerintem nem kell csodálkozni, hogy ennyi mindennel próbálkozom. Egy rendezőnek értenie kell a vizualitáshoz, mert el kell beszélgetnie például a világosítóval, akivel nagyobb szakértelmet von be a munkába. Ő az egész látomásért a felelős. Milyen típusú zenét szeretne, hol legyenek a fordulópontok, értenie kell a dramaturgiához, satöbbi. Egy rendező, aki nem tud meghúzni egy szöveget, az nekem elégtelen. Én nem azt mondom, hogy értek mindenhez, de gyakorlom. Viszont sose tartottam magam valakinek. Csinálom ezt, csinálom azt. Csak annyi van rám írva, hogy Kálloy Molnár Péter. 

– Leonardo da Vincire sincs ráírva, hogy festő vagy tudós vagy feltaláló. Majd az utókor eldönti ki, micsoda. Jó csapatjátékos vagy?

– A filmezésnél, a színházban, az improvizációkban nagyon tisztelem a partnert. Úgy gondolom, jó csapatjátékos vagyok. Szeretek szólózni, de a másiknak a játékát figyelem, és alárendelem magam neki. A Beugró című improvizációs produkcióban például van egy amerikai trénerünk, Andy Hefler, aki három alapszabályt tanított nekünk. Egy: „Akard, hogy a másiknak jó legyen!”, kettő: „Add föl neki a labdát!”, és három: „Ettől neked is jobb lesz”. Angliában, Londonban tanultam egy évet, huszonöten voltunk az osztályban, és folyton segítettük egymást. Ez a fajta hozzáállás nekem új volt akkoriban. És a vizsgán kiderült, hogy ki lesz a három nagyon jó színész, a többi pedig helyesen csinálja. Mert akármit csinálunk a színpadon, minden látszik.

–  Az ösztöneidre hagyod magad vagy van egy felépített struktúra, egy irányvonal, ami mentén haladsz?

– Persze, huszonévesen voltak tervek, hogy mit szeretnék eljátszani. Volt egy füzetem, amibe ezt írtam. Most már egyáltalán nincs. Ilyen szempontból hagyom magam vezetni. Most filmezni szeretnék, mert ez kevesebbet volt az életemben. A filmekben is főleg vidám szerepeket játszottam, holott én azért nem vagyok annyira vidám ember. Van humorérzékem és kreatív vagyok, ennek köszönhetően mondok vicces dolgokat, de ettől én sokkal összetettebb vagyok. Inkább Don Quijote-i ember vagyok, aki nem is ebbe a korba való. Talán a barokk időkbe kellett volna születnem. Engem a cél nem érdekel. Az érdekel, hogy ami motoszkál bennem, azt megcsináljam, és lássak legalább egy csillogó szempárt, akit ez megfog.

– Valamilyen szinten naiv vagy, aki nem hagyja magát befolyásolni külső sablonokkal, elvárásokkal.

– Ezt tök jól mondtad! Naiv vagyok. Az is naivság, hogy mikor volt igazság. Soha. De ettől még az igazságot nem szabad tagadni. Attól még küzdeni lehet érte. Látod, ez is egy Don Quijote-i igazság.

– Elemző ember vagy? Az élet nagy igazságait keresed? Ha belekerülsz egy helyzetbe, azt kivesézed?

– Szeretek beszélni a jó és rossz dolgokról, és szeretem a tanulságokat levonni. Szerintem, mint általában, alkotóemberként, és közben, nagyon bizonytalan vagyok. Nekem folyton kell a visszajelzés. A legteljesebben a verseim által vagyok én. A színészet nagyon ritkán közelít a csúcsteljesítményhez, mert az egy kiszolgáltatott közeg. Egy szobrász, egy festő, egy költő inkább nyújtani tudja a száz százalékot, legfeljebb nem kell, nem olvassák el, nem nézik meg. A színészet ettől távol áll. A csapatban elkövetett művészi megnyilvánulás ad plusz energiákat, inspirációt, feladatot, de ki vagy szolgáltatva a csapat képességeinek. Ha több gyenge pont van, akkor az egész színvonala is romlik. És az már nem száz százalék.

– Verseket írsz. Egyik kedvencem az Ablak az égen című könyv, mert ebben olyan képekhez írtál verseket, amiket Lóránt Attila fotográfus-író a nagyvilágban készített. Te is sokat utaztál. Sőt, forgattál külföldön, felléptél színházi és zenei előadásokkal is. Hogy állsz az utazás témához?

– A pandémiában az visel meg a legjobban, hogy nem utazhatok. Életem része, hogy havonta vagy legalább kéthavonta valahova lelépek, pihenek és feltöltődök, új terveket szövök, és kívülről látom az életemet, az országomat. Külföldről bagatellizálódnak azok a problémák, amik itthon nyomasztanak. Nem görcsölök itthoni dolgokon, ebből adódóan aztán tudok alkotni. Mert a görcs a legnagyobb ellensége az alkotómunkának.  

– Van erre más technikád is? Egy művészembernek biztos, hogy ezer-millió eszköze van arra, hogy elszakadjon a napi problémáktól.

– Biztos van, de jobb megenni a tengerparton egy jó pizzát vagy inni egy kapucsínót. Ezt nem tudod modellezni. Ezért én nem is tudok beletörődni a mostani helyzetbe. Remélem, nem sokáig fog tartani. Persze, keresek olyan helyeket, amik olyanok mintha ott lennék kint, de az sohasem ugyanaz. Az elszakadásra nekem ott vannak a színházi előadásaim. Felmegyek a színpadra, ráhúzom magamra a figurát, és ebben a helyzetben átlényegülök.  Ez is egyfajta utazás, persze, de ezt nem lehet összehasonlítani az effektív, tényleges utazással. Mert én még annyi mindent szeretnék csinálni. Romokat kapirgálni, állatokat fényképezni, sok mindent, ami nem színház.

– Mennyi időd marad a gyerekek mellett az alkotásra? Hogyan osztod be az idődet? Feleséged tolerálja a munkáddal járó rendszertelenséget? Vagy lehet ebbe a sokszínűségbe rendszert vezetni?

– A pandémia arra jó volt, hogy többet tudtam a gyerekekkel játszani, élni. Igyekszem. De ebben a helyzetben is az a nehéz, hogy eldöntsd, mire neveled őket. Arra, hogy az értékeidet és a világlátásodat átadd megalkuvások nélkül, vagy arra, hogy jól érvényesüljenek. Mert azt tudom és ismerem, de az nem minden esetben fedi a meggyőződésemet. Például mennyire legyen beszólós a gyerek, vagy az igazságot mennyire mondja ki, vagy kicsit disztingváljon, és legyen inkább „diplomatikusabb”? Mennyit engedsz neki?  És persze az se biztos, hogy mi látjuk jól. A legfontosabb, hogy a szülő ne legyen begyöpösödött, és mindig legyenek kérdései. És nyugodtan lehetünk bizonytalanok, mert tökéletes csak egy van.

– Ha lehetne három kívánságod, mi lenne az?

– Mindenki legyen egészséges, akit szeretek, és a két filmem.

– Én meg egy díjat kívánok neked negyediknek.