Két éve a PIM élén

Nemcsak a most záruló évet, de a Petőfi Irodalmi Múzeum élén eltöltött két esztendőt is értékelte Demeter Szilárd miniszteri biztos, a PIM főigazgatója.

– Csak az olvasók kedvéért szögezzük le: azzal a feltétellel vállalta az interjút, hogy az Origón megjelent, majd visszavont publicisztikájáról nem kíván beszélni.

– Amit mondani akartam annak kapcsán, azt elmondtam a Kontra.hu oldalnak.

– Sokakat érdekelne, hogy mi állhat abban a levélben, amit a zsidó vezetőknek írt, és ügyvédi letétbe helyezett.

– Az rájuk tartozik. Alkalmas időben elküldöm, és ők eldöntik, hogy nyilvánosságra hozzák-e vagy sem.

– Pedig lehet, hogy elejét venné a további támadásoknak.

– Miért akarnám elejét venni? A politika a természete szerint ilyen. Senki nincs az abszolút igazság birtokában. A politikai állítások vitathatók. Jó esetben az éles állítások produktív konfliktusokhoz vezetnek, rosszabb esetben karaktergyilkolási kísérlethez.

– Ön ellen az a vád fogalmazódott meg, hogy relativizálta a holokausztot.

– Nem állt szándékomban. A nyílt társadalom őrült utópiájára mondhattam volna azt is, ami elsőre eszembe jutott, hogy tulajdonképpen vértelen genocídium. De ezt már Tőkés püspök úr „védjegyezte” a romániai nacionálkommunizmus kapcsán. Nézze, fogadjuk el, hogy minden emberiesség elleni bűncselekmény egyedi, abszolút és összehasonlíthatatlan. Ezt nem egyszerű megérteni. Az izraeli nagykövet a Mandinernek elmondta, hogy ezelőtt hét évvel a Kneszetben törvényt kellett hozni, hogy a holokausztot ne használják hétköznapi metaforaként az izraeli közbeszédben. Vagy üsse be a keresőbe a „nukleáris holokauszt” fogalompárosítást! Bevett formula, a magyar sajtóban – egy baloldali portálon! – még 2020-ban is használták, senki nem háborodott fel. Pedig az is relativizálás. De tényleg hagyjuk ezt a témát. Az elmúlt két évről akartak kérdezni.

– Rendben. Több interjújában hangsúlyozta, hogy két évvel ezelőtt meglepetésszerűen érte a felkérés, hogy megbízott főigazgatóként vegye át a Petőfi Irodalmi Múzeumot.

– Valóban nem ez volt a jövőképem. 2018 nyarán vásároltunk egy „Kádár-kockát” egy zsákfaluban, gyümölcsöst terveztem, regényírást, gyermeknevelést. Aztán megtalált a feladat. Kétszeres meglepetéscsavarral: az első a felkérés volt, amire nem mondhattam nemet. Aztán az időpont: 2019 januárjától készültem átvenni, erre egy 2018 december közepi pénteken szóltak, hogy hétfőn kezdek.

– Nem tartott attól, hogy muzeológusi képzettség nélkül nem lesz sétagalopp a feladat?

– A PIM-re eleve nem múzeumként tekintettem. Már olyan értelemben, hogy valami lezárt múlt darabkáit őrizgetné. Az irodalomban nincs múlt. Olvasóként jelen idejű vagyok az íróval, akinek a műve csak akkor zárul le, ha meghal és megfejthetetlenné válik a nyelv, amin szól (beleértve a fordításokat is). Platón vagy Homérosz ma is kortársként szól hozzánk, annak ellenére, hogy ógörögül igencsak kevesen és keveset értenek. Szóval irodalmi központként néztem a PIM-re, aminek muzeológiai feladata ezt a jelenidejűséget megmutatni, többletfeladata a kortárs magyar irodalom infrastrukturális központjának lenni. Mint egy erőmű vezérlője: próbálod szabályozni a folyamatokat, hogy az erőműből kijöjjön a szükséges erő, de mégse robbanjon fel az egész miskulancia.

– Azért az elmúlt két évben sokszor robbanásközelire hevítette.

– Dehogy! A langyos semmiről normál hőfokra állítottam át. Valamiért az a becsípődés manapság, hogy az a jó, ha nincs vita, nincs konfliktus. Csakhogy nem ez a természetes. A nyugati kultúra több ezer éves vitafolyamat eredménye. A vita nélküliség – pláne az ún. értelmiség számára – az agyhalál állapota. A véleménybuborékok az értelmiség megszűnését eredményezik. És most az ún. progresszív oldal szempontjából mondom mindezt. A felvilágosodás így kezdődött: merj gondolkodni, írta Kant. A gondolkodás előrevivője a vita.

– Mi kell egy jó vitához?

– Először is legalább egy közös premissza, mondták a görögök, azért, hogy egyáltalán értelmes lehessen. Aztán, figyelem: meg kell hallani a másikat, hogy ne váljék a süketek párbeszédévé. Kétely. Ha parányi kétely sem merül fel benned az igazaddal szemben, akkor nem vitatkozol, hanem kinyilatkoztatsz. És hit. Hinned kell abban, hogy igazad lehet.

– Lehetek őszinte?

– Na, kezd érdekelni az interjú. Hogyne, sőt!

– Sokszor hallom az író ismerőseimtől, hogy majdnem mindennel egyetértenek, amit csinál, de nagyon rossz a píárja, rosszul kommunikál.

– Arrogáns seggfejnek tartanak?

– Ez finomodott: régebben bunkó, arrogáns seggfejnek tartották, ma művelt, okos arrogáns seggfejnek.

– Tévednek. Sem művelt, sem okos nem vagyok. Legalábbis nem annyira, amennyire lenni szeretnék. Folyamatosan érzem a hiányosságaimat, próbálom pótolni, amennyit lehet. De esélytelen vagyok az idővel szemben.

– Miért nem javít az imázsán?

– Mert ebben az egészben én vagyok a legkevésbé fontos. Olvasóként érdekem a jó kortárs irodalom, apaként szeretnék erős és megtartó anyanyelvi kultúrát az utódoknak. Ehhez viszont ahol most politika van, oda élet kellene az irodalomba vagy a tágabb értelemben vett kultúrába. Ennek érdekében ki kell mozdítani a tisztelt alkotókat a komfortzónájukból. Az önlegitim értelmiségi diskurzust meg kell bontani valahogy, mert ha nem, benne maradnak, mint valami intellektuális mókuskerékben.

– Akkor ez egyfajta szerepjáték?

– Mondjuk inkább úgy: próbálom lerövidíteni az utat: se kedvem, se időm intellektuális hajtűkanyarokra és manírokra. Tudnék barokkos körmondatokban vízszintesen sokbetűs szavakat sorjáztatni, de sok értelmét nem látom. A legrövidebb út az egyenes beszéd. Ez valamiért szokatlan errefelé, de én így nőttem fel. Ha valami bajod van, megmondod.

– Ha jók az információim, akkor ez a hozzáállás a PIM-ben sem tetszik mindenkinek.

– Volt a kezdetekkor egy vitám az egyébként nagyra becsült kollégáimmal. Amikor átvettem a stafétát, éppen egy nagy botrány kellős közepén voltak, a közvetlen elődömet támadták, és rajta keresztül a PIM-et és tagintézményeit is. Arra érkeztem, hogy a munkatársak összeálltak egy fotó erejéig, ami alá azt írták: „Mi vagyunk a PIM”. Hát, ezt vitattam. Mondtam nekik, hogy nem ti vagytok a PIM, nem is én vagyok a PIM. A PIM az ott őrzött kulturális vagyon. De még továbbmegyek: a PIM még csak nem is önálló közgyűjtemény. Ezt is elmondtam több szakmai beszélgetésen, hogy fölfogásomban nincsenek különálló közgyűjtemények. Egy közgyűjtemény létezik, tulajdonjogilag egyébként ez így is néz ki, minden műtárgy a vagyonkezelő, vagyis a magyar nemzet tulajdona. Mi legfeljebb jó gazdái vagyunk a különböző egységeknek. Egy nagy egésznek vagyunk a részei, tehát nem lehet öncélú sem az intézmény, sem az ott folyó munka. Gettó sem lehet vagy elefántcsonttorony. Nagyon tisztelem a kollégáimat, a magyar muzeológia élvonalához tartoznak, vagyis nagy a hozzáadott értékük. De nem pótolhatatlanok. Én sem vagyok pótolhatatlan, sőt. A PIM tehát jóval több a benne dolgozók összességénél.

– Gondolom, nem lett túl népszerű.

– Főigazgatni egy ilyen intézményrendszert nem népszerűségi verseny. Teljesítményorientált vagyok, a lehető legtöbbet és legjobbat szeretném kihozni a kollégákból. Ehhez minden feltételt biztosítok.

– Tény, hogy a PIM-esek keresnek a legjobban a magyar muzeológusok közül.

– Ezt nem tudom. Azt tudom, hogy nálunk a legátláthatóbb a rendszer. Mindenki tudja, hogy milyen munkáért mennyi jár, hogyan lehet továbblépni stb. Ezzel kezdtük a munkaszervezést, miután pályázati úton elnyertem a végleges főigazgatói megbízást.

– Erről beszéljünk egy keveset, mert már az sem volt sima ügy.

– Csak a szokásos történet, a szakma a pálya széléről kiabált, mindenki mindent jobban tudott, és természetesen én voltam a dilettáns politikai ejtőernyős. De megmérettetni magukat valahogyan nem akaródzott. Pedig direkt ezért kértem Kásler miniszter urat, hogy nyílt pályázaton válasszuk ki a végleges főigazgatót. Reménykedtem abban, hogy indul valaki jobb. Nem indult senki. Egy darabig ment a belső egyezkedés, hogy közösen összeraknak egy világraszóló pályázatot, és egy hozzáértő szakmabéli vállalja a kollektív tudást, de valamiért nem lett ebből semmi. Erre már nem nagyon tudok mit mondani. Ez olyan, mint a foci: a fotelből mindenki ért hozzá, de amikor fel kéne menni a pályára, akkor nincs olyan nagy tolongás. Mert azt mindenki érzi, hogy nem gólt rúgni a legnehezebb, hanem kilencvenvalahány percig küzdeni és a gólhelyzetet kialakítani.

– Maradjunk ennél a hasonlatnál: Ön felment a pályára...

– És volt egy demoralizált, alulfizetett csapatom, egy nagy hiánnyal küszködő klubom, és azt sem tudtuk, hogy pontosan melyik ligában játszunk. Először a hiányt kellett megszüntetni, ezzel párhuzamosan a csapatot rendbe tenni. Erről szólt az életpályamodell. Azzal kezdtük, hogy közölték velem: többéves konferenciázás után arra jutottak, hogy a magyar muzeológiában nem lehetséges életpályamodell, mert annyira sokszínű, széttartó stb. Ezt nem fogadtam el. Ez is egy szakma, válaszoltam, megvannak a belső szabályai, logikai csomópontjai. Alakult egy munkacsoport, és néhány hetes vérverejtékes munkával letették az asztalra a korábban lehetetlennek tartott modellt. Ehhez igazítottuk a bérpolitikát, és ugyancsak a szakmai kiszámíthatóság jegyében létrehoztunk különböző alapokat. 2019 második felétől már mindenki tudta, hogy merre hány óra, mekkora a mozgástere. Szabályzatokat alkottunk, amit személy szerint én is gyűlölök, mert növeli a bürokráciát, de ez a szükséges rossz ahhoz, hogy működőképes maradjon az intézményrendszer. Minden áldott nap aláírok kismillió papírt, ha kell, bemegyek reggel hétre az irodámba, de legalább rend van.

– Irányt is adott, a második felhördülés akkor volt, amikor közölte a munkatársaival, hogy a PIM politizálni fog.

– Ezt is már sokszor elmondtam: már maga a PIM léte egy politikai állítás. Azt állítja ezzel a mindenkori fenntartó, hogy létezik magyar nemzeti kultúra, amely védendő és gazdagítandó. Nem értéksemleges a kultúrpolitikánk. Védjük és erősítjük a magyar kultúrát. Nem azért, mert jobb vagy rosszabb lenne, mint bármilyen más kultúra, hanem azért, mert a miénk. Ezt kaptuk örökül, felelősségünk lehetőség szerint jobb állapotban továbbadni.

– Ez kultúrpolitikai tételmondat. Lefordítható a hétköznapi megértés számára?

– Az elmúlt pár ezer évben elég széles történelmet futott be az emberiség. Ebből több mint ezer esztendő a magyar nemzetnek is jutott. Ha tehát fölvetődik egy kérdés vagy elénk kerül egy probléma, nem kell feltalálni a spanyolviaszt. Meg kell nézni, korábban találkoztunk-e hasonlóval, milyen válaszokat adtak az eleink, el kell kerülni a hibáikat, átvenni mindazt, amit jól csináltak, és hozzátennünk a magunkét, amikor a válaszokat a mai valóságra igazítjuk. A tudás alapja az emlékezet. A közgyűjtemények ilyen értelemben a magyar tudás tárházai. Következésképpen a magyar valóság alakítói – vagy annak kellene lenniük. Erről szólnak például a kiállítások, az ezekhez kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások. Tanítva mutatjuk meg az örökségünket, de nem indoktrinálunk.

– Értem. Térjünk át az irodalmi életre: rendesen belenyúlt a méhkasba a Térey-ösztöndíjjal.

– Nem elvettem, hanem adtam, pontosabban kijártam egy ötéves ösztöndíjkeretet a középgeneráció számára. A pályakezdőknek van, az élő klasszikusok az MMA-ban vagy a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) tagjaiként kaphatnak havi juttatást, de pont azok számára, akiknek most kellene megírniuk életük fő műveit, közben meg hitelrészlet, gyermeknevelés stb., szóval épp a leginkább rászorultaknak nem volt ilyen lehetőségük.

– A szándék ez esetben is jó – mégis botrány lett belőle.

– Mert ezt volt az első olyan téttel bíró alkalom, amikor kétségbe vontam a balliberális elit teljesítménykijelölő monopóliumát. A legdemokratikusabb döntéshozatalt hoztuk össze az elmúlt harminc évből: határon innen és túlról minden fontosabb írószakmai szervezet delegálhatott kurátort az elbíráláshoz. Aztán az lett a vége, ami: a szakma szekértáborai szokásuk szerint megegyeztek a színfalak mögött, ez beszavazta azt, cserébe amazért, és a legvégén kimaradt 15 olyan szerző, akik a kortárs magyar irodalom élvonalához tartoznak. Ekkor valóban önkényesen megemeltem a keretet, nem harminc, hanem negyvenöt szerző részesül 2021 végéig havi alkotói ösztöndíjban. Minden más változtatást a szakmai szervezetek javaslatára vittem be a jelölési-döntési folyamatba, aztán amikor leverték rajtam, lapítottak a javaslattevők. Tanulságos volt.

– Azóta nem kéri fel a szakmát a döntésekhez?

– Dehogynem. Tartalmi kérdésekben nem szeretnék dönteni, mert sokkal szigorúbb lennék, mint a szakma. Továbbra is dönthetnek az ilyen jellegű kuratóriumokban, de már az elején szólok nekik: olyan döntéseket hozzanak, amiket meg is tudnak védeni. Helyettük nem viszem el a balhét. Döntsenek, és vállalják a felelősséget.

– Irodalmi berkekben állandó szóbeszéd a Digitális Irodalmi Akadémia. Azt is megváltoztatta?

– Nem elvettem, hanem adtam (nevet). Kezdeményezésemre a nemzet művészei alanyi jogon bekerülnek a DIA-ba, csak az idén tíz új taggal bővült ez az intézmény. A trianoni centenárium jegyében kezdeményeztem száz posztumusz tag fölvételét, a szakmai javaslatok alapján ez is elindult, már 25 örökössel aláírtuk a szerződést. Az Osiris Kiadóval elkezdtünk egy olyan együttműködést, ami ismét jelentős digitális formájú szövegbővülést eredményez a folyamatosan gazdagodó DIA-honlapon. A pandémia miatt ugyan, de elkészült hatvan hangjáték kortárs irodalmi művekből, jövőre ezt is folytatjuk. Még legalább negyvenet szeretnék, legyen meg a száz. Az állami kisösztöndíjak is a DIA-ba kerültek, tehát a móriczos, téreys szerzők szövegmutatványai a DIA-tagok életművének erőterében jelennek meg.

– Minden erőt az online-ra?

– Is. A pandémia megmutatta, hogy mennyire fontos saját tartalmakkal telíteni az internetet. Mi már tavaly óta mondjuk, hogy fontos „magyarítani” a mátrixot, mert megváltoztak a kultúrafogyasztási szokásaink. Ezért is hoztam létre a PIM-ben a Digitális Bölcsészeti Központot. Itt – egyfajta intézményközi agyközpontként – a legjobb szakemberek dolgoznak a közgyűjteményi digitalizálási stratégián.

– Azt hiszem, hogy mi is ennek köszönhetjük a létünket. Mármint a Hajónapló.

– Amikor tulajdonosi joggyakorlásunkba került a Petőfi Irodalmi Ügynökség Nonprofit Kft. (PIÜ), arra készültünk, hogy irodalmi karavánokkal járjuk keresztül-kasul a Kárpát-medencét. Ezt keresztülhúzta a koronavírus. Ettől még az élet nem állt meg: a fordítástámogatás folyamatos, ötször annyi pénzből támogatnak fordításokat, mint a korábbi években, és elindítottuk a 1749.hu világirodalmi portált is. Az Ifjúsági és Gyermekirodalmi Centrumunk is dolgozik, az Igyic.hu-n lehet látni az eredményeiket. A majd három évig csak a regionális napilapok mellékleteként megjelenő Előretolt Helyőrség is megkapta az online felületét, a Helyőrség.ma-n nemcsak az anyaországi, hanem az erdélyi, a vajdasági és a felvidéki kiadások is olvashatók. A Hajónapló kortárs kulturális felületnek indult. Megvásároltuk a Színház.org-ot is. Nemrég megérkezett a PIÜ-be a Kultúra.hu is. Nyirő András kiadványozási igazgatónak az a feladata, hogy fél év alatt integrálja ezt a portálrendszert, egy nagy kultúrahordozó rendszert kell összeraknia. Ennek „analóg” lábaként valamikor tavasszal egy százvalahány oldalas kulturális magazint tervezünk elindítani. Nemcsak tartalmas, hanem szép kiadványt szeretnénk, olyant, amit gyűjtenek az olvasók.

– Korábban beszélt egy könnyűzenei digitális gyűjteményről is. Tényleg, hogy áll a könnyűzenei stratégia ügye?

– Folyamatosan futom az utóegyeztetési köröket. Ez új szcéna a kulturális kormányzat szempontjából, régi beidegződéseket kell leküzdeni. Mindenesetre nem tervezett származékos haszonként a pandémiás helyzetből kihoztuk a lehető legtöbbet. Az MTVA-val és az A38 Hajóval együttműködve 2020-ban kb. 1500 különböző anyagot vettünk fel, mintegy 40 000 percnyi mozgóképet: koncerteket, interjúkat, adásokat. Harminc terabájtnyi tartalom képződött, nagyjából 2000 zeneszámot rögzítettünk – ez már az a mennyiség, amire platformot lehet építeni. Nagyjából kilencven százalékban el is készült az a szoftver, ami közgyűjteményi logika alapján képes strukturáltan megmutatni a magyar popkultúra bő fél évszázadát. A tartalmi „betöltés” hatalmas munka lesz, most tervezzük a hogyanját.

– Térjünk vissza a PIM-hez. Megnyugodtak a kedélyek?

– Gondolom. Remélem. Tartottunk egy belső anonim szavazást, a kollégáim a voksok alapján háromnegyedes bizalmat szavaztak nekem. Megyünk tovább. Az elmúlt két évben infrastrukturális, informatikai és egyéb fejlesztések valósultak meg: a Mesemúzeum következő intézményeként megnyitottuk a Háromcsőrű Kacsa Történetalkotó Műhelyt, a PIM-ben világraszóló múzeumpedagógiai foglalkoztató készült, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) raktára is készül, ez régi adósság. Sátoraljaújhelyről az állandó Kazinczy-kiállításunkat kivisszük Széphalomba, a Kazinczy-kertben található Magyar Nyelv Múzeumába, maga a Kazinczy-kert is megújul. Újhelyen a múzeumunk inkább régiótörténelmi profilt kap, a reformkor egyik legnagyobbjának, Kossuth Lajosnak a kultuszát frissítjük, hiszen Újhely az ő városa, onnan nőtte ki magát, a polgármester úr büszkén mutatta azt az erkélyt, ahonnan első beszédeit mondhatta. És most ez lesz a következő nagy feladatunk: az Országgyűlés úgy határozott, hogy Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját két éven keresztül, 2022–2023-ban ünnepeljük. Ezért 2021-ben a PIM-ben és tagintézményeinkben a bicentenáriumra készülünk. A kétéves időtartam elég nagy mozgásteret biztosít arra, hogy megmutassuk költőnket és korát. Az volt az az időszak, amire méltán lehetünk büszkék: akkor tett meg mindent Széchenyi, hogy megszülessen a „magabíró nemzet”, amelynek tagjai, így hirdette Kossuth, „nemcsak szabadok, hanem szabad magyarok” akartak lenni. Kétszáz év múlva is ez a feladat. És ma sincs fontosabb a szabadság–szerelem kategóriapárosunknál.