Majoros Sándor: Jugoszláv narancs
Trianon-tapasztalatok - magyar írók vallomásai
A megsemmisülésem úgy kezdődött, hogy kaptam ajándékba egy narancsot. November 29-én történt, valamikor a hatvanas évek közepén, abban a ma már meseszerűen túlzó emlékű korszakban, amikor a tél nem hagyott sok időt a termés betakarítására.
Másként alakul a történelem, ha ez a miniatűr jégkorszak elmarad, legalább úgy, hogy a negyvenes évek elejétől elviselhetetlenül hideggé változó telek alább adják a jeges szigorúságot, és könnyed, kiskabátos módon hosszabbítják meg az amúgy sem túl komoly őszi lehűlést. Nem így történt, mert azoknak a legendás második világháborús teleknek egészen a hatvanas évek végéig kitartott a lendületük. A hó már november elején megérkezett, a hónap végére az ablakig ért, hogy egészen április végéig velünk is maradjon. Semmi komolyabb bajunk nem származott ebből, mert akkoriban már nem csak kukoricacsutkával, hanem jóféle boszniai lignittel tömtük a kályháinkat. De a helyzet úgy hozta, hogy a legnagyobb állami ünnepünk, amikor a modern, szocialista Jugoszlávia megalakulásának örvendeztünk, éppen ebben a hátborzongató hidegben ért bennünket utol, és mert ezt a napot kötelességszerűen nagy ívű iskolai rendezvénnyel illett hangsúlyosabbá tenni, a falu fűtetlen színháztermében bizony fagyoskodtunk.
Ebben a didergős hangulatban még ha akartuk volna sem kérdőjelezhettük meg a boszniai hegyek közt farkasordító hidegben lövöldöző partizánok hősiességét. Úgy daloltunk szép hazánk nagyságáról és dicsőséges történelméről, hogy a leheletünk ködbe borította a színháztermet. Teljesen természetes módon mindezt magyarul, mert senki sem vetemedett arra, hogy a messzi hegyek közt történt eseményeket ellenünk fordítsa például azzal a nehezen kétségbevonható ténnyel, hogy amíg a hegyek közt bujkáló szabadságharcosok a németek életét keserítették, addig a mi rokonaink titokban és szégyenteljes módon meghaltak a Donnál.
Minket ez már nem érintett és nem is nyugtalanított. Magától értetődő volt, hogy magyarul beszéltünk, magyar rádiót hallgattunk, és ha sztaniolpapírral sikerült megszűrni az adást, magyar tévét néztünk. Semmi rendkívüli nem volt abban, hogy a könyvtárból is magyar könyveket hozunk haza, és akivel a világ bármely pontján szóba álltunk, az magyarul válaszolt.
Apáink néhány szót tudtak szerbül is, de ez a tudás nem jelentett nekik semmilyen előnyt. A boltban, a borbélynál, az orvosnál, vagy ne adj’ isten a bíróságon ők is csak az anyanyelvüket használták. Szemernyi kételyük sem lehetett abban, hogy Jugoszlávia a mi országunk, és itt minden talpalatnyi föld a miénk. Mi rúgtuk szét a porát, mi gyúrtunk gombócot a sáros göröngyeiből, kapartuk félre a havat a befagyott tócsáiról, hogy a korán jött novemberi fagyokban könnyebben csúszkálhassunk rajtuk. Ez a szép sík vidék, a nyáron szinte a végtelenségig emelkedő égi kupolájával, télen meg az otthonmaradásra, olvasásra késztető havas pusztaságával, ez volt az otthonunk.
A hatvanas évek elején egy tízéves forma kisgyerek ritkán lett narancstulajdonos. Nem azért, mert ezt a gyümölcsöt akkor még az ismeretlenség homálya fedte, elvégre a karácsonyfa alá néha egy-egy narancs is odakerült, de azok kicsik és fonnyadtak voltak. Néhány évvel később, amikor a Tito-Nasszer-Nehru szövetség vonalán beindult a cserekereskedelem a távoli országokkal, a szakszervezet már ládaszám rakta a munkásosztály asztalára a friss déligyümölcsöt. De addigra én már elkövettem azt a hibát, ami hosszú időre elvette a kedvemet ettől az egzotikus finomságtól.
Az ünnepi műsor után, amikor lejöttünk a színpadról, olyan szertartásosan nyomtak a kezünkbe egy-egy narancsot, mint a bátorságért járó érdemrendet a népfelszabadító háborúban. Egyúttal persze ránk is parancsoltak, hogy ne essünk neki ott helyben, mert a színházterem nem disznóól. A partizánok sem szenvedtek annyit, miközben a fák kérgét ették, mint mi ott a teremben az előadás végét várva. Aztán, amikor nagy sokára, kellően összefagyva távozhattunk, a szokásos bolondozás helyett azon igyekeztünk, hogy minél előbb hazaérjünk ezzel a kinccsel, mert arról, hogy az utcán megegyük, abban a kutya hidegben szó sem lehetett.
Talán a véletlen, talán a pokolbéli ördög tehetett róla, hogy aznap mellém szegődött egy utcabeli fiú, a nyolcadikos Horvát Laci, aki komolyságával, tájékozottságával, szerteágazó, rejtélyes tudásával maga volt a megközelíthetetlenség. Biztosan másként alakul az életem, ha ő is kapott volna narancsot, de vesztemre ez csak az alsósoknak járt.
Ballagtunk egymás mellett a csikorgó hidegben, Laci zsebre vágott kézzel, én a narancsot szorongatva. Felszabadult és vibráló boldogságomban, amit a ritka kincs birtoklása idézett elő, fontoskodva azt fejtegettem, hogy amikor nálunk tél és hideg van, a világ másik felén javában érik a narancs. Olvastam ezt valahol, talán egy útleíró regényben. Laci illedelmesen hallgatott, de amikor már nagyon beleéltem magam abba, hogy a tehetősek fölényével olyasmire taníthatom, amiről fogalma sincsen, ingerülten azt mondta: nem tudsz te semmit, öcsi!
Horvát Laci és a bátyja, Karcsi voltak a nagyfiúk az utcánkban. Soha nem álltak be közénk focizni, de azokon a simogatóan kellemes nyári estéken, amikor csoportba verődve hallgattuk a felnőttek meséit, egy idő után mindig az ő házuk előtt kötöttünk ki. Karcsi már kiszolgálta a katonaságot, és az NSZK-ban is dolgozott, így rangon alulinak érezte, hogy közénk üljön, ezért a tapasztalat és a tudás szócsöve Laci lett, aki lassanként adagolta nekünk azt a sötét, hátborzongató tudást, amelyre minden korombéli gyerek vágyakozott.
Fogadjunk, azt sem tudod, mi az, hogy Trianon – mondta most váratlanul. Embert nem aláztak meg úgy, mint engem ezzel a kurta megjegyzéssel. Büszke voltam rá, hogy mindent elolvastam, ami a kezembe került, és hogy nem létezik olyan téma, amelyről ne lennének legalább felületes sejtéseim. Úgy szárnyaltam a saját tudásomon, ahogy a ródli siklott a behavazott bácskai tájon, és most belerohantam ebbe a falba, amire az volt rávésve, hogy Trianon.
Laci elnéző mosollyal nyugtázta, hogy sarokba szorított. Azt mondta, biztosra veszi, ha otthon, apámtól, anyámtól vagy a nagyapámtól próbálok érdeklődni, a legjobb esetben elutasítanak, de az is lehet, hogy kapok egy pofont. Különösen a nagyapám részéről számíthatok erre, mert neki – ha jól tudja – politikai alapon már volt egy ügye a jelenlegi hatalommal.
Azt, hogy a nagyapám ült, mert ’45-ben szidta a rendszert, én is tudtam, de hogy mindez miként hozható össze ezzel a Trianonnal, azt maga volt a rejtély. Nem tettünk meg húsz lépést és már majdnem keresztülfúrta az oldalamat a kíváncsiság. Bármit odaadtam volna, hogy megtudjam, mi ez az egész, és erre Laci csodálatos tehetséggel ráérzett. Add nekem a narancsodat és megmondom, mi a Trianon – nézett a szemembe azzal az ördögi magabiztossággal, amitől még ma is libabőrös lesz a kezem szára.
Hazudnék, ha azt mondanám, könnyedén megváltam a narancsomtól. Küzdöttem érte, ahogy partizán a szabadságért, de engem legyűrt a túlerő. Az is hozzájárult ehhez, hogy rájöttem: a narancsot minden bizonnyal meg kell majd osztanom a testvéremmel, és ha valaminek csak a fele lehet az enyém, az épp olyan, mintha félig tudnék meg egy hatalmas, világrengető igazságot.
Horvát Laci eztán nem egészen tíz perc alatt tökéletesen helyrebillentett Trianon ügyben. Alig kétszáz métert sétáltunk a rideg, csillagfényes novemberi estében, és elveszítettem addigi hazámat. Senkiházi lettem, számkivetett, mint Robinson, tele félelmekkel és rettegéssel. Az a biztonság, hogy körülöttem mindenki magyarul beszél, és hogy a rádió és a tévé is magyarul szól hozzánk, innentől fogva arra a bűnre emlékeztetett, mint amikor a szomszéd kertjéből egy kampósbottal lelopkodjuk a savanyúalmát.
A partizánokat puskástól, vörös csillagostól elkótyavetyéltem egyetlen narancsért, és ezt nem lehetett visszavonni. Horvát Laci tömören és egyszerűen levezette, hogy Magyarország nem itt van, ahol állunk, hanem északabbra, és egy országhatár választja el tőlünk, ráadásul ezt az országhatárt olyan emberek rajzolták rá a térképre, akiknek teljesen mindegy volt, hogy magyarokat választanak el magyaroktól. Ez a politika, mondta, de látva rajtam a rémült csodálkozást, azt is hozzátette, hogy a magyarok valódi országában sem teljesen olyan minden, amilyennek lennie kéne. Ahogy nálunk a szerbek, ott az oroszok az urak, és ez csak akkor látszik meg, ha az ember messzire megy és visszanéz. Eszembe jutott a bátyja, aki az NSZK-ban is dolgozott. Az már egészen messze van, ha onnan kukucskált vissza, világosan láthatta, hogy ki, mi és miért választ el bennünket egymástól.
Kábán ténferegtem haza, és rögtön lefeküdtem. Talán be is lázasodtam, bár lehet, hogy ezt csak beképzeltem magamnak. Azt viszont tisztán és rideg kegyetlenséggel éreztem, hogy a novemberi hideg szél elfújt fölülem mindent, ami addig biztonságot adott. Most már értettem, miért szerb a falunkban a milícia, és hogy a katonaságból hazajött férfiak miért gagyognak kicsit ezen a recsegős szavakból álló nyelven. A rádió gombját megcsavargatva az is kiderült, hogy a magyar adás csak egy keskeny csík a szerb adók szinte egybefüggő szőttesében. Rögeszmésen kerestem az újabb bizonyítékokat, de idővel feladtam. Főként azután, hogy börtönviselt nagyapám is megerősítette Laci állításait, mert minden bátorságomat összeszedve végül mégis megkérdeztem tőle, mi az, hogy Trianon. Az, amit rajtunk kívül nem ért meg senki a világon, mondta.
Horváth Lacira eztán még nagyon sokáig nehezteltem, de nem csak a narancs miatt, hanem mert ezt a félelmetes tudást akkor adta át nekem, amikor még nem lett volna szabad. Neki köszönhettem, hogy sokkal hamarabb váltam hazátlanná, mint a kortársaim, akik még évekig trianonmentesek maradtak, így az a felismerés, ami engem szinte letaglózott, őket csak lassan, fokozatosan és jóval később kerítette hatalmába. Jutott és maradt is idejük arra, hogy a magyarságot a jugoszlávság illúziójára cseréljék, amiben az is sokat segített nekik, hogy néhány évig ez kifejezetten ígéretesnek bizonyult. Világútlevél, külföldi munka, viszonylagos jólét, stabilitás – mind-mind trianonsemlegesítő hatást keltett, legalábbis ideig-óráig.
A narancsom elajándékozására is úgy emlékszem vissza, mint valami árulásra: elkótyavetyéltem és nem kaptam érte semmit. Azóta tudok valamiről, amit senki nem érthet meg, egy valóságos, elkótyavetyélt hazáról, amelynek azóta is csupán találgatni próbáljuk az ízét, zamatát, illatait, színeit. De hiába, mert csakúgy, mint az a régi, kiénekelt ködpára azon a novemberi estén, a feledés mindent betakar.
