Mások ügyeiért harcol az elismert fotós
Hajdú D. András: Nekem a fotózás egy kommunikációs eszköz arra, hogy reflektorfényt irányítsak jelentős témákra. A Pictorial Collective egy újabb fotósával beszélgettünk!
– Hogyan lett fotográfus?
– Volt egy év kényszerpihenőm az egyetemen, és ezalatt beiratkoztam egy fotós OKJ-s képzésre. Az első órát Féner Tamás tartotta , aki annyira magával ragadott, hogy már ott ráébredtem: a fotózást nekem találták ki. Ekkor 2004-et írtunk.
– Kit tart a példaképének?
– Lehetetlen erre válaszolni, millió apró hatásból épül fel mindenki. Ha egyvalakit kellene kiemelni, akkor Korniss Péter munkásságára mutatnék. Számomra meghatározó, amit ő csinál.
– Hogyan tud a jelenlegi helyzetben dolgozni?
– Leginkább sehogy. Emberközpontú dokumentarista fotózást csinálnék egy olyan helyzetben, amikor mindenki bezárkózott. Ráadásul tavaly év végén megszűnt az Abcúg, aminek dolgoztam, így meglehetősen beszűkült a tér körülöttem. Eddig sem voltak pazarnak mondhatóak a hazai lehetőségek, de mára ez is tovább erodálódott. Kevés a minőségi munka, s a fotósok ezeket is jórészt saját szerelemprojektként tolják. Persze nekem is van szerelemprojektem. Jelenleg az afrikai sorozatomat szerkesztem, hogy tovább tudjak benne lépni, illetve foglalkoztat egy hazai kötődésű téma is, ami a lakhatásra fókuszál.
– Mennyire térül meg egy-egy témába fektetett munka?
– Megtérül, bár ez nagyban függ attól, hogy kinek mit jelent a megtérülés. Szakmailag és emberileg mindenképpen. Néha anyagilag is, bár ismét csak azt tudom hangsúlyozni, hogy a legtöbb „long-term” anyagom szívszerelem, és csupán konyhapénzünket dézsmálja. Ha valaki úgy dolgozik, mit én, annak a hazai piac rémálom. Ha lelkiismeretesen, alaposan fotózok meg egy témát, akkor az tízszer annyiba kerül, mint amennyit az itthoni megrendelők fizetni akarnak érte. Ha esetleg ezt meg tudom spékelni egy jó kis ösztöndíjjal, akkor már kisebb az anyagi bukás, de nálam szinte minden hosszú távú projekt vastagon veszteségesre jön ki. Azaz két lehetőség van: vagy „gagyizni" kell, vagy benyelni a veszteséget. Mit ne mondjak: komoly rutinom van a veszteséges projektek menedzselésében…
– Foglalkozik a digitálisnál jóval költségesebb analóg fotóeljárással is?
– Igen, a tavalyi Capa Nagydíj-ösztöndíjas anyagomat filmes középformátumra fotóztam, fél tucat kedvenc képemet ITT találják meg az érdeklődők, a cikk második felében.
– Miért fényképez? Mit tart benne fontosnak?
– Nekem a fotózás egy kommunikációs eszköz arra, hogy reflektorfényt irányítsak jelentős témákra. Ez nagyon fontos, mert elvétve ugyan, de lehetséges komoly változásokat elindítani! Nekem ilyen volt például a kongói sorozatom, amelyet sikerült a médiaérdeklődés középpontjába állítanom. Ez reményeim szerint nagyban hozzájárulhatott a helyi kórházépítés sikerességéhez, ezzel pedig közvetve sok ezer ember látásának visszaadásához! Ezért érdemes fotózni!
– Miért és mit szeretne képi nyelven közölni?
– Én klasszikus fotóriporteri munkát végzek. Az esetek döntő többségében olyan történeteket dolgozok fel, ahol az alanyoknak nem elég erős a hangja ahhoz, hogy meghallják őket…, és itt jövök én a képbe, hogy felhangosítsam a szempontjaikat, gondjaikat, örömeiket!
– Munkáját több szakmai díjjal is elismerték. Melyekre a legbüszkébb?
– A legtöbb díjam mögött „ügyek” állnak. Ha valamire büszke vagyok, az az, ha ezek az ügyek a díjakon keresztül visszhangozni tudnak. Akkor vagyok még boldogabb, ha valami meg is mozdul a képsorozatok láttán!
– Ön szerint hol válik el a fotóművészet és a sajtófotózás?
– Van egy csomó önjelölt fotóművész manapság, ugyanakkor ennek a kifejezésnek gyakran csak marketingértéke van. Mert mit jelent fotóművésznek lenni? Az olyan, mint a fekete öves fotós?
– Mi köti össze a Pictorial Collective tagjait?
– A nagyon erős szakmaiság, sok személyes barátság, és a közös tisztelet egymás munkássága iránt.
– Mit tapasztal, mennyire érdeklődik a média a Pictorial Collective tagjainak munkái iránt?
– Ez nagyban függ attól, hogy éppen mit teszünk le az asztalra. Fontos, hogy van-e közös munkánk – mint anno a Duna projektünk –, vagy épp nyer-e valamelyik tagunk valami nívós díjat, ami miatt megélénkül az érdeklődés.
– Ajánljon egy képet a tagtársai fényképei közül!
– Sorozatot ajánlanék: Mártonfai Dénes „vidéki foci” sorozatát. Dénes az egyetlen nem-budapesti kötődésű tagunk, és ő ebben a szürreális focivilágban készít fotókat nap mint nap. Ez a munka egy igazi, jó értelemben vett „trash” anyag, ami tökéletesen reflektál a Budapest-vidék közötti szakadékra. Dénes ezzel a sorozattal lett a legjobb, megyékben dolgozó fotóriporter 2016-ban!
Borítókép: Hajdú D. András (szemmütét után Kongóban)
