Miből lesz a cserebogár? Egy dokumentarista fotós élete

Az erdélyi Vakarcs Lorándnak már gyermekkorában megtetszett a fotózás és a filmelőhívás. A dokumentarista fotográfussal beszélgettünk.

– Mi a különbség a sajtófotó és a dokumentarista fotó között?

– A legmeghatározóbb különbséget én az időben látom, amit a témára fordítasz. Nem egy előre meghatározott időintervallumban történik, játszódik le, mint az eseményfotózás, amivel a sajtóban találkozunk. Sorozatban kell gondolkodnunk és egy történetben, amit követni kell, és ezért többször kell visszamenni a témához, amíg úgy érzed, hogy sikerült képbe foglalni a történetet. Itt már nem a gyorsaság az, ami fontos, hanem a kapcsolat a személyekkel, akiket fotózunk, hogy mennyire tudunk beépülni, és elfogadtatni magunkat. Tehát mondhatom azt, hogy a kommunikációnak és a személyiségünknek fontos szerepe van a dokumentarista fotózásban.

– Hogyan lett fotográfus? És miért pont a dokumentarista műfajt választotta?

– A középső testvérem otthon laborált, filmet és papírképet hívott elő, és nekem ez nagyon megtetszett. A látens kép megjelenése nagyon megragadott ezután pedig én is elkezdtem fotózni és laborálni. Később, 1995-ben könyveket olvastam, hogy minél többet tudjak a fotózásról. Érettségi után úgy döntöttem, hogy a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem Fotó-Video szakára felvételizek. De nem jutottam be első próbálkozásra, így egy helyi, marosvásárhelyi hetilapnál kezdtem el dolgozni mint fotóriporter. Hozzáteszem, hogy ami a legjobban tetszett a hetilapban, az a riport rovat volt. Ekkor kerültem közel a dokumentarista fotózáshoz, és kezdtem tanulmányozni és művelni ezt a műfajt. Ebben az időben sokat jelentett az internet megjelenése, mert így láthattam a magyar és külföldi fotósok, ügynökségek munkáit. Úgy érzem, hogy a dokumentarista műfaj áll a legközelebb lelkileg hozzám, mert megtalálom benne a felfedezés örömét. Az emberi történeteket, a hitelességet, az utazás izgalmát és az idő/földrajzi/történelmi síkokat.

– Kit tart a példaképének?

– Soha nem megy ki a fejemből Josef Koudelka és a panorámafotói, de vannak mások is, más műfajból, akik nagyon tetszenek. Mindig irtózok listát írni a legekről, mert valahol igazságtalannak tartom, hogy nagyon sok jó fotós kimarad belőle. De Pentti Sammallahti-t és a Magnum ügynökség fotósait is a példaképeimnek tartom.

– A koronavírus-járvány ideje alatt tudott dolgozni?

– A járvány ideje alatt nem fotóztam, inkább olvastam. Szellemi, elméleti tevékénységgel éltem túl a bezártságot.

– Mennyire térül meg egy-egy témába fektetett munka?

– Ha megtérül a befektetett munka anyagi része, akkor annak nagyon örülök. Megélhetési műfajnak nem lehet nevezni, arra vannak más fotózási témák, események.

– Mennyire van piaca a dokumentarista fotónak?

– Igény van rá, mert egyre több az online portál, ahol szeretik ezt a műfajt és az internet közönségének nagyon nagy a képvágya, egy digitális-vizuális ingervilágban élünk, amit folyamatosan fenn kell tartani.

– Foglalkozik a digitálisnál jóval költségesebb analóg fotóeljárással is?

– Egyre ritkábban, de egy ideje foglalkoztatnak a régi fotóseljárások, amit nagyon szeretnék megtanulni.

– Miért fényképez? Mit tart benne fontosnak?

– Boldoggá tesz az, amikor fotózok, és ezen a nyelvezeten lehet a kimondhatatlant és a megfogalmazhatatlant megörökíteni, átörökíteni, láthatóvá tenni. De van, amit mégsem lehet fotóban ábrázolni és ezért ott van a zene, festészet, grafika, szobrászat, film és irodalom.

– Miért és mit szeretne képi nyelven közölni?

– A képi világ az, ami mindig vonzott és ebben érzem magam biztonságban, mint önkifejező nyelvezet. A változást, az érdekeset, a megfogalmazhatatlant, kimondhatatlant, a lenyűgöző egyszerűséget, az ember és termeszet viszonyát szeretem fotózni.

– Munkái milyen nevesebb kiállításokon jelentek meg?

– Munkáimmal legutóbb a Milánói MIA Art Phair fotós vásáron találkozhattak az érdeklődök 2018-ban.

– Ön szerint hol válik el a fotóművészet és a dokumentarista fotózás?

– Nehéz egy éles választ adnom erre, mivel nekem ez összetartozik. A konceptuális fotó (ha ezt tekintjük fotóművészetnek) és a dokumentarista fotózás alapjai egy rendkívüli személyes élményen alapulnak. A konceptuális fotóban a hangulatot, érzést valahogy mesterségesen teremtjük meg. A dokumentarista fotóban ez pedig fordítva van, a képben látod meg az érzést, hangulatot. Lehet, hogy régóta benned van ez a kép, hangulat és váratlanul ér, hogy pont akkor kerül a felszínre, amikor megörökíted. De lehet, hogy a nézőből más érzést, élményt fog kiváltani. Egyszemélyes világegyetemről szól, mindenkinek más tapasztalatai, élményei és emlékei vannak.