Mukbang, az új falánkság

Fogyókúrázók, figyelem! Evésre ingerlő cikk következik.

Az evés kitűnő példa arra, hogy jóból is megárt a sok. A megfelelő mennyiség és minőség energiát és élvezetet nyújt, de könnyű megzavarodni.  A fogyókúrázók most forduljanak el, mert a mukbangról fogunk beszélni.

A mukbang (vagy: eating show) evős videókat jelöl, de tulajdonképpen kitalált szó: a koreai „enni” (meokneun) és „műsor” (bangsong) szavak keverékéből született. Népszerűségének kulcsa valószínűleg szimpla biológia, és bár minket nem terhelnek majd pluszkalóriák, ha végignézünk egy félórás netes lakomát, az is biztos, hogy mégsem marad következmények nélkül.

A műfaj híres képviselői Eat with Boki, Zach Choi, Ssoyoung, Stephanie Soo, [Dorothy]도로시, hyuneeEats, Nicocado Avocado vagy az ASMR (Autonomous Sensory Meridian Response) suttogó bugyraiból SAS-ASMR és Crunchy ASMR. Az efféle videók alatt általában kétfajta komment szerepel. Az első valami ilyesmi: „Olyan jóleső nézni, ahogy valaki ilyen sokat eszik.” Ez a reakció alapvető, és köze lehet ahhoz, hogy bárki egyfajta kielégülést érezhet annak láttán, hogy valaki jóízűen fogyaszt valamit. A második típus pedig ez: „Jaj, most farkaséhes lettem. Megyek is, eszem valamit!” Itt a videó már egy inger felébresztését eredményezte, míg az első esetén éppen hogy a videó által elégült ki az evés vágya.

Az étel az egyik legerősebb érzéki stimuláns, és a rajongásunknak több árnyalata van. Nem véletlen, hogy a legnagyobb vállalatok rengeteg pénzt fektetnek pusztán az étel prezentációjába. Még stylistot is fogadnak a reklámok elkészítéséhez, ahol aztán minden van, a ragasztótól kezdve a különféle technikákig, kizárólag azért, hogy minél ínycsiklandóbb külsővel rendelkezzen a bemutatott fogás. Manapság óriási kultusza van az olyan mesterszakácsoknak, mint Gordon Ramsay és a különféle főzőműsoroknak. Mára az étkezés a stílus, az egyéniség sarkalatos pontjává vált. Az egész ételtrend nem csupán az internet egyik központi témája, de mára a legkülönbözőbb szektorokba is beférkőzött. Hiszen ki ne hallott volna már mondjuk a gasztroturizmusról?

Az új falánkság korának tetőfoka azonban mégiscsak a mukbang, vagyis az evős műsor, ami Dél-Korea után az egész világot meghódította. 2009 körül jelentek meg az első közvetítők, akik esténként ütemezve főztek és ettek, miközben nézőikkel csevegtek az élő stream közben. A csatornák megtekintése ugyan bárki számára ingyenes, de Szöulban a népszerűbb videósok köré konkrét ipar épült: menedzsercégek nevelik ki őket, és hatalmas bevételük van. A mukbang jóval később, csak 2015 környékén tört be a nyugati köztudatba, eleinte mint egy egzotikus, koreai furcsaság, de nem kellett sok idő, hogy az értetlenkedés valami mássá változzon. A legelső amerikai mukbangot Trisha Paytas korábbi valóságshow-szereplő tette fel a YouTube-ra, ezután a tartalom futótűzként terjedt a videómegosztón. A nézettség mindig több tíz milliós számokra rúg.

De miért? Az egyik első dolog, ami zsigerileg eszünkbe jut ezek hallatán, hogy ez nem valami ízléses. Nem túl meglepő, hogy sokakat egyáltalában nem vonzanak, hanem rendkívül taszítanak az evéshangok vagy épp maga az evés látványa. A mukbang világa rendkívül extrém, sőt kifejezetten morbid: itt ténylegesen minden túlzás.

Először is, az adagok túl nagyok: a mukbangerek soha nem egy főétkezésnek, hanem inkább egy hatfős lakomának megfelelő élelemmel ülnek kamera elé. Másodszor, sosem csak hagyományos, bárki által elérhető fogásokkal találkozhatunk. A hivatásos evők nagyon kreatívak, és mindig megtalálják a legkevésbé szokványos ételvariációkat, hogy becsábítsák a nézőket. Egyesek egészen realisztikus, hétköznapi tárgyakat formáznak cukorból, fondantból és piskótából, például szivacsokat, cipőt, gyertyákat, és azokat fogyasztják el. Persze akadnak olyanok is, akik épp az undor érzetére játszanak rá: némelyek élő polipot nyelnek le egészben és ropogós bogarakat rágcsálnak.

Sokak szerint a mukbang is csupán egy furcsa fétis. Hogy ez igaz vagy nem, egyéni vélemény kérdése, de érdekes, hogy például Kína egyes provinciáiban (Kuangtung) úgy egy hónappal ezelőtt be is tiltották az ilyen tartalomgyártást mint a szélsőséges viselkedésre való buzdítás, az élelmiszer-pazarlás és esetenként az állatkínzás egy formáját. Szemléletes példa a Ssoyoung nevű mukbanger esete, aki ellen tavaly még eljárás is indult, ugyanis számtalan videójában élő tintahalakat, polipokat és más tengeri élőlényeket kínoz sikoltozva, mielőtt feldarabolja és megfőzi őket. 

A mukbang állítólagos eredeti célja jóval kellemesebb elképzelés. Az evés alapvetően közösségi élmény, amiben mindenkinek megvolt a maga szerepe, hiszen míg egyesek bogyókat gyűjtögettek, mások levadászták a húst, amit aztán otthon megfőzött valaki más, hogy aztán mindenki együtt élvezhesse az ételt. A mukbang segít a modern világban a magányos embereknek, hogy a csendesen szomorkás hétfői vacsora helyett legalább kedvenc videósukkal együtt fogyaszthassák el a pizzát egy hosszú munkanap után. A hangsúly eredetileg még a minőségen volt inkább, mint a mennyiségen. Gusztusos ételek, szinte illatozó képek és érzéki szenzációk egy kattintásra. A mukbang műfaja sokak szerint Amerikában romlott el, ahol még tovább tágították a kereteket. Még nagyobb, még színesebb, még finomabb adagok kerültek a tálcákra.

Az egyik legrosszabb példa erre Nikocado Avocado, a vegánból lett zabagép, aki mást sem csinál, csak drámázik és sír három jókora hamburger felett; vagy épp egy átlagos csütörtökön kamera előtt borotválja le haját egy tál gőzölgő tésztára. Nem ritkák azok a mukbangerek, akiket a nézők csak szörnyülködésre használnak, és tulajdonképpen végigkövetik, ahogy morbidan elhízott emberek halálra eszik magukat. Hungry Fatchick, Amberlynn Reid és a hozzájuk hasonlók súlyos kórképet festenek az evészavar különféle formáiról. És ez a veszély bizony nemcsak a képernyőn falatozót érinti, hanem mindenki mást is, aki ezeket a videókat rendszeresen nézi. Számtalanszor igazolták már kutatásokkal, hogy ha valaki képeket néz különféle ételekről, az agyban olyan reakciók szabadulnak fel, amelyek később hajlamosítanak a túlevésre.

Az biztos, hogy a mukbang él és virágzik, népszerűsége pedig csak tovább emelkedik majd, mert ezek a videók – hasonlóan például az Instagramhoz – olyan vizuális élményt kínálnak, ami könnyen elérhető, érdekes, felébreszti a kíváncsiságot és a legalapvetőbb ösztöneinkre hat. Társasági élményként nem valami tökéletes, helyenként kicsit gusztustalan, és ha valaki épp most kezdett bele egy diétába, pláne nem a legjobb választás.