Pilisvörösvártól a Forma 1-ig
Fotósból lett sportriporter és szakkommentátor. Várhegyi Ferenccel a munkásságáról és a karanténidőszak alatti sportközvetítések, -rendezvények hiánya okozta helyzetről beszélgettünk.
– Gyermekkorodban kézilabdáztál, majd edzőként folytattad a munkádat a lakhelyeden, Pilisvörösváron. Honnan jött a sport szeretete?
– Nem tudom pontosan, de mindig vonzódtam hozzá. Volt, hogy együtt hallgattam a szüleimmel a rádióban a fociközvetítést, a Magyar Televízióban pedig mindig megnéztem a sportközvetítéseket. Főleg nyaranta állandóan mozogtunk valamit a barátaimmal, foci, fogó, kirándulás, stb. Mindig csináltunk valamit. S ha tehettük, jártunk autó- és motorversenyekre is. Majd, amikor az általános iskolában elkezdtünk kézilabdát tanulni, kiderült, hogy egészen ügyes vagyok benne. Valószínűleg ezek együtt határozták meg a sport szeretetét. Ebből fejlődött ki a versenyszerű kézilabdázás, majd az edzősködés is.
– Úgy tudom fotós iskolát végeztél és egyebek mellett riport- és termékfotózással is foglalkoztál. Honnan jött a fotózás iránti szerelem, meddig voltál fotós?
– 16 évesen karácsonyra kaptam egy Zenit-E típusú fényképezőgépet. Ez fémből készült, bőrtokban volt, sok mindent lehetett rajta tekerni, szóval nekem igen komoly masinának tűnt. S ez a gép rabul ejtett. Meg akartam tanulni, hogy mi mire való rajta, és hogyan kell vele fényképezni. Amikor ezt már tudtam, akkor azt akartam megtudni, hogyan lehet vele jó fényképet készíteni, ezért sokat gyakoroltam. Van olyan akkori kézilabdás képem, ami még a Népsportba is bekerült. A gyakorlás mellett olvastam a szakirodalmat, akkoriban a Fotó című lapot lehetett kapni, mindegyik számát megvettem, így képeztem magam. Érettségi után felvettek a budapesti fényképész iskolába, ami nagy dolognak számított, mert az egész országban csak itt és Pécsett volt ilyen képzés. Az iskola elvégzése után sportfotós szerettem volna lenni, ez végül csak félig valósult meg, szabadidőmben űzhettem ezt a műfajt, egyébként vállalati fotósként dolgoztam. Egészen addig, amíg egyszer egy fotós kirándulás közben leestem egy sziklafalról és majdnem meghaltam. A felépülésem után vett új irányt az életem, elvégeztem a Sportriporter Stúdiót, ahonnan bekerültem a Magyar Televízió sportosztályára, ahol megkezdődött a televíziós karrierem.
– A rendszerváltás után, mint sportújságíró, rendszeresen látogattad a Forma 1-es versenyeket a nagyvilágban. Hogyan kerültél ebbe a körbe? Milyenek voltak a versenyek a 90-es években?
– Már eltöltöttem pár évet az MTV sportosztályán, ahol egyebek mellett a technikai sportágakkal is foglalkoztam, amikor 1995-ben lehetőséget kaptam, hogy kiutazzak a Francia Nagydíjra és Dávid Sándorral párban onnan közvetítsem a versenyt. Tudni kell, hogy akkoriban a Forma-1-et közvetíteni komoly szakmai rangot jelentett. A kiutazás meseszerű volt, mert abban az évben az MTV a francia versenyig nem adta a Forma-1-et. Viszont közeledett a Magyar Nagydíj, és a Hungaroringnek érdeke volt, hogy előtte legyenek adások, így átvállalta a közvetítési jogdíj kifizetését, csak menjünk és közvetítsünk. Mindezt az utolsó pillanatban sikerült megszervezni, így az MTV illetékese már se égen, se földön nem talált nekünk szálláshelyet. Szerencsére az egyik nagy Forma-1-es szponzor ki tudott bennünket segíteni, így végül Magny Cours közepén, egy 300 éves családi ház tetőterében kaptunk szállást, ahol a fogas a gerendába vert szög volt, a mosdóba pedig csak lehajtott fejjel fértünk be, viszont csak negyedórányira voltunk a pályától. A pályára másfél napon át nem tudtunk bemenni, mert az akkreditációnk elveszett valahol a bürokrácia útvesztőjében és hiába hallottuk közelről az autók sivítását, a pályán kívül rekedtünk. Végül az időmérő edzésre már sikerült bejutnunk, másnap pedig már adásban is voltunk. Ami a versenyeket illeti, számomra ez az egész maga volt a csoda. Egy poros faluból, ahol gyerekkoromban összesen három-négy, inkább rosszul, mint jól aszfaltozott utca volt, ahol még olyan salakpályán kézilabdáztunk, amelynek a szélén kidudorodtak a fák gyökerei, hirtelen belecsöppentem a csillogó-villogó Forma-1-be. Itt testközelből láttam a nagy sztárokat, ahol öröm volt ott lenni, ahová öröm volt elmenni. És persze nagy felelősség is, mert 1996-ban én lettem az első számú F-1-es kommentátor, így kénytelen-kelletlen mindenki engem hallgatott. Meg Frankl Andrást, aki a legtöbb versenyen velem volt, második számú kommentátorkén.
– A Forma-1-es MTV-s évek után az Eurosportnál folytattad, ahol a mai napig is dolgozol. Milyen műfajokhoz adod a hangodat? Mióta foglalkozol ezzel?
– 1998-ban mentem át az Eurosporthoz, így már több mint húsz éve vagyok ott. Noha Forma-1-et itt nem adhatok, de egyszer összeszámoltam, közel húsz sportágat közvetítettem már, a technikai sportágak mellett küzdősportokat, bobot, szánkót, gyorskorcsolyát, evezést stb. Magyar olimpiai bajnokom még nincs, de nálam lett világbajnok Talmácsi Gábor és az evezős Haller-Pető kettős is – ezeknek különösen örülök. S én közvetítettem a 2000-es olimpia női kézilabda döntőjét is, ahol emlékezetes körülmények között veszítettük el az aranyérmet – ezt sem felejtem el, amíg élek.
– Kanyarodjunk kicsit vissza az autóversenyzésre. A Forma 1-en, illetve a túrautóbajnokságokon rendszeresen helyszíni kommentátor vagy a Hungaroringen. Mennyire nehéz feladat napokon keresztül reggeltől estig kommentálni az eseményeket?
– Annyira, hogy minden nap fogyok legalább 1 kilót. Először is, egy Forma-1-es hétvégén nemcsak az F-1-re készülök fel, hanem a további három bajnokságra, amelyek szintén a program részei. Mind a négy bajnokságot végig leközvetítem, az első edzéstől az utolsó verseny leintéséig három napon keresztül. Ezen kívül be kell mondani a közérdekű információkat, bármit, ami fontos, és állandóan készen kell állni, mindenre kell tudni reagálni. Reggel nyolctól este hatig, hétig nincs megállás, utána még készülök a következő napra. Mindez nagy szellemi és fizikai kihívás.
– Idén üresen maradtak a lelátók. Mindemellett túl sok sporteseményt sem kellett a televízióban közvetítened. Hogyan élted meg ezt a helyzetet? Milyen újdonságokkal rukkoltak elő a televíziócsatornák?
– Furcsa volt, annyi bizonyos, nekünk is felborult a megszokott életünk. Ugyanakkor igyekeztem hasznosan tölteni az időt, végre befejeztem a technikai sportágak történetéről írott fejezetemet egy hamarosan megjelenő egyetemi tankönyvben és elkezdtem egy másikat írni egy egyetemi jegyzet számára. Végre jutott időm egy kicsit kertészkedni és kikapcsolódni is. A televíziók számára is ez egy új helyzet volt. Az Eurosportnál a legfontosabb szempont a dolgozók megtartása és az egészségük biztosítása volt, gyakorlatilag szinte mindenki házi karanténba vonult, nemcsak nálunk, mindegyik európai szerkesztőségben és a párizsi, illetve londoni központokban is. A nemzetközi menedzsmentnek át kellett értékelnie az üzleti terveket, újra tárgyalni a közvetítési jogdíjak összegét és kifizetésük ütemezését és ki kellett találni, hogy az ismétlések mellett mégis milyen újdonsággal tudunk jelentkezni. Így került műsorba például az online autóversenyek közvetítése is. Egy sportcsatorna számára a sport olyan, mint a levegő: ha van, él, ha nincs, fuldokol. Csak, hogy érthetőbb legyen, mondok egy példát: 2018-2024 között lényegében egész Európában a miénk a téli és a nyári olimpiák közvetítési joga, amelyekért nem kevés pénzt fizettünk és amelyeket különböző műsorokkal folyamatosan építünk. És most halasztani kellett az olimpiát és vele minden mást is. Senki sem tudta – és még most sem tudjuk biztosan – hogy visszaáll-e a sportvilág megszokott élete, vagy sem, ha igen mikor, ha pedig nem, akkor meddig tart a válság. Szóval, ez egy nehéz időszak volt és még mindig az, mert ugyan lassan folytatódtak a bajnokságok, versenyek, de nem minden sportág esetében, ezért ősztől egyrészt hatalmas torlódás várható, másrészt meg vannak események, amelyeket töröltek, így teljes a bizonytalanság. Ez nemcsak a tévéseknek, hanem a szurkolóknak és a sportolóknak is rossz. De úgy vélem, hogy ha a sport átvészeli ezt az időszakot, akkor mi is.
– A mostani harminc-negyvenévesek mintegy két évtizede népszerű autós játékban is találkozhattak a hangoddal. Jómagam is felfigyeltem rá, hogy a Colin McRae Rally 2-ben te voltál a navigátor magyar hangja. Más játékokhoz, illetve filmekhez is felkértek?
– Más játékhoz nem, de közvetítettem már szumó meccset háttéranyagként egy filmben, adtam a hangom televíziós reklámhoz is, a Kicsi kocsi újra száguld című filmben pedig én vagyok az egyik helyszíni kommentátor magyar hangja. Ennek a Disney produkciónak a szinkronfelvételénél az amerikaiak képviselője is ott volt, aki a magyar szöveget ugyan nem értette – amit egyébként átírtam, mert magyartalan volt – de a hangszínt, az előadásmódot, a hangerőt mind figyelte és csak akkor bólintott rá, amikor ezeket jónak találta.
– Sok tapasztalatot és tudást szereztél a sport területén. A megszerzett tudásodat átadod a fiataloknak? Ha igen, akkor milyen intézményekben és milyen szakterületen végzed ezt a munkát?
– Már régóta tanítok médiaiskolában és az Eurosport itthoni saját képzésének a megszervezésében és a tanításban is aktívan kivettem a részem. Sportmenedzserként abban a szerencsében van részem, hogy a Testnevelési Egyetemen és a Budapesti Corvinus Egyetemen is tanítom a sportmédiát és a hozzá köthető sportmarketinget és részt veszek tudományos kutatásokban is. A legfrissebb kutatásom például többek között a magyar sportági szakszövetségek kommunikációját vizsgálja. De ezen a nyáron tartottam például egy kis videókészítési képzést az Új-Hullám SE fiatal vízilabdázóinak is, akik elindítottak egy YouTube csatornát, és akiknek szeretnék segíteni, hogy ezen a téren is jobbak legyenek.
Várhegyi Ferenc a hang:
