Vida Gábor: Boldogságversenyeken adjuk el az emberségünket

Vida Gáborral sikerről, kudarcról, járványról, születendő regényéről beszélgettünk.

De, ha az iskolában körmös jár érte, akkor is lehet kötőszóval mondatot kezdeni. Vida Gábor is így kezdi és ezzel is zárja életrajzi regényét (csak zárójeles a műfaji besorolás), tabudöntögetéssel árnyalja a közmegegyezés szerinti valóságot, saját „kollázs-erdélyiségén” keresztül úgy mutatja be az általános, retusmentes erdélyi létet, hogy ezrek ismernek benne saját életükre. A moly.hu olvasóközösségét meghódította az Egy dadogás története című regény, miután 2018-ban, a Merítés-díj történetében először a közönségszavazásban és a zsűri szavazásán is az élen végzett, és most az évtized könyvének választotta a Merítés-díj zsűrije. Vida Gáborral sikerről, kudarcról, járványról, születendő regényéről beszélgettünk.

– Minden lehetséges díjat besepertél a moly.hu olvasóközösségétől. Mit gondolsz, miért lett ilyen sikeres az önéletrajzi regényed?

– Nem gondolom, hogy a könyv egy nyelvi truváj, azért szeretik, mert találnak benne olyan részletet, amely róluk szól. A Merítés-díj azért jó, mert egy olvasóklubban magunk között vagyunk, másrészt nem jár pénzdíjjal, így nem irigyelnek a többiek.

– Nemcsak a regényeidben, de a novelláidban is jelen van a történelem, a valóságra építés?

– A metafizikai vagy lírai elmélkedésekhez képest a történelem megfogható, követhető: ha elolvasok egy korabeli újságot, látom, mi hogyan történt. Végül is a történelem imagináció, egy elképzelt valóság, amelyben rengeteg fel nem dolgozott, meg nem értett esemény van, sok olyan részlet, amelyről nem beszélünk. A nagybányai vitéz bevonulásáról mindenki szívesen mesél, de arról már senki, hogy milyen volt a kivonulás. Mint ahogyan mi is csak a hőstörténeteket fogjuk elmesélni, a többiről mélyen hallgatunk.

– Aki olvasta a dadogásod történetét, az tudja, hogy az Arad melletti Kisjenőn születtél, de anyai ágról székely vagy. Milyen a te erdélyiséged?

– Egy kollázs. Húsz éven át a magyar határ mellett éltem, utána Kolozsváron, Marosvásárhelyen, a felmenőim székelyek, az egyik dédnagyapám román volt. Az embernek sokféle identitása van, sok mindenből vagyunk összegyúrva, ez egyfajta gyűjtögetés. Amerre járok, amit látok, hallok, az mind a részemmé válik, én ezt igyekszem használni. Amikor a székelyek szidják a románokat, akkor én román vagyok, és fordítva, ha a románok kérdeznek, akkor én magyar vagyok.

– Intoleráns nép a román, akárcsak a magyar, de erről nem illik beszélni. Te szeretsz tabukat döntögetni, a könyvedben is előszeretettel lépsz mindenki tyúkszemére... 

– Hát persze, minden tabu, meg sem tudsz fordulni a konyhában, mert azonnal leversz valamit, annyira szűk a tér, bármiről teszünk fel kérdést, azonnal támadásként értékelik az emberek. Amikor a Székelyföldön mutattuk be a könyvemet, nálam idősebb hölgyek mondták, hogy az övékhez képest nekem könnyű gyerekkorom volt, családi erőszaktörténetekről meséltek. Azt hitték, pszichológus vagyok, de én erre nem voltam felkészülve, meg is ijedtem. Nagyon úgy tűnik, hogy Erdélyben, de egész Kelet-Európában sokkal súlyosabbak az átlagos élettörténetek, mint az, amit megírtam.

– Két szál fonódik össze a regényben, egy önismereti mélyfúrás és Erdély kollektív története.  Énkeresésnek vagy inkább korrajznak szántad eredetileg a szöveget?  

– 2013-ban megjelent a Trianon-regényem, az Ahol az ő lelke, utána sokan mondogatták, különösen Lövétei Lázár Laci sürgetett, hogy a trilógia második darabját is meg kellene írni. Elkezdtem foglalkozni a második világháború időszakával: a harmincas évek Romániája, Bukarest, Kolozsvár, Észak-Erdély, Horthy, holokauszt – színes történet, de rájöttem, hogy még mindig a nagyapám, az apám és az anyám történetét írom. Zavart, hogy képtelen vagyok ebből kiszállni, és akkor döntöttem el, hogy előbb megírom azt, ami folyton szembejön velem. Hat hónap alatt egy az egyben megírtam a könyvet, már minden szereplő megvolt a fejemben.

– A családod történetével a szennyest is kiteregetted, feltételezem, nem örült a rokonság.

– Kiátkozott a család, de én boldog voltam, mindent elmondtam, mert ezekről soha senki nem beszél. Egy hosszú terapeutikus folyamat vége volt. És kiderült, hogy az emlékeim ugyanazokat a gondolatokat indították el az olvasókban, mint bennem.  

– Egyszer azt mondtad, román vagy francia nyelven soha nem dadogtál, csak magyarul. Mára az is eltűnt. Volt ebben szerepe a regénynek, annak, hogy kiírtad magadból a poklot?

– A könyv írásakor már túl voltam a dadogáson, megszűnt, amint elfogadtam, hogy van. Sokféle dadogás létezik, a pszichés okokból származó alapvetően anyanyelvi probléma, legtöbbször fiúgyermeknek az anyjával való kapcsolatából fakad. Negyvenéves koromra életkrízishez érkeztem, nem tudtam se enni, se aludni, csak inni. Elmentem egy pszichológushoz, hosszú, nem túl felemelő beszélgetés után azt mondta, ő életében nem találkozott olyan emberrel, aki ennyire összefüggően el tudja mesélni, mi minden történt vele meg a családjával, csak egy baj van, amiről azt gondolom, hogy normális, az egyáltalán nem az, és ez fáj nekem. Hogy féléves korodban az anyukád kiad a nagyszüleidhez, és ötéves korodig ott vagy, az nem jó, még akkor sem, ha akkoriban tízezrek csinálták így Romániában. A hatvanas évek generációjának szülei nem tudtak mit kezdeni a gyerekkel, kényszerhelyzetben voltak, mert menni kellett a gyárba dolgozni, ott, akkor a problémát megoldották úgy, ahogy tudták. Volt, aki a gyereknek enni adjon, volt, aki orvost hívjon, ha kell, de az se a gyereknek, se a szülőnek, de a nagyinak sem volt jó. Mint ahogyan abból sem születik semmi jó, hogy ma a gyerek otthon van a nagyival meg a nagybácsival, a szülei meg Nyugaton dolgoznak. Van pénz, épül a ház, de közben olyan deviancia következik be generációk életében, hogy azt az elkövetkezendő évtizedekben az egész román pszichológiai ipar sem tudja helyretenni. Régen a szocializmust építettük, ma csak pénzt csinálunk, már ügy sincs. Boldogságversenyeken adjuk el az emberségünket. Az emberi kapcsolatok, a család, mindaz, amiért érdemes létezni, amiről állandóan prédikálunk, úgy olvad el, mint kockacukor az áradó Küküllőben. Ilyen lesz a XXI. század is, nincs ellenszer, nem tudunk kiszállni. Éppen a járvány mutatta meg, hogy ha mindenki csak annyit fogyaszt, amennyire feltétlenül szüksége van, akkor összedől a rendszer. Aki már semmit nem akar ettől a világtól, az kimehet elmélkedni az erdő alá, egy szalmakunyhóba, de nem sokan lesznek ilyenek. Arról beszél a világsajtó, hogy amikor majd mindenki megkapta az oltását,  visszatérünk a normalitáshoz, és minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt volt. Nem lehet. Senki nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, mondta Hérakleitosz kétezer-ötszáz évvel ezelőtt, nincs visszatérés oda, ahol egyszer már jártunk, mert a történelmet nem mi irányítjuk.

– Az optimizmus legapróbb szikrája sincs benned...

– Kelet-európai író vagyok, tehát pesszimista.

– Mégis mire számítasz, mit szűrtél le magadnak a járványból?

– Bergyajev beszélt a húszas évek elején az új középkorról... Amikor a hatóságok inkoherensen döntenek és kommunikálnak, akkor a dolgozó népben a középkor és az új mitológiák kezdenek helyet csinálni maguknak. Akik a járvány elején a vírus létét tagadták, azok most oltásellenesek, szóval kialakult az a népréteg, amely ezentúl mindig szembeszáll a hatóságok kommunikációjával. Ezentúl bármilyen apró krízishelyzet – nem jön a villamos,  áramszünet van – ugyanezeket a félelmeket fogja indukálni. Újabb hisztériákra, újabb korlátozásokra számítok, így zajlik világszerte a társadalmi ellenőrzés legitimizálása, másodrendű, hogy az járványtani, gazdasági vagy kisebbségpolitikai jellegű.

– Ne legyen igazad... Hogyan élted meg a kijárási tilalmat, a korlátozásokat? Sokat olvastál, és ontottad magadból az új történeteket? 

– Ingerkedő publicisztikát írtam csak, azt is keveset. Nem gondolom, hogy a bezártság föltétlenül a könyvek felé terelné az embert, a kényszerolvasás olyan, mint gyereknek a házi olvasmány. Alapvetően azért olvasunk, mert kíváncsiak vagyunk, rosszkedvből, frusztráltan olvasni nem lehet. Írni is csak elengedetten, jókedvűen tudok. A járvány kitörésekor próbálkoztam vele, de semmi hasznos nem született, aztán amikor úgy tűnt, látszik már a vége, akkor egyhuzamban megírtam az új regényem harmadát.

– „Hozott anyagból” szoktál dolgozni, a következő mű is rólad szól?

– Nagyon igyekszem, hogy ne jelenjek meg benne. Egy észak-erdélyi történetet írok, eszközöket és forrásokat használva építem fel a harmincas éveket, megint nem unatkozik a család, nyomor van, háború, királyi diktatúra, Horthy bevonul, a zöldingesekből (vasgárdisták) kommunisták lesznek, mert van az az embertípus, amely minden rendszerben komisszár, párttitkár; és van a másik fajta, aki mindig vesztes. Román–magyar szekvenciában, szabdalt területen ez azért is érdekes, mert soha nem lehet tudni, hogy ki a román és ki a magyar, a szereplők időnként fölfedezik őseik között a másik nemzetiséget.

– Úgy érzékelem, sokáig rágódsz egy-egy témán, de amint megszületik a véleményed, azt, mint egy hiányzó darabot, beilleszted a gondolkodásod mozaikrendszerébe. Könnyen írsz? 

– Mindig készül egy anyag a fejemben, sokat vagyok egyedül, mondogatom magamban a  monológokat, és amikor besűrűsödött, akkor megírok valami olyasmit, amire korábban nem is gondoltam. Ezek a nagy pillanatok. Olyankor valami furcsa történik a mélytudatban, azt hiszem, van az írásnak egy mágikus dimenziója. Mondok egy példát. Ha álmokról írok, Krúdy álmoskönyvét szoktam használni. Egyik novellában volt két hősöm, a férfi is, a nő is álmodott valamit, a két álomnak volt közös eleme. Írtam egy párbeszédet arról, hogy a szereplőim összevetik az álmaikat, és azon gondolkodnak, mit jelenthet a közös elem. A dramaturgia szerint nagyon kellett oda egy konkrét jelentéstartalom, amely azt vetítené előre, hogy ők együtt boldogok lehetnek. Vettem egy mély lélegzetet, megnéztem Krúdynál, és pontosan azt jelentette, amit a dramaturgia megkövetelt. Pedig én csak játszottam a hőseimmel, csak szurkoltam nekik, hogy passzoljanak. Igaza lehet annak, aki azt mondta, vigyázz, mit írsz, mert valakik majd egyszer úgy fognak élni. Mi, írók úgy gondoljuk, hogy az irodalommal egyszerűen csak hatást keltünk, és majd zuhognak a díjak. De mi van, ha valós életekről, halálról, sorsokról írunk?