Völner Pál: A kommunista terror végigkísérte a XX. századot

Harmincegy éve bukott meg a kommunizmus. A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján dr. Völner Pállal, az Igazságügyi Minisztérium miniszterhelyettesével beszélgettünk.

– Sok fiatal – köztük én sem – éltem át azt az időszakot. Hogyan írná le a gulyáskommunizmust, illetve a kádárizmust?

– A Kádár-rendszer az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtásával kezdődött, amelynek során csaknem félezer embert végeztek ki, több ezer embert börtönöztek be, közöttük munkásokat, bányászokat, katonákat, egyetemistákat és párttagokat is. A harcokban elhunytak száma nagyjából kétezer, míg az országot elhagyóké kétszázezerre becsülhető. Ezután kezdődött ez a sajátos konszolidációs időszak, amit gulyáskommunizmusnak neveznek. Ez volt az elhallgatás időszaka, amikor nem lehetett beszélni az 1956-os eseményekről, de ha igen, akkor is csak ellenforradalomnak titulálva azt. Ez a hazugság megmérgezte a légkört, csak a négy fal között, suttogva mertek arról beszélni az emberek, hogy talán nem a kommunizmus a legjobb társadalmi berendezkedés. Bár nagy nehézségek árán az ország legalább magát el tudta látni. Egyfajta szürkeséggel jellemezném ezt az időszakot, miközben mi azt láttuk, hogy a TSZ-elnökök, párttitkárok gazdagodnak, Zsigulikkal furikáztak. A mából visszanézve ez egy nevetséges hierarchia volt, de közben véresen komoly is, hiszen nem lehetett kritizálni a rendszert, mert az súlyos retorziókat vont maga után. Ugyanakkor egy megtévesztő időszakként is jellemezhetjük, hiszen azt a fajta relatív jólétet, ami mondjuk a háborús állapotokhoz képest kialakult, a rendszer sikerének tudták be. Holott csak a magyar emberek megfeszített munkájának köszönhetően működött az ország.

– Milyen személyes emlékei vannak erről a sötét időszakról?

– Leginkább olyan emlékek jutnak eszembe, amikor május 1-én kivezényeltek minket felvonulni vagy november 7-én koszorúzni. Szinte mindenkinek kisdobosnak, úttörőnek, majd a Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISZ tagjának kellett lennie. Nem lóghatott ki senki a sorból. Bizonyos állásokat csak úgy lehetett betölteni, ha beléptél a pártba. Akkor egyébként még az ügyészek és a bírák jó része is párttag volt. Ma már ez abszurd lenne. De arra is emlékszem, hogy ha én külföldre akartam utazni egyetemistaként, ahhoz az ELTE jogi karán a KISZ-titkár jóváhagyása kellett. Emellett, mivel katolikus családban nevelkedtem, mindig rajtunk volt egy stigma.

– A kommunizmus áldozatai közül van, akit személyesen is ismert, esetleg a családjához tartozott?

– Sok ismerősöm van, akit a rendszer áldozatának tekinthetünk. Van például olyan barátom, akit családjával kitelepítettek az ötvenes években, és megőrizte a „gyerek kényszermunka-könyvét”, hiszen őt ugyanúgy dolgoztatták, mint a szüleit. Apai nagyapámat 1959-ben kényszerítették be a TSZ-be, ott is hagyta a szülőfaluját, majd röviddel később meg is halt. Így törtek derékba emberi életeket, egzisztenciákat. Az ötvenes évek elején összességében egymillió ember ellen folyt büntetőeljárás feketézés, árurejtegetés miatt. A feleségem dédanyját is ezért zárták börtönben akkoriban. Azoknak, akik most annyira féltik a jogállamot, érdemes lenne visszatekinteniük ezekre az időkre, hogy milyen „jogaik” voltak az embereknek egy baloldali rezsim alatt.

– Hogyan látja, milyen folyamat vezet oda, hogy egy rendszer a saját polgárai ellen forduljon?

– Annak a rendszernek az volt a lényege, hogy osztályharcot hirdetett a társadalmon belül. Megvoltak a legyőzendők, akiktől el kellett venni a javaikat, akiket meg kellett alázni, akiket munkatáborokba kellett zárni, be kellett börtönözni. Egyszerű volt a felosztás: vannak mi és vannak ők.

– A kommunista diktatúrák áldozatainak száma mennyire tehető a világon és térségünkben?

– A halálos áldozatok létszámát világviszonylatban százmillióra becsülik, térségünkben, Kelet-Közép-Európában ebből egymillióra tehető az áldozatok száma. Ebbe beletartoznak a kivégzettek, a kényszermunkatáborba hurcoltak és azok is, akik a bántalmazások során vesztették életüket. Ennél azonban sokkal többen vannak, akiket üldöztek, ellehetetlenítettek, lelkileg megnyomorítottak. A XX. századot végigkísérte a kommunista terror, 1919-től kezdve a II. világháborút követő diktatúrákon és az 1956 utáni megtorlásokon át egészen a rendszerváltásig. De az áldozatok közé sorolhatjuk azokat a megtévesztett honfitársainkat is, akikkel a rendszer elhitette, hogy ha elveszik mások javait, akkor nekik ettől jobb lesz.

– Miért tartja fontosnak, hogy a fiatalok is megismerjék ezt az időszakot?

– Azért, hogy felismerjék ugyanezeket a törekvéseket, ugyanezeket a hangokat, amelyek most is gyűlöletet, megosztottságot szítanak. Emlékeztetni kell mindenkit, hogy mikor mit mondtak. Mert mindig mást mondtak, mint amit végül cselekedtek.

– Hogyan látja, kellő méltósággal emlékszik az ország az áldozatokra?

– Most már igen. Legyen szó 1848-ról, 1956-ról, a világháborúk vagy a holokauszt áldozatairól. Ezeknek a megemlékezéseknek a létjogosultságát ma már senki nem kérdőjelezi meg. Az más kérdés, hogy mondjuk mennyi baloldali politikust látunk egy, a kommunizmus áldozatainak emléknapjára szervezett koszorúzáson.