Vörösmarty-emlékházat avattak

Ma adták át a felújított Vörösmarty-házat Kápolnásnyéken. Az emlékházban múzeumpedagógiai foglakoztató szoba is van.

A kiállítást Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója nyitotta meg. Beszédét a Hajónaplón teljes terjedelmében tesszük közzé.

Tisztelt hölgyeim és uraim!

Szerencsés egy irodalmi múzeum vezetője: minden kiállítás, emlékház, emlékhely avatása előtt újraolvashat olyan szövegeket, amelyeket rajta kívül kevesen olvasnak. 2020. szeptember 10-ről 11-re virradó éjszakán akaratlanul is bevillant: rajtam kívül most vajon ki olvassa A vén cigányt, a Gondolatok a könyvtárban-t, vagy akár a Szózatot? Pedig hát nem ártana rendszeresen elő-elővenni irodalmi útjelzőinket. Nemesebb lenne az indulat, kevesebb az iránytalan gyűlölet, többszöröződne az akarat, de ami a legfontosabb: értelmesebb lenne a közbeszéd.

Már ha bele is gondolnánk abba, amit mondani akarnak. Egyfajta himnuszként énekeljük a Szózatot. De számomra kérdés, hogy végiggondoljuk-e, mit akart mondani Vörösmarty ezzel: „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze; / Itt élned, halnod kell.”

Ha van nemzetpolitikai tételmondatunk, akkor ez az. A kutatók szerint a gondolat Széchenyitől ered, a Szózat születésének évében (1836) a legnagyobb magyar azt mondta: „A magyarnak csak itt van egyedül hazája”. De valószínűbb, hogy mindketten Kölcseytől tanulták. Ő fejtette ki a Mohács című esszéjében még 1826-ban: „Isten egy szívnek egy lelket teremtett: így az embernek egy hazát. Semmisem lehet erős, semmisem nagy és következéseiben tiszteletreméltó, ami cél és határ nélkül szétfolyt, aminek nincs pontja, melybe összevonuljon, honnan elágazzék. Azért kell minden egyes embernek saját hazájáért munkálkodni, azért kell szerelme egész erejét hazájára függeszteni, azért kellett a legszebb, legrendkívülibb tetteknek csak ily szerelem kútfejéből származhatni. Egész világért, egész emberiségért halni: Azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért, halandó szív többet meg nem bír.”

Amikor tehát a kiállítás címeként Vörösmarty Hymnus-ának utolsó sorát olvassuk – „Ragyogjon emberméltóság sugára” –, akkor nem a mai parttalan és öncélú, nemzetellenes emberjogizmus testtartása a helyes számunkra. A nagyvilág, mint tőle tanultuk: népek hazája. De még inkább az a fontos, amit a Hymnus-ban Vörösmarty így fogalmaz meg: „Isten segíts! népeknek istene! / Tedd jóra munkássá e nemzetet, / Hogy amihez fog óriás keze, / Végére hajtson minden kezdetet. / Add, hogy mit emberész és kéz kivíhat, / Ne várja mástól mint szerencsedíjat.” A nép/nemzet sem várhat alanyi jogon semmit. Az a mienk, amit kiküzdünk, megépítünk magunknak.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Azért vagyunk ma itt, mert a magyar nemzet immáron ismét lépes arra, hogy „végrehajtson minden kezdetet”. Néha ugyan kell egy kis ösztöke, kovászember. Olyan, mint L. Simon László képviselő úr. Ne tudják meg: a vége felé már a párnámat is óvatosan emeltem fel, nem vár-e ott egy cetli Laci üzenetével: „Kápolnásnyék”. Vagy már komolyan elgondolkodtam azon, hogy álruhában megyek be a munkahelyemre, hátha elkerülöm H. Bagó Ilona főmuzeológusunk vigyázó tekintetét, a téma ugyanaz. Egyikük nagyon akar, a másikuk nagyon tud, és ezt a kettőt kellett valahogyan összehangolni.

Szóval főigazgatóként meg nem remegő kézzel, acélosan tartottam a gyertyát, amíg az ő szikrázó együttműködésükből megszületett ez a csoda, amit ma megnyitunk. Köszönöm L. Simon László barátomnak és H. Bagó Ilonának, hogy a végén csak sikerült úgy győzniük, hogy egyikük sem veszített.

Tisztelt hölgyeim és uraim!
Elvileg az lett volna a feladatom, hogy bemutassam ezt a kiállítást. Én erre nem vagyok hajlandó. Egyrészt nem szeretném senkitől sem elvenni a felfedezés és rácsodálkozás örömét. Másrészt főigazgatói pályám kezdetétől próbálok érvényesíteni egy új szabályt, aminek értelmében igyekszem a magyar muzeológia élvonalába tartozó munkatársaimat előtérbe tolni.

Egy hegymászós hasonlatot engedjenek meg: most ugyan államtitkár úrral, képviselő urakkal, polgármester úrral, művész urakkal közösen kitűzzük a nemzeti színű lobogót a meghódított csúcsra, és ez nagyon helyes, mármint az, hogy a zászlónk piros-fehér-zöld. De serpák nélkül az alaptábort se tudnánk megépíteni.

Kiemelten köszönöm tehát a Vörösmarty-kiállítás kurátorának, Kovács Idának a fantasztikus munkáját.

Köszönöm a Kresz-kiállítás kurátorának, Bányai Balázs történésznek is a remek kamarakiállítást, a szokásos, de mindig ámulatra késztető látványterveket Kemény Gyula kollégánknak, a figyelemvonzó arculatot és tipográfiát Csordás Zoltánnak, az innovatív számítógépes installációkat és filmanimációkat Samu Bencének.

És tiszta szívemből szeretném megköszönni mindenkinek az áldozatos munkáját, akiknek köszönhetően Vörösmarty Mihály ismét berendezkedhetett Kápolnásnyéken. Itt született, a szabadságharc elbukása után élete utolsó éveiben is ide húzódott vissza. Remélem, az idelátogatók szívébe költözve innen hat továbbra is.

Engedjék meg, hogy befejezésképpen még egy kedvenc idézetemet a figyelmükbe ajánlhassam. Ez is Kölcseytől származik, már citáltam máshol, de itt és most nagyon is helye van. Annál is inkább, mert a Vörösmarty szerkesztésében 1837-ben induló Athenaeum tulajdonképpeni programadó írásából, a Paraniesis Kölcsey Kálmánhoz című remekműből származik: „Az emberi tehetség parányi lámpa – mondja Kölcsey –, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga után”.

Az irodalmi emlékházak és emlékhelyek a mi őrtüzeink. És az őrtüzekben az a jó, hogy nem csak melegítenek, hanem világítanak is.

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket!