John Milton, Edmund Spenser, William Shakespeare, Geoffrey Chaucer
Rácz András | 2020.08.01. | Életmód

Halott fehér férfiak

A kétezres évek vége félé éppen csak, hogy az ingerküszöbön átlépő áramlatok a tízes évek közepére harcos aktivizmussá váltak, mára pedig forrongó ideológiai és társadalomelméleti koncepcióként igyekeznek átrendezni a világot.

Nem is nagyon régen életszerű kérdésekről vitatkoztunk: miféle világot épít az Európai Unió, véget ért-e a történelem, ahogy Fukuyama mester gondolta vagy, hogy a rendszerváltás óta közeledtünk-e ahhoz az ideális Magyarországhoz, amiről álmodoztunk. Olyasféle jövőképekben gondolkoztunk, amilyeneket a XIX. század dereka óta elénk vázolt a tudomány, az irodalom, s nem utolsó sorban a politika, olyasféle jövő-fantáziákat rajzoltunk magunk elé, ami egyéni reményeink szerint ugyan más és más lehetett, mégis valóságos, egységes és nyilvánvaló volt, mi több, kutatható tudományterületnek látszott, éppen olyannak, mint a múlt.

A jövő (múlt és jelen) megkérdőjelezésének lehetősége még a legkomolyabb beszélgetésekben is csak úgy merült föl, mint a filozófusok valóságtól elrugaszkodott skolasztikus okoskodása. Az a gondolat, hogy a posztmodern kultúrában alternatív jövőképek léteznek, s ami az egyik csoportnak remény és bizakodás, az a másiknak veszély és félelem, éppen olyan képtelen butaságnak tűnt, mint az, hogy a múlt sarokpontjai a tudományos vitákon túl is megkérdőjelezhetőek, ahogy a jelen tényeit szociális konstrukciónak lehet minősíteni. Aki ilyesféle ötletekkel állt elő, azt jó esetben eredeti művésznek, rossz esetben futóbolondnak tartottuk.

Megdöbbentően rövid idő alatt jutottunk el oda, hogy a játékos hóbortból kőkemény ideológiai furkósbot lett. Párhuzamosan futó, de sokáig nem összetartó igyekezetek találtak egymásra abban a mozgalomban, ami ma már viszonylag kiforrott kulturális erőként vált félelmetes tényezővé.

Ma már megszokott, hogy a személyes, vagy csoportos érzékenységet sértő nézetek, kifejezések, sőt gesztusok tilalmára egész mozgalom épül, de amikor a kétezres években az első ilyesféle kezdeményezés Magyarországon megjelent, akkor nagyon kevesen vették észre, hogy az egyes csoportokat bántó felvetések kriminalizálása általában is utat nyit a legkülönfélébb érzékenységek kényszerű tolerálása előtt.   

Ma már hétköznapi jelenség, hogy az angol irodalomtörténetet egyetemi stúdiumát azzal kritizálják az elégedetlen diákok, hogy az „halott fehér férfiak” műveiről szól. De az egyik első ilyen kezdeményezésről 2016-ban még azzal utasította el a Slate magazin publicistája, Katy Waldman, mintha a diákok csak el akarnák lógni a klasszikus angol irodalmat: „Ha valaki angol szakos akar lenni, akkor meg kell ismerkednie a klasszikus angol irodalommal. Bármennyire nem fűlik hozzá a foguk, ha egyszer konyítani akarnak valamit az angol irodalomhoz, akkor bizony kénytelenek lesznek orrukat befogva rengeteg fehér férfi szerzővel megismerkedni”. Nemcsak mi, itt Magyarországon néztünk meghökkenve a különös kezdeményezésekre, de az Egyesült Államokban sem sejtette senki, miből termett, s mivé dagad majd a marginális diákmozgalom kezdeményezése.

Hasonlóan hamar, ugyancsak néhány év alatt zuhant bele életünkbe a politikai korrektség, a gender-filozófia, a kulturális imperializmus fogalomköre, és a többi újbaloldali ideológia. Bár hétköznapi emlékezetünk ugyancsak lukacsos, elég fellapozni néhány régebbi újságot ahhoz, hogy lássuk: a kétezres évek vége félé éppen csak, hogy az ingerküszöbön átlépő áramlatok a tízes évek közepére harcos aktivizmussá váltak, mára pedig forrongó ideológiai és társadalomelméleti koncepcióként igyekeznek átrendezni a világot.

A küzdelemnek nemcsak az a tétje, hogy eldöntsük, Kolumbusz bátor felfedező vagy gyilkos népirtó, hogy Voltaire páratlan szellem, vagy csak egy a sok fehér halott közül, hanem az is, hogy milyen jövőnk lesz. Az Amerikában megfékezhetetlennek látszó demonstráció-sorozat ránk is hatással van.

A PC-lázadás – amelynek élén egyelőre kevéssé hiteles próféták állnak – úgy tűnik, nem pusztán az ezredforduló nagy átalakulásainak ideológiáját és jövőképét kérdőjelezi meg, de a modernitás egész kultúráját. Ebben a tekintetben a szobordöntésekben értelmet találó mozgalom nem kevésbé érdekes, mint a kelet-európai rendszerváltásokhoz vezető út (ami – meglepő módon – hasonló sebességgel zajlott le a nyolcvanas években).

Muszáj megértenünk, mi zajlik Amerikában, és más atlanti országokban, muszáj átlátnunk, hogyan talál egymásra és válik egységes szellemi-ideológiai csomaggá a civilizációs értékeket elvető, a legkülönösebb csoportidentitásokat is elfogadó, sőt az egyéni érzéseket megkérdőjelezhetetlen valóságként felfogó áramlatok sokasága, mert az új narratíva, akár akarjuk, akár nem, ránk is hatással lesz. Ma ugyan még sem az egyetemeken, sem a BLM-mozgalom környékén nem születtek meg az egységet teremteni képes kulturális centrumok, de abban biztosak lehetünk, hogy az új ideológia agresszív térhódításával szemben nem elég a „halott fehér férfiak” örökségére hivatkozni. Ha nem érjük meg az újbaloldali mozgalmak szellemi természetét, nem látjuk meg belső összefüggéseit és logikáját, akkor nem lesz esélyünk arra, hogy Európa kulturális örökségét magunkkal vigyük a jövőbe. És akkor valóban véget ér a mi történelmünk. De nem úgy, ahogy Fukuyama mester gondolta. 

A vezető képen John Milton, Edmund Spenser, William Shakespeare, Geoffrey Chaucer arcképe látható.

Fotó: Hajónapló / John Milton, Edmund Spenser, William Shakespeare, Geoffrey Chaucer