Kié a bolygó?
Rácz András | 2020.10.16. | Életmód

Kié a bolygó?

Attenborough a Netflixen beszél arról, miféle veszedelmeket lát, ha a jövőbe tekint.

A 93 éves tudós a Netflixen október 4. óta látható filmjében narrátorként beszél arról, miféle változásokat tapasztalt hatvanhat éves pályafutása során, hogyan alakult át Földünk csodálatos élővilága egy emberöltő alatt, s miféle veszedelmeket lát, ha a jövőbe tekint. A mulandóság feletti borongó aggodalom szelíd hangjait azonban gyakran felülírja egy Attenboroughtól szokatlan bűnbakkeresés. Már a film bevezetőjében elhangzik néhány kulcsmondat arról, hogy mi, emberek tönkretettük a bolygót, az élővilág, ez az egyedülálló csoda a túlszaporodott emberek életvitelének köszönhetően hanyatlásnak indult, sőt a pusztulás felé tart. Planétánk az emberi tevékenységek miatt hamarosan pokollá válik.

Őszinte vallomás vagy hamis tanúságtétel?

 „Ez az én tanúvallomásom. A globális hanyatlás története egyetlen emberöltő alatt. De itt nincs vége a történetnek. Ha ezen az úton folytatjuk, a veszteség, amely életem meghatározó része volt, eltörpül majd amellett, ami még csak most következik.”  Ezekkel a mondatokkal foglalja össze David Attenborough legújabb filmjét, az Egy élet a bolygónkon című összegző, vallomásszerű alkotását.

Az idős tudós filmjét bámulva, előadását hallgatva egy másik jeles gondolkodó szavai jutottak eszembe. „Nem okos dolog az estét tenni meg a nap bírájának: mert ilyenkor nagyon is gyakran a fáradtság ítélkezik az erő, siker és jóakarat fölött” – írja Nietzsche. Bemásolom a folytatást is, mert nagyon ide kívánkozik. „És éppígy a legnagyobb óvatosság volna ajánlatos az öregkort illetően és arra nézvést: hogyan ítéli meg a hajlott kor az életet, kivált azért, mert az öregség, akár az este, szívesen álcázza magát új és vonzó erkölcsiséggel, és ért hozzá: miként szégyenítse meg alkonypírjával, esti szürkületével, békés vagy vágyakozó csendjével a nappalt. A kegyelet, amellyel az idős embereknek adózunk, főleg, ha agg gondolkodó és bölcs az illető, könnyen vakká tesz bennünket a szellem öregedésével szemben…”

Sir David Attenborough csodálatos ember. Lenyűgöző az a szerelem, amivel az élővilág felé fordul. Több mint fél évszázados pályafutása alatt úgy tárta elénk eleven bolygónk minden ragyogó és elrejtett zugát – őserdők mocsarait, sivatagok dűnéit, tengerpartok lagúnait, óceáni árkok mélységeit, hegyvonulatok fagyos szirtjeit –, mintha maga a természet mutatkozott volna be bájos, kedves, szeretetteli mosolyával. Hogy a természet nem egészen ilyen, az Attenborough-t tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelte. Ámor vak, s ez a nagyszerű tudós az elfogult szerelmes éteri naivitásával ölelte szívére Földünk minden élő és élettelen csodáját.

Az elmúlt években azonban mintha megváltozott volna ez a rajongó odaadás. Attenborough a naivitásnak egy egészen más formáját kezdte képviselni. Olyan színjátékban vállalt szerepet, amelynek rendezőiről semmit nem tud, talán nem is akar tudni. A közelmúltban előadóként szólalt fel az ENSZ klímacsúcsán és a davosi Világgazdasági Fórumon, elvállalta, hogy az igényes BBC mellett az ijesztően populáris Netflixnek is gyárt filmeket, nemrég egy Instagram-oldalt is létrehozott, és dokumentumfilmjeiben egyre többször beszél a klímaváltozásról, a műanyagszennyezésről és hasonló divattémákról. A természetet őszintén csodáló bátor felfedezőből egy környezetünkért aggódó, szorongással teli öregember lett. Óriási tekintélyt vívott ki, s most erre a respektusra támaszkodva képvisel vállalhatatlan ügyeket.

Rendszerszerű vagy kivételes?

Az agg természetbúvár most úgy beszél az emberiségről, mint valami rákos daganatról, amely elhatalmasodott a bolygón, mint valami vírusról, amely felzabálja gazdatestét – esetünkben a Föd élővilágát –, s így rántja pusztulásba a teljes bioszférát. Talán túlzó a megfogalmazás, de jól érzékelteti az Egy élet a bolygónkon című film torz felfogását, ha azt mondjuk, Attenborough természetrajongása kicsit olyan, mint a harcos kutyamentő emberellenes kiállása: agyon kellene verni az ebek bántalmazóit.

A szerző szempontrendszerét a filmet indító Csernobil-motívum mutatja. Attenborough szerint az ember környezet- és természetpusztító életvitele, amely a XX. században meghatározóvá vált, éppen olyan hatással lesz bolygónkra, mint a csernobili katasztrófa a maga harminc kilométeres zónájában. Csak ez az egész világot élhetetlenné teszi.

A hatásvadász drámai nyitány önmagában is hamis. Nemcsak azért, mert a csernobili tragédia környezete, köszöni szépen, egészen jól érzi magát, de legfőképpen azért, mert azt a látszatot kelti, mintha az emberi tevékenység a rombolást szolgálná. Úgy állítja be fajunkat, mint valami diabolikus őrültet, aki első és legfontosabb küldetésének tartja az élővilág elpusztítását.

Ezzel szemben a valóság az, hogy a csernobili tragédia és a hozzá hasonló szörnyűségek nem az emberi tevékenység hétköznapi eredményei, hanem pusztán félresiklásai, balesetei. És ehhez hasonlóan azok az emberi beavatkozások, amelyek a legdurvább módon károsítják a természetet, nem tekinthetők az ember tevékenységének. Ezek az ember hibái.

Tényszerű vagy megkérdőjelezhető?

Mindenesetre Attenborough nem szereti az emberiséget, különösen nem szereti azt a tömeget, ami most körülveszi. A régebbit, a fél évszázaddal ezelőttit még kedvelte. Filmjében megállapítja, hogy a lehető legjobb korban született. A globális közlekedés az ötvenes években bontakozott ki, éppen akkor, amikor ő nekiindult, hogy körbecsodálja a világot. Előtte is sokan utaztak ide vagy oda, de korábban egy-egy távoli kirándulás igazi expedíció volt, a XX. század közepe óta viszont nem az.  Így tudósunk az elsők között lehetett, aki testközelből vizsgálhatta meg a bolygó legkülönbözőbb tájainak élővilágát. „Órákon át lehetett repülni érintetlen vadon felett. Nekem az volt a dolgom, hogy felfedezzem ezeket, és rögzítsem az otthoniaknak, akik azelőtt nem láttak tobzoskát, lajhárt vagy Új-Guinea belsejét.”

Ez volt az emberi civilizáció aranykora – hangoztatja a narrátor. Véget ért a második világháború, fejlődésnek indult a modern technika, a jövő izgalmas volt. „Ez még jóval azelőtt volt, hogy bárki láthatta volna, hogy baj van” – fogalmaz kellően sötét hátteret adva az emlegetett aranykor fényeihez.

Pedig nincs baj. Vagy legalábbis nem akkora, amekkorát a drámai hatásokkal operáló mozi mutatni igyekszik. Ha valaki egy-egy higgadtabb forráshoz fordul, mondjuk, belelapoz az ESZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének (IPCC, angolul: Intergovernmental Panel on Climate Change) jelentéseibe, egészen másféle képet kap. Az IPCC évről évre értékeli a klímaváltozással kapcsolatos kutatási eredményeket, és rögzíti azokat a folyamatokat, amelyek a környezetünk megváltozását mutatják. Ezek között vannak valóban aggasztó jelenségek, de vannak pozitívumok is.  

Kevesen tudják például, hogy a közelmúltban megrázóan nagy médiafigyelmet kapott, világszerte pusztító erdő- és bozóttüzek képei egy javuló állapot pillanatfelvételei voltak. Az erdőtüzek által évente leégetett terület 25 százalékkal esett vissza az elmúlt húsz évben.

Ráadásul egy-egy komolyabb szakanyag arról is tájékoztat, hogy klímánk sokkal bonyolultabb rendszer, mint amilyet a leegyszerűsített „pop-környezetvédelem” bemutat, modelljeink meglehetősen esetlegesek és bizonytalanok, jóslataink, várakozásaink ingatag lábakon állnak. A legtöbb igazi kérdésről tudományos vita folyik, s csak nagyon kevés problémával kapcsolatban született tudományos konszenzus.   

Ilyen körülmények között szerepet vállalni abban a harcos környezetvédelemben, amely mögött több ideológiát és fanatizmust gyaníthatunk, mint tudományos tényt, több mint felelőtlenség egy komoly tudós részéről.  

Emberek vagy állatok?

Persze nem csak a tudományos téren csúsztat a tudományos nagypapa. Bizonyos tényekről egyszerűen nem hajlandó tudomást venni. A hetvenes években forgatott, 13 részes és 39 országban forgatott, a Föld élővilágának történetét elmesélő filmjével kapcsolatban elmondja, hogy néhány fajt már nehéz volt megtalálni. „1979-ben mutatták be a filmet. Ekkorra elfogytak a korlátok, az emberiség elszakadt az élővilágtól: legyőzték a betegségeket, és rájöttek, hogyan lehet globálisan megszervezni az élelmiszer-ellátást. Fajok helyett egész élőhelyek kezdtek eltűnni.”

Miközben az emberiség dehogy is szakad el az élővilágtól, dehogyis győzte le a járványokat (erről talán éppen napjainkban nem kell sokat beszélni) és dehogyis szervezte meg az élelmiszerellátást. A nyolcvanas évek végéig rendszeres éhínségek tomboltak a harmadik világban. Évente ötvenmillió ember halt meg az élelemhiány miatt.  

Az emberi civilizáció aranykora? Én inkább úgy mondanám, az aranykor kezdete. Hiszen az összes probléma, amit Attenborough mint riasztó tényt felsorol – az óceáni élővilág túlhalászása, az erdők kíméletlen megritkítása, a természetes vizek elhasználása, a mezőgazdasági területek sosem látott kiterjesztése és így tovább – éppen azért állt elő, mert ennek árán tudtuk kiemelni az emberiség túlnyomó tömegét abból a végtelen nyomorúságból, amiben a XX. század előtt élt. Ennek árán tudtuk ennivalóhoz, ruhához, hajlékhoz, mind közönségesen emberhez méltó életlehetőségekhez juttatni.

S miközben az agg tudós sorolja a rémisztőnek szánt tényeket, nem veszi észre, hogy az ember nézőpontjából inkább elégedettségre ad okot az például, hogy a bolygó madárállományának hetven százaléka haszonállat, jobbára baromfi vagy hogy az emlősök összsúlyának hatvan százalékát fogyasztásra tenyésztett állatok adják.  

Valójában most sokkal inkább aranykorban élünk. Igen torz nézőpont az, amelyik nem látja a bolygó élővilágára kétségtelen tehertételként nehezedő tények mögött az emberi jólét és kiteljesedés eredményeit.

Civilizáció vagy természet?

A filmbéli hatásvadászat csúcspontján előadónk infernális panorámát kínál arról, milyen lenne az élete, ha ma születik. Kétségtelenül népszerű narratíva a disztópia, ám azt hiszem, egy olyan jeles tudós, mint amilyen Sir David Attenborough, nem ijesztgetheti nézőit-hallgatóit azokkal a méltatlanul primitív képsorokkal, mint amik itt következnek.

Az alkotó azt állítja, hogy ha minden abban a mederben folyik tovább, amelyben eddig hömpölygött, akkor hamarosan szavannává silányul az amazóniai esőerdő, kipusztul sok faj, amelynek otthont ad a dzsungel. A permafroszt kiolvadása miatt felszabaduló metán felgyorsítja a klímaváltozást, a Föld átlaghőmérséklete nőttön-nő. A meleg óceánokból eltűntek a korallzátonyok, s velük eltűnik a halállomány is. Az ember pedig… Nos az ember élelmiszer-ellátási válsággal küzd – a kimerült termőtalajok, az elhasznált vízkészletek és a melegedő klíma miatt. Éhhalál, szenvedés, nyomorúság vár ránk.   

„Meg kell tanulnunk együttműködni a természettel, nem pedig keresztbe tenni neki” – mondja ki a tudós a maga konklúzióját, mintha a természet – nyilván a jelenlegi élővilágot érti ez alatt – olyan kedves, szeretetreméltó anya volna, aki tenyerén hordozza az emberiséget.

Szögezzük le, nem az. Nem hordozza.

Valójában a természet még ma is sokkal hatalmasabb az embernél. Elképesztő erőforrásokat fordítunk arra, hogy pusztító hatásait (járványokat, betegségeket vagy éppen az emberi agressziót) távol tartsuk életünktől, hogy teremni kényszerítsük, hogy igába fogjuk, hogy megszelídítsük. Valójában egész civilizációnk ezen az igyekezeten áll. S ha ebbéli törekvéseinket abbahagyjuk vagy felfüggesztjük, nem Attenborough édenkertjében találjuk magunkat, hanem a rideg és ellenséges vadonban, ahol jó eséllyel majdnem mindannyian meghalunk. A többség rövid úton éhen vész, a maradék meggyilkolja egymást az elenyésző civilizációs előnyökért harcolva, az életben maradtakat pedig elviszi néhány olyan betegség, amiket ma – civilizációnknak köszönhetően – veszélytelennek tarthatunk. 

Az emberi civilizációnak nincs alternatívája. A pusztulásával való riogatás nem vezet sehova.

Velünk vagy nélkülünk?

Kétségtelen azonban, hogy okosan kell bánnunk a természettel, vigyáznunk kell rá. Bár megjegyzem, tud ő vigyázni magára.

A természet hatalmas. Erejét felbecsülni sem tudjuk. Nincs eszköze az embernek arra, hogy mindig megújuló burjánzását tartósan megfékezze. Néhány évvel ezelőtt Alan Weisman írt egy kiváló könyvet a természet erejéről. A világ nélkülünk című fikció arról szól, hogy ha az ember eltűnne a Földről, néhány év, évtized alatt nyoma sem maradna annak, hogy valaha civilizáció létezett ezen a bolygón. A természet hihetetlen gyorsasággal hódít vissza minden négyzetcentimétert, aminek gondozásával felhagyunk.

Noha az elmúlt évszázadban az intenzív bányaművelés miatt kiszivattyúzták a vizeket a Dunántúl északkeleti tájai alól, s számtalan aggasztó jelenséget – tavak kiszáradását, talajvizek eltűnését, kutak kiapadását – kellett orvosolni, a bányászat befejezésével a vizek visszatértek.

Mióta tilalmas, de legalábbis igen nehézkes Erdélyben medvére vadászni, annyi mackó kóborol a Kárpátok erdőségeiben, hogy ismét életveszélyes kalanddá vált a gyalogtúra. Mint a középkorban.

Ha nem nyírod le rendszeresen a füvet a kertedben, hamarosan kisebb dzsungelt találsz a pázsit helyén.

Nem folytatom. A természetet nem lehet legyőzni.

Persze jó nekünk, ha rezervátumaink, természetvédelmi területeink, az érintetlen természet gazdagsága nagy területeken virágozhat. Talán a Föld nagyobb részén is, hiszen okos szervezéssel viszonylag kicsiny térben is boldog lehet az ember. Jó nekünk, ha nagy, szabad természet vesz körül, s nemcsak azért, mert szeretjük ezt a vadont, mert rettenetes voltával együtt is szépnek és otthonosnak gondoljuk, hanem azért is, mert életünk a természetből táplálkozik, és talán soha nem fogjuk megérteni, mi mindent köszönhetünk ennek a vad világnak.  

De mi már nem tudunk abban élni.

Az emberiségen kívüli nézőpont önagában is emberellenes. Akkor meg különösen az, ha tudjuk: nem a barátunk az, ami az emberen kívül van.    

Te lennél a felelős vagy más?

Mielőtt a film végéhez érnénk, ahol Attenborough felsorolja javaslatait, kanyarodjunk vissza egy pillanatra a mozi elejére, oda, ahol a Csernobil-hasonlat megjelenik. A témaválasztás nemcsak a korábban említettek miatt hamis, de azért is, mert a film szempontrendszereihez vagy, mondjuk úgy, előfeltevéseihez kínál hamis allúziót. A csernobili erőmű állami kézben volt, nem is akármilyen állam felügyelte: az a Szovjetunió, amely az emberiség nevében lépett föl, az emberi haladás letéteményesének mondta magát. E tény kiválóan alátámasztja Attenborough prekoncepcióját: az emberiség vétkes könnyelműsége vezet a bolygó élővilágának pusztulásához.

A valóság azonban egészen más. A környezet szennyezéséért nem az emberiség felelős, különösen nem az egyén, azaz nem ön, kedves olvasó, hanem a felelőtlenül üzemelő vállalatok. A tőkés társaságok a nagyobb profit érdekében igyekeznek a legkisebb költséget vállalni, amilyen kiadást csak lehet, megpróbálnak elkerülni, sőt ha módjukban áll, arra törekednek, hogy termelésük, működésük, kiadásaik egy részét a közösségre hárítsák. A költségexternalizáció, azaz a költségek kihelyezése hétköznapi gyakorlat, s különösen akkor élhetnek vele a vállalatok, ha a közösségeknek, önkormányzatoknak, régióknak, országoknak versenyezniük kell a beruházásokért. Ilyenkor a közösségek átvállalják a társaságok kiadásának egy részét, mondjuk utat építenek a zöldmezős beruházáshoz, adókedvezményt adnak az érkező tőkének, törvényeikkel nem védik a dolgozók érdekeit vagy laza környezetvédelmi szabályokkal teszik lehetővé a természet pusztítását. Azokban az országokban, ahol nem számít a gyárak szén-dioxid-kibocsátása, ahol a folyókba lehet önteni az ipari szennyvizet, ahol eldobható műanyagba lehet csomagolni az árut, ott olcsóbb a termelés.

Nem az emberek szennyezik a környezetet, hanem a cégek.

Éppen ezért hamis minden olyan megoldási kísérlet, amely tömegeket akar érzékenyíteni, embereket akar rávenni arra, hogy így vagy úgy éljenek, ezt vagy azt egyenek és ne egyenek, ilyen vagy olyan terméket vásároljanak vagy ne vásároljanak.

Képzeljük csak el! Meddig tartott volna eljutni egy normálisabb világba, ha a XIX. században azzal küzdöttek volna a gyerekmunka ellen a tőkés kizsákmányolás kíméletlenségét felismerő humanisták, hogy szerényen javasolják: ne vásároljunk gyermekmunkával készült termékeket? Akkor sem, ha azok (éppen a gyerekmunka miatt) sokkal olcsóbbak, mint más, hasonló árucikkek…

Mindannyian tudjuk a választ. Nem is kérdés: a gyermekmunkát meg kell tiltani. Nemhogy vitatkozni, még beszélgetni sem lehet e tilalom alternatíváiról.

S hogy miért nem ugyanilyen egyértelmű a környezetszennyezés okozóinak megnevezése, a környezetkárosító tevékenységek eltiltása? Nos azért, mert a modern nagyiparnak érdeke a felelősséget elmosni, az emberiség életmódjára mutogatni, az emberek személyes bűntudatcsomagjaiba elrejteni a maguk gaztetteit.

Az Egy élet a bolygónkon című filmjével ebben a nyilvánvaló hazugságban vállalt most partnerséget egy valaha nagyszerű tudós.  

 

Fotó: Netflix