Lángost tessék!
Lakókocsival vágtak neki az ismeretlennek, és most itt tartanak.
Sanyi és Kati teljesen „normális” életet élt, a férjnek futárszolgálati cége volt, Kati pedig képszerkesztőként dolgozott egy online szerkesztőségben. Azonban a „normális” élet bizonyos szempontból bedarálta őket, csak keveset tudtak együtt lenni, így egyik napról a másikra döntést hoztak, és egy új életbe kezdtek. Iliás-Nagy Sándorral beszélgettünk.
– Miért döntöttetek úgy, hogy feladjátok az eddigi nyugodt, biztonságos életeteket?
– Vidéken laktunk egy kertes házban. Nekem futárcégem volt, de cégvezetőként minden feladat rám hárult. Rengeteget dolgoztam. Fontosnak éreztem magam, állandóan csörgött a telefonom, de egy idő után azért besokalltam. Kati nemkülönben. Képszerkesztőként este keveredett haza Budapestről, de mivel szabadúszó újságíróként is dolgozott, még nyolc után és kora reggel is feladatok várták. Sem együtt lenni, sem a kertes házunkat élvezni nem volt időnk. Egyszerűen elegünk lett. Németországban élő sógoromnak akkoriban születtek ikrei, meglátogattuk őket, és ő, kihasználva az alkalmat, elhívott segítségül egy helyi vásárba. Ott láttam, hogy milyen nagy lehetőség van ebben. Lehetőség és kaland.
– Mik voltak az első lépések a megvalósításban?
– Volt egy tízéves furgonom még a futárcégből. Teljesen fapados volt, egy légtérrel. Standot építettem, valamint egy matrachelyet benne. Ott laktunk a két kutyával. Kerestünk rendezvényeket, vásárokat. Beültünk és elindultunk. Nem igazán készültünk fel az első évben, csak nekivágtunk. Aztán később már tervezett útvonallal indultunk mindig. Az első év kemény volt. Aztán hazajöttünk, és vettünk egy lepukkant lakókocsit, azzal folytattuk. Mindent elvállaltunk, amit csak lehetett, nem volt könnyű.
– Hol jártatok az elmúlt öt évben? Hogyan terveztétek meg ezeket az utakat?
– Németországban, Ausztriában, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban, Marokkóban… Kifelé menet körülbelül 1000 kilométert utaztunk, aztán az első állomáshelytől már csak pár százat mindig. Szerintem kevesebb kilométert mentünk egy év alatt, mint ha valaki minden nap bejárna az agglomerációból Budapestre dolgozni. Évente 10-11 rendezvényre mentünk, plusz egy karácsonyi vásárt is mindig vállaltunk. Érkezés után két nap pihenő, aztán csütörtökön kint vagyunk a fesztiválon. Kürtős kaláccsal kezdtük, aztán bővítettük az „étlapot” a jó magyar lángossal – ami egyébként nem is magyar… de ezt mi is csak kint tudtuk meg.
– Mennyire ismert ez a két étel külföldön?
– Régóta készítik mindkettőt Európában. A kürtős kalács eredetileg egy bajor étel, onnan került el Erdélybe, majd Magyarországra. Persze azért egy-két német lángososról megvan a magam véleménye. Sajnos belefutottunk olyanba is, hogy a helypénz volt a legfontosabb, és többen is árultuk ezeket az ételeket; az nagy bukó volt. Azóta ezeket a rendezvényeket kerüljük.
– Milyen kalandokban volt részetek?
– Igazából nehéz összeszedni gondolatban mindazt, ami velünk történt. Nagyon szerettük, szeretjük, mert rendkívül kedves, segítőkész emberekkel találkozunk mindig, jókedvűek, jól érzik magukat. Nekünk már ez is feltöltődés az anyagi kereset mellett. Persze voltak negatív élményeink is, de mindez eltörpül amellett, amit kaptunk az öt év alatt. Nagyon nagy élmény volt megismerni a helyieket, a fesztiválozókat, a résztvevőket.
– Hogyan alakult a 2020-as évetek?
– Gyakorlatilag ment a lecsóba az egész. Lemondtak nagyon sok rendezvényt, és kétezer fős fesztiválra el sem indultunk. Ahol tízezer ember vesz részt, nekünk az éri meg. Úgyhogy inkább itthon dolgoztunk, én asztalosmunkákat csinálok, Kati pedig szabadúszó újságíróként tevékenykedik. Emellett abból élünk, amit eddig megkerestünk, a tartalékainkból. De az idei évet már tervezzük, húsvétra biztosan lesz egy rendezvényünk, de továbbra is nagyon sok a bizonytalansági tényező.
– Milyen kalandokban volt részetek?
– Volt több félreértésünk, ami a nyelvi nehézségekből fakadt. Például még az első évünkben történt, hogy valaki a standunkon hagyott egy görénybőrt. Középkori vásáron történt, ahol ez a darab teljesen normális volt. A görény irháját összevarrják a szájánál, és ezt a nők az oldalukon hordják. Én persze eltettem, hátha valaki majd jelentkezik érte. Aztán pár órával később jött is egy hölgy, és valamit nagyon magyarázott, valamit nagyon kérni akart tőlünk. No, én azzal a lendülettel kiterítettem a pultra a görényt, nagyon büszke voltam magamra, hogy tessék, megtaláltam. A csaj majdnem hátra esett ijedtében, aztán tisztázódott, hogy csupán egy ollóra lett volna szüksége… Svájcban pedig a svájci németet beszélik, ezt a mai napig nem értem. Nem volt áramellátásom. A szervezőnek magyaráztam irodalmi német nyelven, ő magyarázott nekem a maga akcentusával, aztán meguntam, és mondtam neki, hogy Ja, ő visszakérdezett, hogy mi igen, mert nem eldöntendő kérdést tett fel, hát mondtam, hogy minden, csak legyen áramom.
– Hogy álltak hozzátok a külföldiek egyébként? Segítőkészek voltak?
– Vegyesen, volt ilyen is, olyan is. Defektet kaptam, talán szintén Svájcban. Végigmelóztuk a napot, már pakoltunk össze este. Jött egy öreg, hozta a szerszámosládáját, és egy szó nélkül nekiállt kicserélni a kerekemet. Egy órát elmolyolt vele. Amikor megkérdeztem, hogy mivel tartozom, csak annyit mondott, egyszer majd én is segítsek ugyanígy valakinek.
Hollandiába mentünk egy rendezvényre. Az ottani szervezővel csak chat-en egyeztettünk, néhány részlet le is maradt. Kiutaztunk, jó messzire. Kérdeztem, hogy mennyi lesz a helypénz. Azt a választ adta, hogy előbb tudjuk le a vásárt, aztán ha úgy látom, hogy jól kerestem, akkor adok valamennyit, de ha veszteséges lesz a napom, akkor felejtsem el, köszöni, hogy itt voltunk. Érezzük jól magunkat!
Volt, hogy későn érkeztünk meg az egyik szálláshelyünkre. Ott volt egy néni, akit megkérdeztünk, hol van itt pékség, mert elfogyott a kenyerünk. Mondta, hogy már minden bezárt. Másnap reggel, ahogy kiléptünk a lakókocsiból, a kempingszékben friss zsömle várt bennünket.
– A kutyáitok hogy bírták a ténfergést?
– Őket nem sok minden zavarja, igénytelenek. Legyen hol aludni, legyen kaja és legfőképpen legyenek együtt a gazdáikkal. Más nem érdekli őket. Nem akartuk rábízni másra az ellátásukat ilyen hosszú időre, és hát a mi kutyáink, úgyhogy meg sem fordult a fejünkben, hogy itthon maradjanak.
– Hogyan hatott a házasságotokra, a párkapcsolatotokra az, hogy a kevés együttlét után 24 órát együtt dolgoztatok?
– Az első év ilyen szempontból is kemény volt… Fél év után már egymás agyára mentünk. Mások az igényeink Katival; én alkalmazkodóbb vagyok, őt viszont kicsit sokként érte a változás. Engem például nem zavar, ha napokig nincs zuhanyzási lehetőség, őt azért jobban. Kicsit szét is csúsztunk, nagy bulinak gondoltuk az egészet, elég sokat piáltunk is. Örültünk a nagy szabadságnak, minden német sörfőzdébe betértünk. De szerencsére kijöttünk ebből is, egyetlen huszárvágással. Megtanultuk egymást tolerálni, a másik szokásait, igényeit. Már nem problémázunk olyasmin, ami mögött nincs valódi probléma. Ha ő reggel meditálni akar két órát, akkor hagyom, ha sétálni akar, én meg pihenni, akkor tiszteletben tartjuk egymást. Ha egyedül akar lenni a másik, te pedig épp unatkozol, akkor nem azzal töltöd az idődet, hogy belekötsz, hanem megtanulod elfoglalni magadat is nélküle. Nem keressük a konfliktust. Ha van, akkor pedig igyekszünk együtt megoldani.
