Oscar-díj az élharcosoknak

Jelentéktelen politikai elismeréssé alakította az Oscar-díj „legjobb film” kategóriáját az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia. Az eddig fontos szakmai-filmművészeti elismerésnek számító díj ezentúl a politikai korrektség élharcosainak jár.

Mit tartalmaz majd a sokszínűségi jelentés?

A Guardian részletes összefoglalója szerint az amerikai filmakadémia úgy döntött, hogy 2024-től csak azok a filmek kaphatnak Oscar-díjat, amelyek megfelelnek a píszí-ideológia gyakorlati elvárásainak. Követelmény lesz, hogy a díjazandó film szereplői között legyen legalább egy főszereplő vagy jelentős mellékszereplő, aki valamilyen „üldözött” kisebbségből származik, továbbá a szereplők harmada ugyancsak kisebbségből (legalább két különbözőből) származzon, illetve a film ilyen kisebbség problémáját járja körül. Ugyancsak elvárás, hogy a film készítői között – vezető munkatársként – szintén legalább két elnyomott csoporthoz tartozó szakember dolgozzon és legalább egyikük faji vagy etnikai kisebbséget képviseljen, valamint az is, hogy a stábnak minimum hat további tagja tartozzon etnikai kisebbséghez. Ugyancsak színeseknek kell lenniük a gyakornoki, de még kommunikációs stábnak is.

Tegyük gyorsan hozzá a teljesség kedvéért, egyelőre nem kell az összes kritériumnak megfelelni, elég, ha a négy (a szereplők és a téma, a stáb, a gyakornokok, illetve a kommunikáció színessége) feltételből kettőt hozni tud a film, azaz a filmhez csatolt „sokszínűségi jelentés”.

Az akadémia vezetése úgy fogalmaz a döntéssel kapcsolatban: remélik, hogy az új szabályok hosszú távon arra ösztönzik a filmipar szereplőit, hogy alkotásaikkal jobban leképezzék a globális társadalom sokféleségét.

Giccsesen vagy elvszerűen?

Valójában persze a döntés nem erről a nyomasztóan bárgyú és végtelenül primitív tükrözéskoncepcióról szól. Azt a filmakadémia korifeusai is tudják, hogy a valóságot szolgaian reprezentáló ábrázolás éppen olyan gondolat nélkül való, mint maga a valóság. Ezt hívják giccsnek. A döntés tehát, ha csak ennyit akarna elérni, pusztán felhívás lenne a giccsgyártásra, rögzítése annak, hogy 2024-től (is) talmi, értéktelen alkotásokat vár a filmakadémia. (Nem is lenne ebben sok újdonság…)

A dolog azonban nem erről szól.

A kvóta nagyon határozott ideológiai útmutató. Elsősorban körül rajzolja az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia által fontosnak ítélt problémákat, s ezzel azt is kijelöli, melyek azok a társadalmi kérdések, amelyek viszont szerintük nem tartoznak „a globális társadalom” komoly kérdései közé. Minden prioritáslista tartalmazza a lényegtelen kérdések listáját is. Elég ránézni ezekre, hogy lássuk, mi nincs rajtuk.

Nos, az amerikai filmesek úgy vélik, korunk legfontosabb problémája az „elnyomott”, de mindenképpen „alul reprezentált” kisebbségek kérdése. Taxatíve is felsorolja a nyilatkozat, hogy kikről van szó. Kirekesztett minoritásként tekint az Akadémia a nőkre, a színes bőrűekre, a homoszexuálisokra és a fogyatékossággal élőkre. Hollywood vezéralakjai szerint tehát az ő problémáik napjaink legégetőbb kérdései.

Nem a környezetszennyezés, a globális felmelegedés, a világpolitikai egyensúly elbillenésének veszélye, az újra éleződő fegyverkezés, a multinacionális cégek túlhatalma, a gazdasági és kulturális különbségek polarizálódása, a mélyszegénység és a kizsákmányolás problémája, a gyermekmunka és gyermekprostitúció, a terrorizmus, a harmadik világból induló migráció, a fejlett országokban a középosztály hanyatlása, a jóléti hálózatok széthullása, az agresszív babonaságok terjedése, a véleményburkok kialakulása, az álhírek, hazugsághírek és összeesküvés-elméletek szélesedő befolyása… Hosszan sorolhatnám, és hosszan sorolhatná bármelyik olvasónk, saját fontossági sorrendje szerint, de fölösleges, mert mindez lényegtelen. Oscar-díjra pályázó film ilyen kérdésekkel nem kell, hogy foglalkozzon! Foglalkozzon viszont az elnyomott nőkkel, négerekkel, transzvesztitákkal, sántákkal, bénákkal, süketekkel és vakokkal!

Számít-e a tehetség?

Érdemes elmondani, hogy az amerikai filmakadémia problématérképe és megoldási javaslata, a kisebbségeknek járó kvóta nem újdonság az Egyesült Államokban. Gianni Riotta olasz újságíró, a Pincerton Egyetem munkatársa Elég volt a nyugati kultúrából! című cikkében a következőkről számol be: „A Berkeley joghallgatói kidolgozták a maguk kritériumait a professzorok alkalmazására nézve (amiről az USA-ban a helyi fakultás dönt): A tanszéket öt oktatóra kell bízni az alábbi öt kritérium szerint: fajhoz és etnikumhoz tartozás, nemi hovatartozás, szexuális viselkedés (hetero, homo, egyéb), testi fogyatékosság, szociális háttér miatti hátrányos helyzet, nem konformista elméletek, mint feminizmus és jog, fajspecifikus jogelméletek stb.”

Az újságíró az oktatók kiválasztásával kapcsolatban kimondja, amit egyebek mellett az Oscar-díj új szempontrendszeréről is gondolunk: „A PC és a multikulturális társadalom szószólóinak célja nem az, hogy olyan fakultást alakítsanak ki, ahol az oktatók tudása számít, hanem amely kielégíti az identitás és a politikai elismertség igényét.”

Az ideológiai elkötelezettség ezekben az esetekben jelentéktelennek tűnik, ám Amerikában vannak területek, ahol a mindennapi életet is nehézzé teszi. Gianni Riotta így folytatja írását: „A Johnson-éra és annak Great Society-ja óta az amerikai egyetemek versengenek a fekete és egyéb kisebbségekért, nehogy a diszkriminálás vádja érje őket. Következésképpen egy feketének kevesebb jó osztályzat kell ahhoz, hogy bekerüljön egy elit-egyetemre, mint egy fehérnek, és a fehérek is gyengébb jegyekkel végzik el az egyetemet, mint az ázsiaiak. Mert a kínai, vietnami és más távol-keleti származású diákok a saját kulturális hagyományaiknak megfelelően sokkal szorgalmasabbak, mint a többiek. Ha a Stanford vagy az MIT csak a teljesítményük alapján venne fel diákokat, csak még több ferde szemű tanulna ott. Ezt elkerülendő különböző szabályokat érvényesítenek a felvételnél. A tudományos készségeket ellenőrző SAT-tesztnél például az ázsiai diákok átlagosan kétszáz ponttal többet érnek el, mint a feketék. Az Ivy League, a legjobb egyetemek ligája egyik kollégiumába fehér diákot csak akkor vesznek fel, ha elér legalább 1300 pontot. Feketéket már 1000 ponttal is fölvesznek. Egy kínaival előfordulhat, hogy 1600 ponttal sem kerül be. Az ilyen kvótarendszer következtében az ázsiaiak meg vannak győződve arról, hogy ők a rasszizmus igazi áldozatai, a fehérek ki nem állhatják a feketéket, mert elveszik előlük, főként a kispolgári családokból vagy a vidékről jövők elől az olyan egyetemekre való bejutás lehetőséget, mint a Harvard vagy a Columbia…”

A dolog kicsit olyan, mintha a hajléktalanoknak azzal akarnának segíteni, hogy – mivel nekik nincs hol fürödniük – uszodabérlet-kvótát adnak nekik.

Nulla összegű osztályharc

Ritkán olvasunk erről, ezért fontos néha elmondani, hogy az őszintének tűnő filantróp megoldás mögött betonkemény világnézeti elszántság áll. A kortárs amerikai (és részben európai) baloldali felfogás szerint ugyanis a modern társadalom politikai-gazdasági-kulturális struktúrája az elnyomást szolgálja. Az elnyomók a fehér, heteroszexuális, középosztálybeli férfiak. Az ő érdekeiket képviseli, az ő törekvéseiket teszi kényelmesen elérhetővé a rendszer minden eleme (a jogrendtől és a hivatali struktúrától a nyelvhasználaton át, a kulturális hagyományokig, illetve a filmművészetig valóban minden eleme), szemben az elnyomottakkal (szegények, nők, színes bőrűek, kisebbségek, azaz testi, lelki, nemi stb. fogyatékkal élők), akiknek viszont sokkal nehezebb, ha nem egyenesen lehetetlen elérni a teljes, boldog, szabad életet. Hadd idézzem ide még egyszer Riottát, aki az egyetemi felvételi kvótákkal kapcsolatban azt is megemlíti, hogy „a feketék, akiktől kevesebbet követelnek, még feleszámban sem fejezik be a tanulmányaikat. A feketék erre meg azt felelik – és a számok őket igazolják –, hogy az egyetemeken az ott végzettek gyerekei vannak túlsúlyban. A legkönnyebb dolguk azoknak van, akiknek már a szülei is a Harvardon tanultak…”

Érdekes, és az ideológia mögött álló valódi érdekekkel kapcsolatban igen-igen árulkodó tény, hogy a felső osztálybeliek, a nagyvállalati vezetők, részvénytulajdonosok, egyszóval a hagyományos tőkésosztály képviselői modern korunkban nem tartoznak az elnyomók közé… Marx és Engels bizonyára forog a sírjában. Ha azonban a klasszikus munkásmozgalom osztálykategóriáit nem is vállalja a kortárs baloldaliság, az osztályharc eszméjét hűségesen őrzi. Lenin és Sztálin elégedetten mosolyog a vörös mennyországban. Az elnyomó-elnyomott konfrontációjára épülő társadalomképből így az is következik, hogy a nulla összegű játszma –, amely szerint ha az egyik nyer, a másik veszít – elve része az ideológiának. Osztályharcot nem lehet másképp vívni, csak győzelemre törekedve.     

Ebben a felfogásban magától értetődik, hogy a fehér középosztály lehetőségeit szűkíteni kell annak érdekében, hogy az „alul reprezentált” kisebbségek lehetőségekhez jussanak. (Most ne elmélkedjünk azon, miért kell elnyomni a sikeres ázsiaiakat, nem elmélkednek rajta az új egyenlőség lelkes hívei sem.) Ebben a felfogásban korunk legnagyobb problémája a fehér férfiuralom, és legfontosabb feladata a kirekesztett tömegek felemelése. És ezért a jeles célért nem nagy ár az sem, ha az egyetemeken nem a legjobb professzorok tanítanak, a képzésekhez nem a leginkább rátermett diákok juthatnak hozzá, és a filmeket nem a filmművészeti elvek szerint értékelik. Ez utóbbi jelenség – tehát az Oscar-díjról döntő amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia legutóbbi határozata – valóban jelentéktelen az életet megnyomorító összes többi osztályharcos, új baloldali törekvés mellett.  Végül is nem olyan nagy baj, ha az Oscar-díj a jövőben annyit ér majd, mint mondjuk egy hajdani Szocialista Munkáért érdemérem.