Rettenetes jelöltek
Nobel-békedíjra jelölték az amerikai választási küzdelembe kötésig beleálló Black Lives Matter mozgalmat és ellenlábasát, Donald Trump volt elnököt. Lássuk, volt-e már hasonló eset!
Térdeplő bűnbánat
Emlékeznek még a térdre borult európaiak ezreire? Emlékeznek a hátborzongató látomásra, amikor a véleménymonopólium térdeplő bűnbánatra ösztönözte azokat a fehéreket, akik magukra vállalták őseik hibáit? És talán arra is emlékeznek, hogy az amerikai választási küzdelembe kötésig beleálló Black Lives Matter mozgalommal kapcsolatban terrorveszélyt gyanított az FBI, hogy a kezdeményezés által szervezett tüntetések a pusztítás és rombolás diadalmenetei voltak, és így talán azt is sejtik, hogy a városi gerillaháború elsődleges célpontja a republikánus exelnök, Donald Trump volt.
Nem kellene most emlegetni zavaros idők zavaros kezdeményezését, ha nem állt volna elő Petter Eide norvég képviselő azzal, hogy kapjon Nobel-békedíjat a mozgalom. A vicces a dologban, hogy a javaslattal csaknem egy időben ugyancsak jelölést kapott a BLM ellenlábasa, Donald Trump is.
Diktátorok a jelöltek között
Hogy rettenetes jelöltekben bővelkedik a Nobel-békedíj százhúsz esztendős története, az nem titok. Itt van mindjárt két diktátor, akik szépen megférnek a jelöltek listáján, pedig a valóságban talán jobban gyűlölték egymást, mint a BLM mozgalmárok és a trumpista szavazók.
A rémalakok közül Benito Mussolini kapott elsőként jelölést. Az olasz fasiszta vezért 1935-ben javasolták az elismerésre, ugyanabban az évben, amikor ő a maga részéről rárontott Etiópiára.
Mussolinit ketten, vélhetően egymástól függetlenül jelölték. Az egyik ajánlólevél egy német jogászprofesszortól származik, a másik egy francia professzortól. Van azonban egy kis baki ezzel a két kandidálással: a leveleknek az elmúlt évtizedekben lába kélt. Az ilyen dokumentumokat a Nobel Intézet levéltárában őrzik, de bárki bárhol is kereste a Mussolinit jelölő iratokat, nem találta. És ez a tény egyúttal azt is jelenti, hogy hibás lehet a Nobel-békedíj jelöltjeinek listája. Elképzelhető, hogy a Duce csak véletlenül került rá...
Egészen bizonyos azonban, hogy a XX. század másik borzalmas zsarnoka, Joszif Visszarionovics Sztálin teljes joggal szerepel a jelöltlistán. Nem is egyszer. A vörös cárt két alkalommal is jelölték. De legyünk nyugodtak, egyik esetben sem kapta meg a díjat.
Amikor 1945-ben, a II. világháború lezárása után újra elkezdték kiosztani a Nobel-békedíjat, Halvdan Koht norvég külügyminiszter hét másik jelölt mellett megemlítette Sztálin nevét is mint aki megérdemelné a világégés utáni első békedíjat.
Hogy miért gondolta a külügyér, hogy jó ötlet a tömeggyilkos, háborús agresszor ilyetén elismerése, azt nem tudjuk, ugyanis az indoklás nem maradt fönn, de szinte bizonyos, hogy politikai megfontolások lehettek a norvég miniszter fejében.
Norvégia évek óta szövetségese volt a Szovjetuniónak, hiszen a két ország azonos oldalon harcolt a világháborúban. De ez talán nem indította volna arra a civilben történészként praktizáló politikust, hogy a diktátort jelölje. Nyomósabb ok lehetett, hogy Norvégia jelentős részét a Vörös Hadsereg szabadította fel a német megszállás alól, és Halvdan Koht talán abban bízott, hogy az elismerés hatására Sztálin majd kegyesebben bánik a norvégokkal, és szíves lesz hazaparancsolni a megszálló ármádiát. De mindegy is, mit gondolt, mert a döntéshozók nem gondolták azt, így tehát Sztálin jelölésének nem lett következménye. Bár ki tudja: talán abban mégis lehetett valamennyi szerepe, hogy a szovjet haderő hamarosan elhagyta Norvégiát.
Sztálin alakja azonban továbbra is foglalkoztatta azokat, akiknek jelölése eljuthatott a döntéshozók asztalára, és 1948-ban ismét ott volt a név a listán. Ezt a javaslatot Wladislav Rieger csehszlovák professzor küldte, bizonyára azért, mert rá is hatott az Európában tomboló kommunista propaganda: Sztálin a hős, a népek atyja, a felvilágosult vezető, aki – ha áldozatok árán is, de – egy szebb, boldogabb jövő felé vezeti az emberiséget. A meggyőzés olyan intenzív volt, hogy az ízig-vérig sztálinista Francia Kommunista Párt 1945 és 1960 között több választáson is a legerősebb francia párt lehetett. A hasonlóan erős olasz kommunistákat ebben az időben még a kormányba is meghívták...
Persze, azt se tagadjuk el, hogy Csehszlovákiában ekkoriban már Klement Gottwald építgette a maga sztálinista rendszerét, így azután nehéz megítélni, hogy Rieger tanár úr fejében született meg az elképzelés vagy azokéban, akik mögötte álltak egy revolverrel.
Ez alkalommal az orosz vezér nagyon közel került a díjhoz. Végül a Nobel-bizottság úgy kerülte el a kellemetlenséget, hogy 1948-ban senkinek sem adták ki az elismerést. Úgy fogalmazott a hivatalos közlemény: ebben az évben „nincs megfelelő élő jelölt”. Állítólag így tisztelgett a testület az akkor meggyilkolt Mahátma Gandhi előtt.
Az elnök és a fekete életek
Idén ismét érkezett két erősen megkérdőjelezhető jelölés. Egyfelől Nobel-békedíjra jelölték a Black Lives Matter mozgalmat, aminek legfőbb eredménye a lerombolt belvárosok, a kifosztott üzletek és az Egyesült Államokon végigszáguldó rettegés volt. A jelölést leadó Petter Eide norvég képviselő azonban nem ezt látta az elmúlt időszakban, hanem azt, hogy a mozgalom rábírta az Egyesült Államokon kívüli országokat, hogy saját társadalmukban is megküzdjenek a rasszizmussal. „Úgy vélem, hogy az egyik legfontosabb problémát, amelyet Amerikában, de Európában és Ázsiában is láthatunk, az egyenlőtlenségek miatt növekvő konfliktusok jelentik. A Black Lives Matter nagyon fontos, világméretű mozgalommá vált a faji igazságtalanság elleni küzdelemben” – fogalmazott a javaslattevő, hozzátéve, hogy ugyancsak lenyűgözte a Black Lives Matter mozgalomban az, hogy képesek voltak mozgósítani az embereket a társadalom minden csoportjából, nemcsak az afroamerikaiakat, nemcsak elnyomott embereket, hanem másokat is.
Hogy a világméretű egyenlőtlenségek ellen (s persze a maguk maximális profitja érdekében) erőteljes tőketologatással küzdő nagyvállalatok menedzserei vállon veregetik majd a norvég politikust, az biztos, mint ahogyan az is biztos, hogy Trump idei felterjesztőjét, Christian Tybring-Gjedde ugyancsak norvég jobboldali parlamenti képviselőt meg majd mindennek elmondja a világmédia...
Trump egyébként ez alkalommal több jelölést is kapott. Jaak Madison észt képviselő szerint azért érdemelné meg az elismerést, mert harminc év óta ő volt az első amerikai elnök, akinek hivatali ideje alatt az Egyesült Államok egyetlen háborút sem indított. Emellett hozzájárult a béke és a stabilitás megteremtéséhez a Közel-Keleten.
Trupm neve nem először bukkan föl a jelöltlistán. Tavaly is több jelölést kapott. David Flint ausztrál jogászprofesszor kezdeményezte jelölését, ugyancsak arra hivatkozva, hogy nem indított háborúkat, és rávette az Egyesült Arab Emírségeket és Bahreint a kapcsolatok normalizálására Izraellel. Christian Tybring-Gjedde norvég parlamenti képviselő szintén a közel-keleti egyezményekért javasolta 2020-ban Nobel-békedíjra, Magnus Jacobsson svéd parlamenti képviselő szerint azonban a szerb–koszovói gazdasági kapcsolatok normalizálásáért érdemelt volna elismerést az amerikai elnök.
Hitler és Chamberlain
Ellenlábasok párhuzamos jelölésére is volt már példa a Nobel-békedíj történetében. A leghíresebb ilyen eset azonban nem a jelöltek szembenállása miatt vált ismertté, hanem azért, mert az egyik jelölés éppen annyira képtelen, mint a mostani jelölések egyike. 1939-ben Adolf Hitlert kandidálta egy svéd szociáldemokrata parlamenti képviselő, bizonyos Erik Gottfrid Christian Brandt.
A dolog már akkor képtelenségnek tűnt. A Führer túl volt néhány hódításon, zsidótörvényen, leszámoláson, és éppen Lengyelország megszállására készült. Brandt nem is gondolta komolyan a jelölést, a szöveget sem lehet komolyan venni. Hitlert például a béke földi hercegének titulálja, a Mein Kampfot pedig a Bibliához hasonlítja. Mindazonáltal a humortalan svédek komolyan vették a szerző viccét, és Brandt ellen megindult az akkori fősodor hadigépezete. A képviselőt leköpték, lefasiztázták, és örökre kitiltották előadásait a svéd egyetemekről.
Szegény ember hiába magyarázta, hogy éppen annyira utálja Hitlert, mint a többi derék svéd (és európai), s csak tiltakozni akart egy másik jelölés, a brit miniszterelnök, Neville Chamberlain felterjesztése ellen. Az angol kormányfő ugyanis azért kapott volna díjat, mert tető alá hozta a müncheni egyezményt. Azt, aminek aláírása után vidáman lobogtatta a dokumentumot a hestoni repülőtéren, így büszkélkedve: „Egy emberöltőre biztosítottam a békét Európában.” Hogy ennek a békének Csehszlovákia feldarabolása volt az ára, azt persze nem lobogtatta Chamberlain, meg azt sem, hogy az emberöltő igen rövidre sikeredett, mindössze tizenegy hónapig tartott. Igaz, ezt akkor még nem tudta. Brandt azonban sejtette, és sok más európaival együtt gyalázatosnak gondolta a müncheni egyezményt. Hogy ezért még díjazni is akarják a brit miniszterelnököt, azt pedig egyenesen botrányosnak tartotta. Ezért aztán felvetette, hogy ugyanennyire megérdemelné a Nobel-békedíjat az egyezmény másik aláírója, Hitler is.
És még mondja azt valaki, hogy a történelem nem ismétli önmagát...
