Társadalmi feszültség – növekvő egyenlőtlenség
A politikai megosztottság Európában is egyre nő, bár a fő frontvonal egyelőre elsősorban a bevándorlás kérdése körül húzódik.
Az elmúlt években a fejlett országokban érzékelhető politikai polarizáció nem a véletlen műve. Négy évvel ezelőtt a jobboldali elégedetlenség ért csúcsra Donald Trump megválasztásával és a brexit megszavazásával, 2020-ban pedig a baloldal társadalmi elégedetlenségei kerültek a felszínre elsősorban a Black Lives Matter (BLM, A fekete életek számítanak) tüntetésekkel. Ezeket az eseményeket sokan a fejlett világot átszövő kultúrharc állomásaiként értelmezik, és ennek megfelelően egymás ellentéteként állítják be őket. Míg a kultúrharc tényét nem tagadom (hiszen mi is írtunk róla), azt is fontos látni, hogy a két mozgalom mögött olyan folyamat húzódik, amely pártállásokon átívelve keseríti meg az alsó- és középosztály életét: a növekvő gazdasági egyenlőtlenség.
Növekvő egyenlőtlenségek
Nem akarok túl mélyen belemenni a gazdasági egyenlőtlenségek vizsgálatába, azonban egy-két bekezdés erejéig muszáj beszélnünk róla.
A fenti ábrán az OECD egyik statisztikája látható, amely azt hivatott szemléltetni, hogy a fejlett országokban hogyan alakultak a gazdasági egyenlőtlenségek az elmúlt évtizedekben. A Gini-index (az egyenlőtlenség mérőszáma – minél magasabb a szám, annál egyenlőtlenebb egy társadalom) szinte minden fejlett országban emelkedett az elmúlt évtizedekben (a két kivétel Törökország és Görögország).
A Gini-indexen túl egészen konkrét számok is szemléltetik a növekvő szakadékot. Az Egyesült Államokban például a reál átlagbérek kvázi az 1970-es évek óta stagnálnak, Nyugat-Európában pedig a jövedelmi eloszlás alsó ötven százalékának jövedelmei 1980 óta esnek a GDP-hez képest. Mindeközben az Economic Policy Institute szerint a világ 350 legnagyobb cégének vezérigazgatói 1759%-kal (!) többet keresnek 1965-höz képest, Amerikában pedig a felső egy százalék jövedelme 138%-ot nőtt 1980 óta, az alsó kilencven százaléké pedig csak 15 százalékot.
A fejlett országok növekvő egyenlőtlenségeinek oka egyebek mellett a produktivitás és a kompenzáció divergenciája, a szakszervezetek visszaszorulása, a globalizáció, a tőkepiaci liberalizáció és az állami újraelosztás kérdése.
A második világháborút követő időszakban, a jóléti kapitalizmus korában a döntéshozók hatalmas hangsúlyt fektettek az állami újraelosztásra. A magas fokú újraelosztásra és az abból fakadó magas társadalmi mobilitásra épült az a kor, amit ma már csak a „kapitalizmus aranykorának” hívunk. Az állami újraelosztás a kapitalista rendszerekben a felső osztály magasabb adóztatásával indul, majd az ebből befolyó bevételekből az állam jóléti programokat finanszíroz: állami iskolák, állami egyetemek, közegészségügy, infrastrukturális beruházások és segélyek. A program eredményeként a nyugati társadalom sosem látott fejlődésen ment keresztül, amit a rohamos technológiai fejlődésen kívül a magas fokú gazdasági egyenlőség jellemzett (ezentúl pedig a társadalmi egyenlőség gátjai is sorra fellazultak a négerek és a nők emancipálásával). Az aranykor azonban nem tarthatott örökké, és az addig egyenlő ütemben fejlődő társadalmak az 1980-as évektől kezdve elkezdtek széthúzni.
A fent említett okokon kívül a növekvő egyenlőtlenségekben nagy szerepe volt az állami újraelosztó rendszer átalakulásának. Ez a rendszer két folyamat mentén alakult át: először is az ENSZ szerint a fejlett országokra általánosan igaz a trend, hogy a felső osztály adóterhei csökkentek az elmúlt évtizedekben. Hihetnénk, hogy akkor ennek megfelelően az állami kiadások és főleg a jóléti kiadások is csökkentek (ahogy azt eredetileg Ronald Reagan vagy Margaret Thatcher ígérték), azonban ennek épp az ellenkezője történt: az OECD szerint az állami jóléti kiadások egyáltalán nem csökkentek az 1980-as évek óta. Hogy mindez mit jelent? Azt, hogy míg korábban a kormányok a felső osztály magasabb megadóztatásából finanszírozták jóléti kiadásaikat, addig ma ugyanezekért a kiadásokért arányaiban többet fizet a közép- és alsóosztály – a jóléti kiadások első számú haszonélvezői (hiszen a gazdagok inkább privát szolgáltatásokat vesznek igénybe). Az újraelosztás kapcsán ez úgy értelmezendő, hogy a közép- és alsó osztály egyre inkább csak egymás közt osztja újra a javakat, míg a felső osztály lenyeli magának a gazdasági növekedésből származó bevételeket.
A növekvő egyenlőtlenségek következményei: a társadalmi mobilitás csökkenése
Az állami újraelosztás tehát egyre kevésbé nevezhető hatékonynak, ami nagyobb egyenlőtlenségekhez és alacsonyabb társadalmi mobilitáshoz vezet. De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, a statisztika nyelvén szóljon helyettem Miles Corak közgazdász híres „Nagy Gatsby-görbéje”:
Az ábra a gazdasági egyenlőtlenségeket veti össze a társadalmi mobilitással. Jól látszik, hogy azokban az országokban, ahol magasak a gazdasági egyenlőtlenségek, ott a társadalmi mobilitás is alacsonyabb lesz. Ennek megfelelően ha egy országban nőnek az egyenlőtlenségek, úgy a társadalmi mobilitásnak is csökkennie kell (ezt egyébként több OECD-adat is alátámasztja).
Nem akarok senkit sem untatni a statisztikákkal, de egy-kettő segíthet elhelyezni, hogy hol is állunk ezzel manapság a jóléti társadalmak korához képest: az OECD szerint az 1955 és 1975 között születettekre igaz, hogy akiknek a szüleik alacsonyabb végzettséggel rendelkeztek, azoknak nőtt a felfele történő mobilitásuk, míg az 1975 után születetteknek már csökkent.
A csökkenő mobilitás a növekvő egyenlőtlenségekkel együtt azt jelenti: nemcsak hogy az emberek egyre kisebb része élvezi a növekedő gazdaságból származó bevételeket, hanem egyre kevesebbeknek van egyáltalán lehetősége élvezni azt.
A társadalmi mobilitást fel lehet fogni a lehetőségek egyenlőségeként is. Egy társadalomban, ahol a társadalmi mobilitás alacsony, az ember későbbi életkörülményeit sokkal inkább az határozza meg, hogy milyen vagyoni helyzetbe született, nem pedig az egyéni képességei vagy az elszántsága.
Hogy jön ehhez Trump, a brexit és a BLM?
Az emberek nem tudják, hogy miért, de érzik, hogy elégedetlenek. A dolgozók azt látják, hogy a felső osztály megállíthatatlanul gazdagodik, miközben ők sehogy se jutnak egyről a kettőre – a bérek stagnálnak, és akik szegénységben születtek, egyre kevésbé tudnak kitörni belőle. Az Egyesült Államokban – ahol a legjobban kidomborodik a politika polarizációja – sokan ezt az „amerikai álom” halálának titulálják, hiszen az Egyesült Államok éthosza eddig az volt, hogy indulj bárhonnan is az életben, szorgos és kemény munkával te is fel tudsz emelkedni. Ahogy ez egyre kevésbé igaz, az emberek egyre elégedetlenebbek, az elégedetlenségükre pedig rátelepednek a szélsőséges politikai nézetek, amik az eddigi rend eltörlését ígérik: úgy volt, hogy Trump majd lecsapolja a washingtoni politikai mocsarat, és hazahozza a munkákat Ázsiából, a másik oldalon pedig Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez ígéri, hogy majd a pokolba adóztatják a gazdagokat és felszámolják a rendszerszintű rasszizmust.
Persze az európai fejlett világ sem teljesen mentes ezektől a folyamatoktól. Ahogy azt fentebb láthattuk, itt is ugyanúgy nőnek az egyenlőtlenségek, mint máshol, a helyzet azonban még közel sem olyan rossz, mint a tengerentúlon. A politikai megosztottság Európában is egyre nő, bár a fő frontvonal egyelőre elsősorban a bevándorlás kérdése körül húzódik. Persze van itt még ellentét a szorosabb politikai integráció kérdése körül is, de a hangulat közel sem olyan tüzes, mint Amerikában.
Mindez hovatovább nem hogy negálja a politikai súrlódás kultúrharcos értelmezését, hanem pont hogy értelmet ad neki. A jelenlegi rendszerben csalódott emberek a másik oldalt hibáztatják a történtekért, miközben természetesen abban sem értenek egyet, hogy miként is nézzen ki majd az eljövendő új kor.
