A gyógyító mese
„Minden élethelyzetnek megvan a maga meséje.” Boldizsár Ildikó meseterapeutával beszélgettünk.
– Amikor mesékkel kezdett el foglalkozni, mi volt az a vonzerő, ok, ami elindította ezen az úton?
– A kódfejtés izgalma. Egyetemista koromban csodálkoztam rá először a népmesékre, amikor rájöttem, hogy mindig többről szólnak, mint aminek először látszanak. Minél többet gondolkodik rajtuk az ember, annál mélyebb rétegekhez jut. Először minden történet „csak” egy szimpla sztorinak tűnik valamiről vagy valakiről. Aztán ha megnézzük kultúrtörténeti, szociálpszichológiai, filozófiai, lélektani vagy metafizikai szempontból, újabb és újabb értelmezési szintekre lépünk. Egy mesével napokon, sőt heteken át lehet bíbelődni, mire minden aspektusból körbejárjuk. Ez a „körbejárás” már önmagában is összerendező hatású. Ezt az összerendező folyamatot szerettem volna megérteni, amikor elkezdtem a meséket kutatni.
– Hogyan működik a meseterápia módszere a gyakorlatban?
– Az általam kidolgozott Metamorphoses meseterápiának több lépcsős, meglehetősen bonyolult módszertana van, de ha nagyon egyszerűen akarom bemutatni, induljunk ki a módszer alapmondatából: „Minden élethelyzetnek megvan a maga meséje.” Ez azt jelenti, hogy nem történik velünk semmi olyasmi, amiről ne lenne már egy ősi történet, s itt most nem csupán egy adott szituációra vagy eseményre kell gondolni, hanem az eseményt kísérő érzelmekre is. Ha valaki elakad egy életszakaszban vagy egy életválságban, megkeressük számára azt a mesét, amely maximális lefedettségben van az ő helyzetével, annyi különbséggel, hogy a mesében a hős nem „akadt el”, hanem végig tudott menni a maga útján. A terápiában ezzel a mesével dolgozunk, egészen addig, amíg a kliens számára is megnyílik az út a megoldás felé. Ahhoz, hogy a megfelelő mesét megtaláljuk, rengeteg mesét kell ismernünk és értenünk, a képzés során ez a legnagyobb kihívás a hallgatók számára. A terapeuta nem magyarázhatja el egy mese jelentését, de a képzés során elsajátítja azokat a technikákat, amelyeket csoportban vagy egyéni terápiában alkalmazhat a mese megnyitásához.
– Olvastam, hogy számtalan nehéz sorsú fiatallal, gyermekkel foglalkozott. Volt olyan helyzet, ami már Önnek is „sok” volt, ami lelkileg nagyon megviselte?
– Nagyon nehéz terepeken dolgoztam: súlyosan beteg gyerekekkel, elhagyott, bántalmazott, gyermekotthonban lévő kis- és nagykamaszokkal, börtönben lévő férfiakkal és nőkkel, valamint kiskorú hozzátartozóikkal – szóval sokszor kerültem olyan helyzetbe, ami lelkileg megviselt. Egyetlen módon tudtam túljutni rajtuk: bíztam a módszeremben és abban, hogy ezen keresztül tudok olyan kapaszkodókat, „hamuban sült pogácsákat” adni, amelyek hosszú távon is képesek hatni, kísérni, segíteni.
– Ön szerint van olyan élethelyzet, bántalmazás, sérülés például gyermekekkel kapcsolatban, ahol már a mese sem segít? Vannak reménytelen esetek?
– A mesék önmagukban senkin nem segítenek. Egyetlen mese sem gyógyított meg még senkit, és nem is fog. Mint ahogy egyetlen mese sem betegített még meg senkit… Nem a mesében van a gyógyító erő, hanem a mese és a mesehallgató kapcsolatában. Minden attól függ, mennyire tudjuk elmélyíteni ezt a kapcsolatot, azaz a mese hallgatója mennyit enged be egy történetből magába. A mesék nem automatikusan segítenek, mint egy aszpirin vagy egy algoflex. Reménytelen esetek csak akkor keletkeznek a meseterápiában, ha a kliens elhárítja a mesével való mélyebb összekapcsolódást. Ez azonban sokszor szükségszerű is, mert talán még nem áll készen arra, amit a mese meg akar neki mutatni. A meseterápiában soha nem sietünk – mindenre van idő. Lassú, támogató és kíméletes terápiás módszer, igazodik a kliens ritmusához.
– A mese mint terápia önmagában is működhet, vagy csak terapeuta segítségével? Hol van az a pont egy gyermeknél, amikor már szükség van egy felnőtt (akár szülő, akár terapeuta) segítségére a helyes értelmezéshez, viszonyuláshoz?
– A Metamorphoses meseterápiát eredetileg felnőttek számára dolgoztam ki, én manapság is főként velük dolgozom. Több könyvemben is megmutattam, hogyan alakíthatók át az egyes történetek öngyógyító történetekké, hogyan használhatók a mesék „beszélő tükörként”. Ehhez persze rendelkezni kell némi önismerettel, no és persze kíméletlen őszinteséggel önmagunk felé. Mi nem értelmezzük a meséket (gyerekekkel meg pláne nem), pontosabban a meseterápiában a kliens számára nincs „helyes értelmezés”. Pont az a jó, hogy a mese egyfajta keretként szolgál ahhoz, hogy önmagáról szabadon beszélhessen, elmondhassa érzéseit, gondolatait. Szakember segítségére akkor van szükség, amikor egy mese kapcsán fény derül például egy otthoni vagy iskolai bántalmazásra vagy olyan mértékű szorongásokra, félelmekre, amit egy szülő, egy pedagógus már nem tud kezelni.
– Mit tudna tanácsolni a szülőknek, milyen meséket olvassanak a gyermekeiknek, milyen szempontok alapján válasszanak?
– A meséken keresztül meg lehet ismerni az egész világot, úgyhogy azt tanácsolom a szülőknek, hogy mindenféle mesét olvassanak a gyerekeiknek. Népmesét – köztük például állatmesét, varázsmesét, novellamesét, ördögmesét, tréfás mesét, formulamesét, nagyot mondó mesét –, műmesét, mondát, legendát. A gyerekek kiválasztják a maguk kedvenceit, és rettenetesen unják az őket nem érdeklő szövegeket. A szülő elsősorban a világ sokféleségét tudja megmutatni gyermekének a meséken keresztül, hiszen ahány műfaj, ahány nemzet, annyiféle szüzsé, annyiféle motívumrendszer.
– Mi a különbség a népmesék és a műmesék terápiás hatásaiban?
– A Metamorphoses meseterápiában kizárólag népmesékkel dolgozunk, ezekről tudom bizton állítani, hogy alkalmasak a terápiás folyamatokba való bevonásra. De mivel a népmesék elsősorban felnőttekhez szólnak, szükség volt arra, hogy azokat a műmeséket (irodalmi meséket), amelyek messzemenően hitelesen mutatják be egy mai gyerek érzéseit, gondolatait vagy éppen azt a világot, amelybe beleszületett, az oktatásba is bevonjuk. Ezeknek elsősorban nem terápiás hatásuk van, hanem alkalmasak arra, hogy jókat beszélgessünk a gyerekekkel a történetben bemutatott élethelyzetekről, szereplőkről.
