A jó kép nem szép – vallja az író

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának (KMI) küldetése a kortárs magyar szépirodalom és az olvasás minél szélesebb körű népszerűsítése határon innen és túl. Ennek érdekében ősztől alkotók, irodalmi produkciók közvetítését vállalja, ösztöndíj-programot indít, s tervei szerint minden évben kiválaszt 8 senior és 4 junior szépirodalmi alkotót, hogy segítse írói arculatuk építését, műveik népszerűsítését. A Hajónapló szerkesztősége szeretne hozzájárulni ez utóbbi program sikeréhez, ízelítőt nyújtani a KMI 12 szereplőinek művészi terveiből, aktuális kérdéseiből. Ezt szolgálja az alábbi interjú is.

A korlátok erejéről, egy behavazott faluról, egy görög szigetről, egy mesternek nem nevezett mesterről, a fotózástól és egy olasz kiadóról is szó került. Száraz Miklós Györggyel beszélgettünk.

– A koronavírus-járványról kérdeztelek, és mondtad, hogy már nagyon sokan érdeklődtek erről a témáról nálad. Mégis egy-két mondatban összefoglalnád, hogyan hatott rád ez az időszak?

– Lényegében ugyanúgy éltem, mint máskor, ugyanis eddigi életemben alig volt kötött, bejárós munkahelyem. Persze a járvány hatással volt azért az én életemre is, mert mondjuk a kedvenc kocsmáim és a mozik, színházak, kiállítótermek zárva voltak, és a villamoson maszkot kellett és kell hordanom. Ha mégis változott az életem, akkor azért, mert a körülöttem élőké megváltozott.

– Amikor beszűkül az ember fizikai tere (szintén a vírushelyzetre gondolok), és beszűkülnek a lehetőségei, akkor ez milyen hatással van a művészi ihletettségre, alkotásokra? Nálad hogy alakult mindez?

– Változó. Sokszor tett már jót a kényszer, ha jól beszorítottam magam akár térben, akár időben. Mert alapvetően lusta disznó vagyok, szeretek sokat olvasni, olykor bort meg sört iddogálva végtelen hosszan beszélgetni barátokkal és idegenekkel, órákig elücsörögni egy tengerparti kikötőben vagy egy itáliai kávézóban vagy egy mátrai faházban vagy a Tisza vagy a Körös partján. Nem vagyok munkafüggő, néha úgy kell ostorral odakényszerítenem magam a géphez. Szóval a „beszűkülés”, akár a fenyegető határidő idézi elő, akár térbeli, van, hogy jót tesz. Dolgoztam már az Aggteleki karszt egyik legkisebb falujában farkasordító télben, januárban és februárban, úgy behavazva, hogy harminc napig mozdulni sem lehetett. És remekül ment az írás. És dolgoztam januárban meg februárban egy aprócska görög szigeten, a Kykládok közepén, ahol 18-20 fok volt, hét ágra tűzött a nap, a lapos tetőn fürdőgatyában napoztam, eukaliptuszfák levelei zörögtek a langyos szélben. Abban a négyszáz lelket számláló faluban csak görögök éltek, rajtam kívül nem volt egyetlen idegen sem. És ott meg nem ment az írás, egész nap tekeregtem. Volt egy költő barátom, igazi barát, nem haver, nem cimbora, két-három éve halt meg. Mondhatnám mesteremnek is, ha mesterezős lennék, de nem vagyok, így hát nem mondom. Ő egyszer régen, nagyon régen, amikor én még kezdő voltam, látva, hogy birkózom az írással, erőltetni igyekszem, azt mondta – „Ne csináld, hagyd a fenébe, csinálj mást, menjünk el gombászni, javítsd meg a lámpát, a széklábat, csavarogj… Meglátod, majd magától jelez az írás, ha akar. Akkor viszont nincs kibúvó, akkor nem szabad megállni, félrenézni, akkor hajtani, űzni kell, amíg megy.” Jó tanács volt. Sokszor bejött. De ez sem mindig igaz. Hol igaz, hol meg nem. Nem tudom, vajon börtönben írnék-e vagy csak olvasnék. Néha bánt, hogy nincs bennem olyan erős elhivatottság, hogy elhiggyem, az író mindenkinél több, vagy hogy az írásom, a művem rajtam kívül bárkinek fontos lehet. Úgy értem, hogy igazán fontos.

– Tervezted-e, hogy a 100 éves trianoni évfordulót Erdélyben töltöd? Hogyan érintett, hogy épp idén nem utazhattunk oda, hogy közös legyen a megemlékezés? Mikor tervezel újra Erdélybe utazni?

– Nem, én sem Erdélybe, sem máshová nem tervezetten utazom. Állítólag és egyebek közt ezért is nehéz velem élni. Ha nincs kedvem, nem megyek. Ha van, akkor viszont azonnal. Talán úgy hangzik, mintha dicsekednék vele, pedig nem. Így alakult. Kölyökként, Erdélyben, tizenöt-tizenhat évesen úgy utaztam, hogy tudatosan nem vásároltam sátrat, hálózsákot, csöves hátizsákot, hogy ne legyen esély, hogy mindenképpen meg kelljen találni azt a barlangot, szénaboglyát vagy szénapadlást, pásztorkunyhót, favágóházat, ahol nem fagysz meg, nem ázol el, hogy be kelljen kéredzkedni öregekhez, fiatalokhoz, székelyekhez, románokhoz… Ez aztán nagyon sok élményt hozott. Szerelmet is… 

De nem is igaz, amit mondok. Hiszen évek óta először éppen idén terveztük, hogy pünkösdkor újra ott leszünk Csíksomlyón. Hát ez nem jött össze. De az nem Trianon meg a száz év miatt lett volna, hanem csak úgy. Néhány régi baráttal olyan régen nem találkoztam, vagy csak rövid időkre, hogy úgy éreztük, itt volna az ideje. Többen mentünk volna, olyanok is, akik még nem jártak, vagy akiknek a gyerekei nem élték még át ezt az élményt. Szinte elfelejtettem, mert gyorsan kiderült, hogy ez idén nem fog menni. Majd jövőre. Meglátjuk. 

– Melyek azok a folyamatban lévő munkáid, amelyeket várhatunk, amelyek a közel jövőben megjelennek majd?

– Ezt is többször kérdezték az elmúlt hónapokban, és remélem, nem mondok majd nagyon mást, mint másfél vagy három hónappal ezelőtt. Régen, amikor talán szívesen beszéltem volna a készülő műveimről, senki nem volt kíváncsi rám és a készülő műveimre. Később jólesett, ha faggattak. Nem voltam babonás, nem féltem attól, hogy „kibeszélem” magamból, hogy elszáll belőlük a nafta, az erő. Még később én is átéltem, hogy inkább kussolni kell, nem kiengedni a gőzt. Aztán ez is elmúlt, és ma egyszerűen nem szívesen beszélek a befejezetlen dolgokról. Mert az már valamiféle kontraktus. Szerződés. Ígéret. Hogy én azt valóban és minden áron meg akarom és fogom csinálni. És ez persze úgy van, hogy akarom és fogom, de mégis… Hogy azért ne térjek ki egészen. Több megkezdett írás vár a sorára. Húsz éves és egészen friss. Olyan, amire leszerződtem, és olyan is, amire talán akkor sem fogok szerződni, ha az utolsó betű is a helyén van.

– Fotózol-e mostanában? Tervezel-e esetleg fotóalbumot az éppen aktuális magyar vagy nemzetközi történéseket illetően? Esetleg Trianon 100-zal kapcsolatban?

– Nem fotózom. Úgy, ahogyan a fotózást érdemes csinálni, úgy soha nem is fotóztam. Sajnos. Jó lett volna, mert érdekelt volna, de nem volt türelmem hozzá. Nem az történt, amit vártam. Úgy értem, sosem voltam elégedett a képeimmel. Nem az lett, amit elképzeltem. Ezzel nem azt akarnám állítani, hogy írásban sikerül megragadni azt és úgy, amit szeretnék. De ezt most hagyjuk. Messze vinne. Biztosan csináltam pár jó képet. Szépet vagy igazat. De az nem fotózás. A jó kép nem szép. Szép kép is lehet jó kép, de nem az a fontos. Nem fotózom. Régóta, tíz-tizenöt éve szándékosan nem viszek gépet akkor sem, ha elutazom. Kiránt a fotózás. Megköt. Elvon abból, ahol lenni szeretnék. Legszívesebben még a telefonomat is otthon hagynám. Régebben olykor megjelentek a történelmi témájú albumaimban a saját képeim is. Csak kevés, mert szerencsére nagy és elismert fotósoktól, vagy kevéssé ismert, nagy tehetségű fiataloktól kértem és kaptam képeket ezekhez a könyvekhez. Saját fotóalbum? Azt aztán végképp nem tervezek. Trianon kapcsán pedig nekem elég, hogy a Fájó Trianon című képeskönyvem, benne olyan képekkel, amiket másutt nemigen láttam még, és persze Weöres Sándor meg Füst Milán és Babits meg Bibó meg Krúdy és Kosztolányi szövegekkel, elég az nekem, hogy ez a szomorú és mégis nagyon igaz képeskönyv idén már a negyedik kiadásban jelent meg.

– Úgy tudom, hamarosan megjelenik Olaszországban, az Edizioni Anfora gondozásában az egyik könyved.

– Már megjelent, még 2005-ben. Az első regényem, Az Ezüst Macska című. Most az új kiadást tervezi Szilágyi Mónika, a milánói kiadó. Akkoriban, tizenöt évvel ezelőtt még új volt a kiadó. Azóta tapasztaltak lettek, a hírük is növekedett, számos elismerést bezsebeltek, ma már Olaszország szerte ismertek, kiadtak Kosztolányit, Szabó Magdát, legutóbb Oravecz Imrét mutatták be sikerrel. Az Ezüst Macska fordítása jó, és most, ha igaz, meg ha a járványhelyzet nem fordul megint rosszabbra, új „ruhában”, új tördeléssel és borítóval jelenik meg.

– Lesznek-e nyáron, kora ősszel olyan programok, író-olvasó találkozók, felolvasó estek, táborok, ahol ott leszel és ajánlanád nekünk?

– Tudom, hogy lesznek, de most éppen nem én csinálom a saját reklámomat, marketingemet, így hát még én sem nagyon tudom, hol és mikor.