Balassi blogol, Petőfi kommentel – Lackfi Jánossal beszélgettünk

„Hat gyermekünk van, négy már kirepült itthonról, hármuknak saját családja, házastársa van, és négy unokánk is született.”

– Nagyjából 20 éve ismerjük egymást, a Pázmányon az egyetemisták kedvenc tanára voltál, söröztünk, csocsóztunk az órák után. Hogy állsz manapság a tanítással, vannak diákjaid, vagy teljesen eltűntél a katedráról?

– 17 évig tanítottam a Pázmányon, nagyon szerettem. Szinte baráti kapcsolatban voltam a diákokkal. A mai napig olyan érzés, amikor találkozom velük, mintha a családommal, vagy egy régen látott rokonnal beszélgetnék, nagyon-nagyon tudok nekik, nektek örülni. Külön ajándék, ha egy munka, például műfordítás okán kapcsolódunk; vagy amikor egy régi tanítvány meghív a céghez, ahol dolgozik, író-olvasó találkozót tartani, jártam így sok helyen, számos iskolában, de egyéb cégeknél is. Vagy ott van szintén egy volt tanítvány, Tamás Beni, akinek borászatuk van, és ha Balaton-felvidék közelében lépek fel, eljön, saját szörppel és borral kedveskedik. Nagy korszak volt, szerettem csinálni. Kilenc éve hagytam abba, és továbbra is úgy érzem, hogy jó és helyes döntés volt a részemről. Inkább a sok adminisztratív kötelességgel volt bajom, nem a diákokkal. Közben pedig elkezdtem 2013-ban a Marczibányi téren a legfontosabbat átmenteni ebből a történetből: kreatív írástanfolyamom indult el akkor és ott, mely azóta is működik. Most a járványügy miatt nem személyesen oktatunk. A karantén időszak áldásos terméke, hogy a képzés áthurcolkodott az internetre. Pörgősen működik így is áprilistól: távoli, külföldi magyarok, vidéken élők, Miskolcon, Debrecenben, Kapuváron, Győrben lakók is be tudtak kapcsolódni. A Pázmányon találtuk ki a kreatív íráskurzust, és bizonyos szempontból úttörők is voltunk Vörös István kollégámmal: az első hivatalos 4 féléves képzés volt a miénk ezen a szakterületen, és büszkeségünkre aztán az ELTE, a Károli, a Pécsi Egyetem is tőlünk kérte el az akkreditált struktúrát. Nyilván a saját kreditjeikkel töltötték fel a keretet, mert valójában csak az adminisztratív nyűglődést akarta mindenki megúszni. Ám mégiscsak büszkeség volt nagy kegyesen engedélyezni a kollégáknak, persze, aranyom, használjátok csak, azért van... 150-200 körüli fellépésem volt évente általában; akár gyerekeknek, akár felnőtteknek, akár gimiseknek, akár ovisoknak adtam elő, mindig volt benne egyfajta irodalompedagógia. Persze az én tanári álláspontom inkább a távlatok nyitogatása, nem én fogom megmondani, hogy töröljük meg az orrunkat, vagy hogy a lakásba lépve le kell venni a cipőt.

– Hogyan telt az idei évetek, nyaratok? Sok a gyerek… hogyan tudtátok ezt a vírusos időszakot normális keretek közé terelni? 

– Átmeneti időben élünk, tehát úgy vagyunk nagy család, hogy kis család vagyunk közben. Hat gyermekünk van, négy már kirepült itthonról, hármuknak saját családja, házastársa van, és négy unokánk is született. Az aggodalmakon, meg azon túlmenően, hogy három hónapig otthon maradtunk, nem tudtam megölelni a városban élő lányaimat, meg a fiamékat, hiszen szigorúan vettük a karantént. Nekem légúti problémáim vannak, valamint szív- és érrendszeri történetem is, úgyhogy azt gondoltam, veszélyeztetett státuszban vagyok, bármennyire is nem esem a célkorosztályba. Ettől eltekintve nagyon is áldott időszak áll mögöttünk, csupa újdonság, változatosság, felfedezés jellemezte ezt az időszakot. Kiderült például az internetről, messengerről, meg hasonlókról, hogy értelmes dolgokra is simán lehet használni őket. Elképesztő mély imaösszejöveteleink, közösségi élményeink voltak ezeken a csatornákon keresztül. Egyik papbarátunk saját otthoni miséjébe kapcsolt be vagy hatunkat, aztán még éjfélig beszélgettünk páran. Rendszeres családi összejöveteleket tartottunk a virtuális eszközök segítségével. Kertes házban lakunk Zsámbékon, fent a hegyaljában, és miközben jöttek az aggasztó hírek, a természet egészen elképesztő termékeny módon mutatott egy másféle valóságot, így nagyon kettős volt bennem, bennünk a történet. Elkezdtem karanténszínházat csinálni, ami azt jelentette, hogy naponta kétszer, fél-háromnegyed órára bejelentkeztem a Facebook oldalamon élő felolvasásokkal. Egyik-másik videót 15- 20 ezer ember is látta, Katartól Sydney-ig, New Jersey-től Delhiig, Lübecktől Ljubjanáig, Székelydájától Fiuméig. Ezek a települések ezek, amelyek valóban vonalban voltak, persze sokan követték Budapestről, Magyarországról is. Beköltöztem napi egyszer-kétszer a nappalijukba, és irodalmat olvastam, közé aprítottam életadalékokat, anekdotákat, saját lelki leleteimet, és nagyon élveztem. Valaki azt mondta, a régi filozófusok könyveit olvasni olyan, mintha minden korok legjobb elméivel ülnénk le beszélgetni. Ehhez a beszélgetős hagyományhoz mentem vissza, az emberek közben kommenteltek, aktív részesei voltak az előadásnak. Döbbenetes élmény volt a karanén-időszak után a nézők visszajelzéseit olvasni: „Ez tartotta bennem a lelket.”, „Nem is tudom, hogy éltem volna túl.” Persze elvben tudja az ember, hogy az irodalom mindennapi betevő, meg terápiás hatású is, de ilyen élesen ritkán jön át, hogy a szó szoros értelmében segít élni az embereknek. Az irodalomnak az élethez, az élet megtartásához és az élet kibontakoztatásához való köze sokkal világosabbá vált számomra ebben az időszakban. Sült a finom házi kenyér, termelői sajtokat, zöldségeket rendeltünk, dőlt a fákról a gyümölcs… Felfedeztük azokat a hálózatokat – virtuálisat, élőt is beleértve -, amelyek segíthetnek élni, és mind azt kommunikálják, hogy nem muszáj olyan szorosan rátapadni a hagyományos értelemben vett civilizációra.

– Van a családodban más is, aki ennyire „irodalomőrült”, mint te? A gyerekeknek át tudod/akarod adni az olvasás/írás ilyen mértékű szeretetét?

– Olyan ez, mint amikor valaki egy atomerőmű közelében él: biztos, hogy valamiféle sugárzás éri. Így van az irodalmasdival is: mélyebben benne élek, hogysem a gyerekek megmenekülhettek volna ilyen-olyan kockázatoktól és mellékhatásoktól. Erőszakosan gerjesztett itthoni kultusz nem volt, sem vezényszóra olvastatás, talán az egyetlen, hogy időnként megjelentek tv-stábok az otthonunkban. Azóta sem lelkesíti őket a rengeteg hercehurcával járó média-vircsaft. Persze azért jó visszanézni az egykori portréfilmeket, megörökíttetett családunk akkori állapota. Egyébként gyermekeim életéből sokat merítettem az írásaimhoz. Kövér Lajos színre lép című meseregényemet rajtuk teszteltem, segítségükkel javítottam még kézirat formájában, ha láttam, hogy valami nem jön át nekik.  Nem voltak életnagyságú poszterek rólam, sem személyi kultuszom. Inkább egy nyitott ajtóhoz hasonlítanám a helyzetet. Simon fiam például egy időben kérdezgette, tudnék-e segíteni verselemzésben, mert neki nincs ötlete. Egy idő után nem kérte többet, én meg nem erőltettem. Egyszer hallom, hogy valamelyik húga mondja neki: „szerinted apától nem lehetne kérni, hogy magyarázza meg ezt vagy azt a verset?” „Hát megkérdezheted” – volt a válasz –, „de az legalább másfél óra”. Onnantól fogva visszafogtam magamat, 15-20 percre csökkentettem az elemzési időt, úgyhogy megint mertek segítséget kérni. Idestova 10 éve vagyok a kapolcsi Kaláka Versudvar egyik hoppmestere (a másik Gryllus Dani), mi szervezzük, bonyolítjuk a programokat. A stábot pedig lányaim alkotják. Nagyon szeretik és beülnek programokra is, pedig nem kötelező, de amihez kedvük van, azt mindig jó szívvel meghallgatják. Előadóestjeimre is el szoktak jönni, ha épp érdekli őket, és ketten a Kreatív Írás képzésemre is bekéredzkedtek. Dorottya lányom a Kőbányai Zenei Stúdióban tanult ének-szakon, dalokat ír és énekel. Az én szövegeimet is megénekli, és gyönyörű, saját szövegeket ír. Épp első saját lemezén dolgozik. Johanna lányom is nagyszerűen énekel, ő a népdalos zsoltáradaptációimat adja elő egy jó kis csapattal. Ezek hamarosan megjelennek a Harmat kiadónál CD-könyvként, Hej, Sionról fúj a szél címmel.

– A pandémia ellenére fesztiváloztál nyáron? Voltak fellépéseid, előadásaid?

– A nyaram ki van könnyítve, úgymond, az évközi sok fellépés után ezt a három hónapot írással szoktam tölteni. Ahogy Dragomán Gyuri mondta, tulajdonképpen a karantén alatt az emberek megtapasztalhatták végre az írói életmódot, hogyan is néz ki a maga valójában: ülsz otthon, és dolgozol. Én ehhez képest egész sokat szaladgálok. A Művészetek Völgye sajnos elmaradt, vagy legalábbis átalakult, idén pár mozgalmas őszi hétvégére futja. Úgyhogy itthon voltam, de nagy kilométerhiánytól nem szenvedtem. Maga az irodalom amúgy is utaztat aszerint, hogy éppen mit kell megírni; az ember helyszínek között, életek között, és korszakok között repked, és az olvasmányok is ugyanígy működnek.

– Sokunk kedvence volt a Lyukasóra. Működik még valamilyen formában ez a műsor?

– A Lyukasóra létezik továbbra is, köszöni szépen, él és virul. Miután kaotikussá vált a tv-struktúra, hosszú Duna tv-s időszak után világosan kiderült, hogy nem igazán számolnak velünk. Úgy döntött a közmédia, hogy nem vállalják fel ezt a „rétegműsort”. Belátom, hogy nem vetekedhet a showműsorokkal, de hát a horgászpercek vagy a szlovák nemzetiségi adás is csak egy bizonyos közönséget érint. Az viszont mindig meg fogja nézni... No, sebaj, kikoptunk a képernyőről, ezért párhuzamosan elkezdtük a MOM Központban élő estek formájában tovább szervezni a vers-kitalálósdit. Szép kis közönségünk lett, 100-120 ember hónapról hónapra velünk játszott, aztán elindítottuk a Lyukasóra Prózát a Marczibányi téren. Mindig jó hangulatban teltek ezek az alkalmak is, olykor akár telt házas érdeklődéssel. Tíz évig voltam először Mészöly Dezső helyén, résztvevője, utána műsorvezetője, mind a tv-ben, mind a MOM Központban a műsornak. Szerettem. Egyszer-egyszer még ma is lyukasórázgatok, nagy-nagy szeretettel és örömmel, kedvvel. Jelenleg a Facebook-on van egy csoportunk, ahol időnként élő bejelentkezéssel megy a játék, és a YouTube-on is sok anyag fent van, a korábbi előadásokból. 

– Térjünk át az aktualitásokra. Min dolgozol éppen? Lesz mostanában új kötetmegjelenésed?

– Kezdem onnan, ami most, frissen jelent meg. Nemrég jött ki a Helikonnál a Száll a kakukk a fészre című, humoros karcolatokat tartalmazó kötetem, amiben Balassi Bálint blogbejegyzései olvashatók, vagy Jézus és tanítványai chat-csoportjának a kommentjei és posztjai, Luther Mártontól a francia forradalmárokig, a márciusi ifjaktól a szimbolistákig szólaltatok meg ismert, de aktualizált hangokat. Számos korszakkal elbíbelődtem; azt próbálom bemutatni, hogyan szörfölne, trollkodna, kommentelne ma régi korok embere. Illetve van a könyvben jó néhány dramatizált klasszikus szöveg is: például megpróbáltam elképzelni, milyen is lehetett, amikor Petőfi befordult a konyhára egy várva várt „metoo” kedvéért. Azért fordult be a konyhába, mert a szolgálót akarta gyömöszölni, akkoriban úriembernek ehhez joga volt. Csak hát kicsit keményebb fába vágta a fejszéjét, mint ahogy elsőre tűnt. Vagy benne van Ady, aki héjanászolni szeretne a vonaton, de talán túl sok alkoholt fogyasztott hozzá. Vagy Pató Pál úr sztorija, amikor beállít hozzá a kerületi ingatlanmaffia. Ilyesmi helyzeteket, történeteket kanyarítottam ezekből a mindannyiunk által jól ismert versekből, a végén pedig egy-két rappelős irodalmi ketrecharc bontakozik ki Arany és Petőfi, József Attila és Babits vagy Kosztolányi és Ady között. Az irodalom jó buli, szórakozni nem tilos. Nem ördögtől való az, ha nem kell ázott avarrá unatkoznia magát az embernek, csak hogy valami tudás ráragadjon. Éppen a Hogyan írjunk verset? című könyvemen dolgozom, amit régóta, 10-15 éve szeretnék megírni. Nem baj, hogy csak most kerül rá sor, mert így az elmúlt 20 év minden pedagógiai tapasztalata beépül, és a sok-sok különböző versműhely során született ötleteim is szépen bele tudnak rendeződni. Életszagú szerkezetét tekintve kicsit amerikaias, könnyed, szórakoztató, olvasmányos, könnyen felhasználható kézikönyvet szeretnék adni. Szerintem igencsak hiánycikk, mert a hivatalos verstanok inkább az elit kábítószere, minthogy bárki számára kézműves irodalmi lehetőséget kínálnának. Mindeközben a Mátyás templom megrendelésére készítek egy könyvet, amelybe zsoltárokat írok a magam stílusában. Az Életem temploma magyarul és angolul jelenik meg egy kötetben, és felnőtt-színezőként a Mátyás templom külső-belső ornamentikáját is bemutatja. Valamint van egy Térey-ösztöndíjam, ezt regényírásra nyertem el. Ez a hosszútávfutás kategóriájába esik, nincs mese, rendszeres munkaidő-adagokat szánok rá. 

– Erről a regényről tudhatunk valamit előre?

– Hát, erről nem nagyon… mert aljas módon nem árulok el semmit. Közöltem már belőle részleteket itt-ott, de nem ez pont nem publikus történet. A levágott fül című regényemet is úgy írtam meg, hogy senkinek sem árultam el konkrétumokat, egyetlen bizalmasom Margit lányom volt, akinek mindig beszámoltam arról, hol tartok éppen. A mostani regényem történetét korábban már elmeséltem Dragomán Gyurinak; őt szeretem és ismerem annyira, barátként, hogy tudom, el lehet neki mondani a dolgokat, se nem nyúlja le, se nem szivárogtatja ki. Jó nagy dög lesz, nagyjából 600 ezer leütés, még másfél-két évnyi munka van benne. Jövőre betöltöm az 50 évet, úgyhogy lesz nagy csimmbumm-cirkusz: a Jóéjtpuszi-kötet istenes jegyzeteimből áll majd össze, és családunk életregényét is meg írtam Vízen járni tilos címmel. Az is kis-gömböcebb könyv lesz, szintén jövőre érkezik.

– Ha jól emlékszem, szinte egyszerre született meg legkisebb gyermeked és első unokád. Mesélnél erről a nem mindennapi élményről egy kicsit?

– Elképesztő bőség árad az életünkre, csak hálát adhatunk. Önti termését a kertünk, a családban és az irodalomban is ezt élem meg. Szeretem a sokféleséget, gyerekeket, felnőtteket, prózát, verset… A nemzedékek egymásba csúszása, hogy 44 évesen nagypapa, és újból apa is lettem: három héttel korábban született meg Vilmos unokám, mint Julcsi, a hatodik gyermekünk. Ő született nagynéni, hiszen mire világra jött, addigra már három hete nagynéni volt. Julcsi funkcionális egyke, 12 évvel idősebb a legfiatalabb nővére is, ő most érettségizik. Biztosan nem fogja elenni Julcsi ételét, vagy elvenni a játékát… Szóval, van egy csomó testvére, akik semmiben sem hasonlítanak egy testvérre, nem élnek itthon, munkájuk van, gyerekeik, így inkább fikcióként vannak jelen a testvérei, bár nagyon szereti őket. Egyébként elképesztő érzékkel rendelkezik a nyelvi játékokhoz, valamit sikerült átörökíteni belé… Vagy a levegőből elkapott ezt-azt.

– Milyen az élet Zsámbékon? Részt veszel társadalmi/közösségi tevékenységben is a lakóhelyeden?

– Huszadik éve élünk Zsámbékon, nagyon szeretjük, falunak város, városnak falu. Leginkább a plébánia körül tevékenykedtünk. Juli, a feleségem szervezte tíz évig a templom téri búcsút, kézműves vásárt, bábszínházat, koncerteket. Egy ideig a Márton-napi felvonulás nagyon komoly koreográfiáját is ő találta ki; a színpadon jómagam csepűrágóként szerepeltem egy históriás énekes barátunkkal közösen. Elég sok mindenbe belefolyunk itt helyben. Lelkigyakorlatokat szervezünk, de országosan is hívnak bennünket ide-oda tanúságot tenni. 2013-ban mi voltunk a Házasság hetének arcai, azóta számos felekezethez jutottunk el, elmesélve életünk csodáit, amiket a Jóisten velünk tett. Onnan indultunk ugyanis, hogy az égvilágon semmink sem volt. Teljesen esztelenség emberi szempontból erre a semmire gyereket vállalni, több gyereket nyilván még nagyobb hülyeség, de ezzel a buta bátorsággal mi a Gondviselésre bíztuk magunkat. Teljes patthelyzetben például, amikor éppen mehettünk volna a híd alá, milliók pottyantak le az égből, vagy betegen született gyermekünknek olyan eszméletlen gyógyulása történt meg, amire az orvosok is csak pislogtak… Sok ilyen csodás esemény van az életünkben, amiről szeretünk és érdemes is mesélni. Sokféle „lelkes” tevékenységben veszünk részt a mindennapokban. Szeptember végén lesz a Kedves Zsámbék! című programsorozat záróalkalma, amit Seres Tamás rendező zseniális módon rak össze rendre, ez az én „vírusos” előadóestem lesz Udvaros Dorottyával, Trill Zsolttal. Ha az embernek szakmája a kulturvircsaft, és van egy szabad estéje, akkor persze meggondolja, hogy inkább a szeretteivel legyen-e kulturkodás helyett, de ezen túlmenően, amikor tudok, szívesen részt veszek a helyi rendezvényeken. Ha kulturális tanácsadásra, segítségre van szükség, akkor a helyiek tudják, hol keressenek.