Egyre inkább a vers vagyok
Számára nem megy máshogy az élet, csak ha alkot, ír. Nagy Zsuka könyvbemutatóján jártunk.
A költőnő beszélgetőtársa dr. Antal Balázs irodalomtörténész Németh László-idézettel vezette be a felolvasást: „Boldog és szerencsés társadalmakban a költő az élet dísze”. Így azt is elmondhatjuk, hogy a nyíregyházi költőnő a város éke. Ezt az állítást támasztja alá, hogy a könyvtár kamaratermét megtöltötték az érdeklődők, s noha valamennyien maszkot viseltek, ez a kis kényelmetlenség nem vetett árnyékot a verskedvelők örömére.
Nagy Zsuka és moderátora beszélgetéséből tapintható finomsággal rajzolódik ki a költő emberi és művészi arca. A költőnő gyakran kimondottan kényes témákat választ, az öregedés, a szomorúság, a beteljesületlen szerelem és a társadalom számkivetettjeinek világa elevenedik meg verseiben.
benövés
(tudod, kicsim,) megcsúnyulunk, mondja nagyi.
ülünk a konyhában, nézi a lábain fekete-szürke körmeit.
karmok már ezek, nem tudok lehajolni, ha meg sikerül,
nem bírok velük, tíz köröm kifog rajtam.
nézem nagyi lábujjait, kicsi ragadozók, nem pedikűrhöz
szoktak, az biztos, motyog is valamit zavarában.
én meg öntök a lavórba vizet, teszek bele sót,
szódabikarbónát és beleteszem a lábfejét.
vékony, napette, földette, eres,
kicsi lábak, csiszolatlan keményedések.
nagyi riadtan néz, nem utálkozom-e,
én meg, mint valami régész,
figyelem, ahogy ázik a bőr, aztán nekilátok.
óvatosan fogom, mint egy leletet.
körömkefével sikálom, összegyűrődik a csonton a bőr,
félek, kiszakad, finomabban próbálom,
korhadt évtizedek sóhajtanak,
csámpás, kilépdelt, trampli cipők.
nagyi szól, jó van az már.
körömollót, mondom én.
nagyi a kisszoba felé mutat.
csak egy kopott nagyollót látok ott.
az, az, mondja, én meg csodálkozom,
hogy nincs egy rendes körömvágója.
nézem azt a ronda, nagy papírvágót.
ennyi baj legyen, nagyi édes-hüllő lábaihoz
lehet, jobban illik.
leülök a sámlira,
az ölembe veszem a lábát.
és eszembe jut a szerelmem.
mikor ő akart körmöt vágni.
először szégyelltem a lábujjaimat,
aztán mégis engedtem.
nem gondoltam, hogy ennyire intim
és kiszolgáltatott dolog a körömvágás.
(gyerekkoromban utáltam.
azt szerettem, ha apám csinálta,
ezen mindig meglepődtem, mert
anyám ezerszer finomabb ember volt,
ezt mégis apám tudja jobban)
szóval, nézem, hogy is fogjak hozzá,
még sosem csináltam ilyet senkinek. nagyi lesz az első.
Istenem, hogy lehet egy körömvágásban ennyi minden.
nézem nagyi lábujjait, és nem tudom,
hogy lehet ilyen megejtően szép, ami nem az.
Ha van is ebben a lírában játék, az inkább nyelvi természetű, avantgárd ihletésű. Nagy Zsuka költészete kötetről kötetre haladva egyre súlyosabbá válik, s olyan hatást kelt, mintha tudatos versépítkezésnek lennénk a tanúi. Ezt igazolják a költő kritikusai is, akik szerint „szocio-költőnek” tekinthető, hiszen számos alkotása foglalkozik szegényekkel és elesettekkel. Ez persze csak zavaró címke, hiszen korántsem egyszólamú a munkássága.
Első kötetének izgalmas nyelvi játékaitól mára eljutott a nagy téteket mozgató, komor hangulatú líráig. Igaz ugyanakkor, hogy az új, Delej című opusz tartalmaz egészen intim, ha nem is érzéki, de erősen magánéleti jellegű darabokat is. Nagy Zsuka azonban cáfolja, hogy munkássága valamiféle előzetesen elhatározott koncepciók mentén épülne. Mint mondja, egyszerűen csak ír, nem poeta doctus alkat, zsigerileg érinti meg a környező világ. Ezzel talán összecseng az vallomása, miszerint „egyre inkább csak a vers vagyok, amit írok, és ezen kívül számomra más nem is létezik”. Tagadja, hogy „mesteri költő” akarna lenni, azt szereti, ha sorai kicsit kócosak, valami mindig kilóg belőlük, s nem baj, ha nem egészen pontos és szabatos.
Nem szereti az efféle definíciókat sem, hogy szocio-költő lenne. Erős érzése, hogy a vers, amit ír, valamiféle pulzáló fiziológia, nem egy megkomponált, kőbe vésett mű, inkább élő, lélegző versszövet. A költőnő az a fajta lírai alkat, aki átengedi magán a világot az égbolttól kezdve a kispresszók közegén át a bottal botladozó nagymamákig s a húgyfoltos utcákig. Számára nem megy máshogy az élet, csak ha alkot, ír, hiszen egész életében csak úgy „révedt a világban”. Soha nem akart semmit mindenáron, most sem épít karriert, ez van a sorsába kódolva – mondja.
Írja, ami megérinti, egyéb nem érdekli. Még a kritikák sem bántják, de pl. Tóth Erzsébet, Rakovszky Zsuzsa kitüntető figyelme megtiszteltetés és öröm a számára. Kissé zavarba ejtő, amikor az emberek azt gondolják, ő, a költő „meg tudja mondani a tutit”. Ez sajnos nincs így. Nem akar trendi lenni, talán még sikeres sem. Nagy Zsuka szerint annyiféle érvényes költészet van, ahány jó költő, lehet válogatni, nem kell mindenkinek tetszeni.