Ezzel lepi meg olvasóit Iancu Laura

A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának (KMI) küldetése - a kortárs magyar szépirodalom és az olvasás minél szélesebb körű népszerűsítése határon innen és túl; ennek érdekében ősztől alkotók bemutatását, irodalmi produkciók közvetítését vállalja, ösztöndíjprogramot indít, s tervei szerint minden évben kiválaszt 8 senior és 4 junior szépirodalmi alkotót, hogy segítse írói arculatuk építését, műveik népszerűsítését. A Hajónapló szerkesztősége szeretne hozzájárulni ez utóbbi program sikeréhez, ízelítőt nyújtani a KMI 12 szereplőjének művészi, aktuális terveiből. Ezt szolgálja az alábbi interjú is.

– Mikor jártál utoljára otthon, Magyarfalun, milyen gyakran tudsz hazalátogatni?

– Legutóbb tavaly nyáron jártam otthon. Egyetemista koromban erre sűrűbben sort tudtam keríteni. A munka és a gyerekek a dolgok újratervezését hozták magukkal. Idén, a veszélyes egészségügyi környezet miatt sajnos nem tudtunk útra kelni, de amint lehet, pótolni fogjuk a vágyott találkozást a szülőfölddel és a szülőkkel.

– A családod, barátaid Csángóföldön vannak inkább, vagy már mindenki Magyarországon, Budapesten él?

– Hű-ha… Mindenki mindenhol él, és sehol sincs már otthon senki sem. Erre ezt tudnám mondani. A szülők és két testvér (a hatból) „otthon” él. De Bákóban és Londonban is élnek családtagok. Ez a fizikai (jelen)lét. A másik időben, „létben”, lélekben és gondolatban valahol, nem tudom, hol, de egy nagyon jó helyen: együtt vagyunk. A barátok is sokfelé élnek, az ifjúkor barátai iránt csak a szeretet maradt meg, a kapcsolat elhalt. A környezetemben sok csodálatos ember él, akikkel az együvé tartozást nagy ajándéknak élem meg. 

– Hogyan látod a csángók jelenlegi helyzetét? Van még ma is olyan lehetősége a fiataloknak, mint amivel te is élni tudtál? Egyáltalán van bennük vágy a magyarságuk, csángó öntudatuk őrzésére, kiemelésére?

– A kérdés túlságosan bonyolult. A legrosszabb pillanatokban reménytelennek látom a helyzetet. De ez csalóka. Talán még azt is mondhatom: tévedés. Mert ha a moldvai magyarság történelmére pillatok, azt látom, hogy ami ma van, az „az idők kezdete óta” fennáll. Határok, uralmak, uralkodók, ideológiák jöttek-mentek, a közösség, a nyelv megmaradt. Pánikra talán nincs ok. De egyvalami elkerülhetetlen: a jelenlét. Jelen kell lenni. Magyarul, éberséggel és okosan. Igen! Hála Istennek, az Anyaország a mai fiatalok számára is minden lehetőséget megad: támogatja a helyi kulturális élet működését, az anyanyelv oktatását, a felsőfokú továbbtanulást. A magyarság őrzése iránti vágy kérdésével óvatosan bánnék. A kérdés generációnkénti megkülönböztetést igényel, illetve eltérést mutat. Saját kulturális, nyelvi és vallási önazonosságával mindenki tisztában van. A másság kisebbségben kétélű dolog, és nem kedvez a tervezhetőségnek. Bizonyos fokú kettősség megkerülhetetlen, például a kétnyelvűség. A vallás és kultúra terén lehetne (magyar) jövőt (is) építeni Moldvában.

– Az írói közösségekben van valamilyen különleges kötődés, kapcsolat a határon túlon született művészek között?

– Azt nem tudom, hogy az érintett szerzők, hogy viszonyulnak egymáshoz. Ami engem illet, tagadhatatlan, hogy van egy kis elfogultság a magyarság távol élő közösségeiben alkotó szerzők iránt, de nem igazán szeretem komolyan venni ezt a fajta distinkciót. Jó magyar verset lehet írni a Marson is, és rosszat is ugyanúgy. A szétszóratás megtermékenyítőleg hatott a magyar szépirodalomra. 

– Min dolgozol most? Várhatunk a közeljövőben új megjelenést tőled?

– Több apró és egy nagy lélegzetű prózával bíbelődöm. A fókuszban most egy verskötet van, ami remélhetőleg ősszel megjelenik.

– Hogyan osztozik benned a néprajzkutatatói és írói hivatás, erősebb-e egyik a másikánál?  Szövetségesei egymásnak, vagy csak külön-külön tudnak dolgozni?

– Azt hiszem, ezek a pályák megbarátkoztak egymással, és húsz év után illő is, hogy így legyen. A művészet és a tudomány szerintem tökéletes páros. A játékszabályokat mindkét területen be kell tartani. Esetemben a „munkaeszköz” mindkét területen a nyelv. Ez valahol egyszerűsíti, valahol megnehezíti az ember dolgát. A polgári foglalkozásom, néprajzkutatói munkám minden időmet kitölti, így nem jut idő az életvitelszerű írásra/alkotásra, ami tőlem egyébként is idegen. Úgy működöm, mint a gyümölcsfa. A fában, láthatatlanban zajlik a termés „kihordása”, aztán – szerencsés esetben – egyszer megmutatkozik a gyümölcs. Ha azt kérik tőlem, hogy válasszak a tudomány és a művészet között, azt válaszolom: vágjanak ketté!

– Hogyan készülsz egy esetleges második vírushullámra? Van már a fejedben kész forgatókönyv akár, ha lesz, akár ha elmarad?

– Azt remélem, hogy fegyelmezettek maradunk, még fegyelmezettebbek leszünk, és lehetőségünk lesz „normális” életet élni. A szép pillanatok ellenére, ha nem muszáj, nem tekintek vissza az elmúlt hónapokra, mert nem szeretem, amit látok. Előre tekintve végképp megrémülök, ha a barbárkor, pardon: barlangkorszak irányába fordult életforma néz szembe velem. A természetellenes, antiszociális környezet engem nem inspirál. Rombol. Az alkalmazkodás készsége persze előidézhető, és szerencsés dolog, ha az ember képes a túlélésre. De amikor ez nem az egyén drámája, hanem a társadalom egészét érinti, akkor már nem tudom nem veszélyesnek látni a túlélés utáni állapotot. Leamortizált, legyengült, kimerült társadalom sem az egyént, sem önmagát nem képes megvédeni. A regenerálódástól csodát várni önámítás. A lényeg persze az egészség. Arra valóban vigyázni kell. Még ha tudjuk is, hogy az életét senki nem tudja, egy pillanattal sem meghosszabbítani.