Farkas Árpádtól búcsúzunk
Hajónapló.ma | 2021.02.09. | Irodalom

Farkas Árpádtól búcsúzunk

Éltető József erdélyi magyar költő búcsúztatta el barátját, pályatársát a Helyőrség portálon.

2021. február 7-én súlyos betegség után, életének 77. évében elhunyt Farkas Árpád Kossuth-díjas erdélyi költő, író, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Testvérlapunkban, a Helyőrség portálon Éltető József erdélyi magyar költő búcsúztatta el barátját, pályatársát. 

Hitetlenkedve hallgatom a hírt, hogy életének 77. (Arany János baljós megfogalmazása szerint kétkaszás) évében Sepsiszentgyörgyön meghalt Farkas Árpád. Töprenghetek annak különös okán, hogy miért nem jelenik meg idebent őrzött emlékképeim között a Másnapos ének dalnoka öregúrként vagy akárcsak korosodó férfiúként. Miért maradt ő számomra mindig Cinka, a kamaszkorból éppen kiférfiasodó ifjú költő? Miért tekintek, mint valami kuriózumokra, kései fényképeire?

Farkas Árpád ugyanis kamaszkora óta költő volt, méghozzá kétségbevonhatatlanul. Nemcsak az volt – annak is látszott. Volt a lényében, habitusában, modorában és hanghordozásában valami, ami nem hagyott kétséget e tekintetben. Számtalan versíró embert ismerek, akik évtizedhosszan bizonygatták-bizonygatják, hogy költők lennének: sokat írnak és igen költőien, s a dolog nem működik. Előbb nézik őket gazdálkodónak vagy pedellusnak, mint költőnek. Farkas Árpádnak – aki számomra ma is Cinka – soha nem volt erre szüksége. Nyilvánvaló volt, hogy költő. A költő pedig egyrészt szép és fiatal, másrészt bátor és szabad. Ezt mindenki láthatta.

Ezzel az érzelmes lírikussal egy testben és harmóniában élt az egyenes gerincű lázadó is, aki fiatalos természetességgel és indulattal nézett farkasszemet mindenféle kisebb-nagyobb potentátokkal, és vágott a szemükbe gyakran olyan igazságokat, melyek miatt azok legszívesebben egy kanál vízben megfojtották volna. De – és itt megint egy rejtélyesnek tűnő jelenség bukkan fel – megbosszulni igazán mégsem merték igazmondásait. Talán jó ösztönnel megérezték, hogy annak ellenében, amit ő képvisel, csak vesztesek lehetnek.

Jól tudom, hogy életének jelentős részét az általam kevésbé ismert közéleti és szervezői munkája töltötte ki. Ebben is sikeres volt, hiszen ott is a költészetéből kiolvasható értékrendje szerint cselekedett. Költő volt ott is, a közéletben. Nagy kísértést érzek, hogy kimondjam: a mai fiatalok szemében valószínűleg a régi vágású költők egyike ment el most. Vagyis az igaziak közül egy – tenném hozzá én.

A teljes írás a Helyőrség oldalán olvasható: Éltető József: Gyászhír után

Fotó: MTI
Névjegy
Fotó: Wikipedia / Kaiser Ottó

Farkas Árpád 1944. április 3-án született az udvarhelyszéki Siménfalván. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen szerezte meg magyartanári diplomáját.

Már diákként kezdett publikálni a kor erdélyi magyar lapjaiban. 1968-tól a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Megyei Tükör alapító munkatársa volt.

Első verseskötete, a Másnapos ének 1969-ben jelent meg, következő gyűjteménye a Jegenyekör volt, majd az Alagutak a hóban című kötetét olvashattuk. Bolhalakodalom címmel gyermekverskötetet is megjelentetett, publicisztikáit Asszonyidő címmel kötetbe rendezve adták ki.

1971-től a marosvásárhelyi Igaz Szó, az 1990-es névváltás után a Látó irodalmi folyóirat szerkesztőjeként, 1993-tól 2010-es nyugdíjba vonulásáig a Háromszék napilap főszerkesztőjeként dolgozott.

Munkásságát 1985-ben a Román Írószövetség prózadíjával, 1993-ban József Attila-díjjal, 2002-ben Balassi Bálint-emlékkarddal ismerték el. A Magyarország Babérkoszorúja díjjal tüntették ki 2016-ban, 2018-ban kapta meg a Kossuth-díjat. 2019-ben Sepsiszentgyörgy önkormányzata Pro Urbe-díjban, 2020-ban a Székely Nemzeti Tanács Gábor Áron-díjban részesítette.

Farkas Árpádot szerdán temetik Sepsiszentgyörgyön, az új szemerjai temetőben.


Farkas Árpád: Avaron

Orra bukva az avaron,
forogva mennyköves határon,
az ember mondja a magáét,
mint akit nem vertek még szájon,
mint aki lélegzetet is
e föld gyomrából vesz már,

kövek köhögnek tüdején,
nyelvére agyagos sár
tapad,
hogy érezze,
ne csupán látva lássa
a földet, honnan vétetett
a fel-feltámadásra.

Orra bukva az avaron,
és menni tovább mégis,
ébreszteni a nagyra nőtt,
de alvó jegenyét is,
nem hagyni, hogy a fenyvesek
zöld tűkkel beférceljék
mindazt, mi mítosztalan már,
de lelkiismeret még –

Orra bukva az avaron,
a veszélyt megkeresni,
derékig csonterdőben is
csak menni, egyre menni,
mint kire országló erőt
s egy ilyen földet szabtak,
hogy óvja lélegzetenként
e keserves hatalmat!