Feketemunka – Lövétei Lázár Lászlóval beszélgettünk
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának (KMI) küldetése a kortárs magyar szépirodalom és az olvasás minél szélesebb körű népszerűsítése határon innen és túl. Ennek érdekében ősztől alkotók, irodalmi produkciók közvetítését vállalja, ösztöndíj-programot indít, s tervei szerint minden évben kiválaszt 8 senior és 4 junior szépirodalmi alkotót, hogy segítse írói arculatuk építését, műveik népszerűsítését. A Hajónapló szerkesztősége szeretne hozzájárulni ez utóbbi program sikeréhez, ízelítőt nyújtani a KMI 12 szereplőjének művészi terveiből, aktuális kérdéseiből. Ezt szolgálja az alábbi interjú is.
– Információim szerint párhuzamosan két versesköteten is dolgozik jelenleg. Melyek ezek a kötetek? Készül esetleg valami mással is az olvasóinak?
– A hír igaz: tényleg két versesköteten dolgozom párhuzamosan. Az egyiknek Feketemunka lesz a címe, és a kilencvenes évek közepéről, a „hőskorról” szól, amikor (székely) feketemunkások dolgoztak Magyarország szinte minden szegletében, tartózkodási és munkavállalási engedély nélkül. Tartoztam ezzel a könyvvel magamnak is, a népes rokonságnak is, de sokkal izgalmasabb számomra az a kérdés, hogy ezekbe a csontszáraz „riportversekbe” vajon sikerül-e annyi vért (érzelmet?, lelket?) pumpálni, hogy életre keljenek és versként kezdjenek viselkedni. A másik verseskötet meg a Zákeus fügefája munkacímet viseli – egyelőre ezt a két munkát kéne tető alá hozni.
– Mióta dolgozik a mostani köteteken, illetve jelent meg új műve a közelmúltban?
– A Feketemunkának – csak csíraállapotban ugyan, de – volt egy ősváltozata, húsz évvel ezelőtt néhány vers meg is jelent belőle a debreceni Alföldben, illetve a tatabányai Új Forrásban, aztán közbejött a Két szék között élményanyaga, először azt kellett tisztába tennem. Húsz év persze sok idő, az újrakezdett Feketemunka tehát nem igazán hasonlít (se hangban, se formában) az ősváltozatra. A fél éve elkezdett Zákeus fügefája pedig a Miféle harag folytatása akar lenni; utóbbi kötetem egy éve jelent meg, keserű végkövetkeztetésével viszont elégedetlen voltam, ezért másztam föl én is a bibliai Zákeus fügefájára, hátha onnét tovább látok egy kicsit.
– Maradt el író-olvasó találkozója a járvány miatt?
– Volt bizony, nem is egy! Soroljam? Nos, április 4-én az erdélyi Szovátán kellett volna lennem a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége meghívására; áprilisi 16-án Egerben kellett volna fellépni, április 22-én meg a budapesti Három Hollóban; május elején a zilahi Költészet Tavasza következett volna, majd rögtön utána a Csíkszeredai Könyvvásár, ahol a Székely Könyvtár sorozatról, illetve a műfordításról kellett volna okoskodni valamit. Június 24-én meg Bécs következett volna… A sok feltételes módnak nyilván meglesz a „böjtje”, olyan értelemben, hogy – a nyári uborkaszezon után – mindenki ősz elején akarja majd bepótolni az elmaradt rendezvényeket. Én ugyan örömmel teszek eleget minden felkérésnek, de fizikailag is képtelenség lesz mindenütt ott lenni.
– A járványhelyzet alkotói szemszögből adott valamilyen impulzust, melyet később szeretne valamilyen formában a köteteiben megjeleníteni?
– Többen javasolták, hogy érdemes lenne naplót írni a karantén alatt. Ezt én elmulasztottam, de ami késik, nem múlik, hiszen még csak a járvány elején járunk! De azért nálam is van nyoma a járványhelyzetnek: Monológ a „Széldöntés” című drámából című allegóriám például elég szép sikernek örvendett. Ez a vers egész biztosan benne lesz majd a Zákeus fügefája munkacímű kötetben.
– Melyik művét tartja a legjobb alkotásának?
– Fogalmam sincs, melyik versem lehet(ne) a legjobb! És főleg milyen szempontból?! De szerencsére erre a kérdésre nem is nekem kell válaszolni. Van ugyan néhány vers, ami még nem hűlt ki egészen (a Világtörténet Vica lányomnak című versemet például még mindig közel érzem magamhoz), de illik egy idő után elengedni a vers kezét – hadd élje „nyugodtan” az irodalmi szövegek zaklatott életét.
– Mi a véleménye, hiány van, vagy pedig telített a kortárs szépirodalmi választék a könyvesboltokban?
– A karantén alatt szó szerint elvonási tüneteim voltak: nagyon hiányoztak a könyvesboltok. Mivel se filozófus, se teológus nem vagyok, a Zákeus fügefájához például egy csomó könyvre lett volna szükségem. Mióta szabadon lehet közlekedni, rengeteg könyvet halmoztam fel az ágyam mellé, remélem, el is tudom olvasni őket. Ami meg a könyvpiac „telítettségét” illeti: a magyar könyvszakmának is megvolt a maga ritmusa, félő, hogy a járványhelyzet miatt egy kis zavar lesz az erőben, egymásra fognak csúszni fontos megjelenések, mi, olvasók, pedig eltévedünk a könyvrengetegben. Jut-e majd elég figyelem mindenre? Ki fog segíteni nekünk, olvasóknak, a tájékozódásban? Tudjuk, hogy „kézirat (esetünkben: könyv) nem ég el”, de az egymásra csúszó megjelenések miatt nem kizárt, hogy a könyvek most még inkább a marketing foglyaivá válnak, mint korábban.
– Egyszer azt nyilatkozta, hogy fontosnak tartja a költészeti hagyományt (legyen az magyar, vagy éppen latin). Műveiben most is ennek nyomvonalán halad?
– Középiskolai matektanárnőm mesélte Székelyudvarhelyen, hogy édesapját (aki szintén matektanár volt) valamikor az 1950-es években megkereste egy analfabéta székely ácsmester, bejelentvén neki nagy felfedezését, azt tudniillik, hogy a derékszögű háromszögben a befogók négyzetének összege egyenlő az átfogó négyzetével. Mire a tanár úr szomorúan elmagyarázta a boldog ácsmesternek, hogy a Pitagorasz-tételt már 2500 éve használja az emberiség. A költészeti hagyományt tehát már csak azért is érdemes olvasgatni, hogy ne fedezzük fel ismét a spanyolviaszt – hogy aztán ki mit használ fel ebből a hagyományból, az minden költőnek a magánügye. Meg vagyok győződve, hogy egyetlen költő se öncélúan használja a „költészeti hagyományt”, hanem azért, mert éppen arra van szüksége, hogy jobban (érthetőbben) kifejezhesse a mondandóját. A Zákeus fügefájában is lesz hexameter, lesz jambikus trimeter is, lesz „picihosszú” (jónikus) kólon is – mikor mire van szüksége a tartalomnak.
– Ugyanebben a beszélgetésben Csehov és Arany párhuzamáról beszél, aminek apropóján érdemes felvetni egy másik párhuzamot: a román szépirodalom avatott fordítójaként hogyan látja a magyar és a román irodalom kapcsolatait, párhuzamait? Lehetne komolyabban is közük egymáshoz? Miért érdemes román szépirodalmat olvasnunk?
– Román szépirodalmat is azért érdemes olvasni, amiért egyáltalán irodalmat olvasunk: mert torokszorítóan csodaszép tud lenni, még fordításban is. „Nincs oly könyv, mely megtanítna, / Mi az élet drága titka. / Inkább élj, gyötrődve nézz szét, / Szenvedj, álld a sors ütését, / S meghallod a fű növését” – mondja például Eminescu, Franyó Zoltán fordításában. Hát nem szép? Én se „jófejkedésből” fordítok román irodalmat, hanem azért, mert olvasva a románokat, ez vagy az a szöveg megtetszik nekem – s örülnék, ha más magyar olvasó is együtt örülne velem. Itt van például Mircea Cărtărescu. Folyton hírbe hozzák az irodalmi Nobel-díjjal. Fő művének, a Káprázat című trilógiának a harmadik kötete tavaly év végén jelent meg magyarul Koszta Gabriella fordításában. Milyen jó lenne, ha minél több magyar olvasó elolvasná ezt a harmadik kötetet is! S milyen jó lenne, ha nem az okostelefonon kéne „lekáderezni” majd (ha tényleg megkapja a Nobel-díjat), hogy ki is az a Mircea Cărtărescu.
