Helka, Berger Szimat és a többiek

„Inkább akartam titkon rockzenész lenni, mint író.” Nyulász Péterrel beszélgettünk.

– Földrajz–történelem szakon végzett. Hogyan kezdődött a tanári pályája, mennyit dolgozott ezen a területen?

– Szüleim pedagógusok, gimnáziumba jártam, és nem nagyon merült fel más kérdés, mint hogy milyen szakos legyek. A földrajz érdekelt, szerettem, ahhoz akkoriban csak a történelmet vagy a biológiát lehetett választani… Úgy tűnt, hogy biológia szakra könnyebben be tudok jutni, mert a gimnáziumi matek–fizika szakos tanárom nem látott el túl sok „plusz” pontszámmal. Így aztán biológia–földrajz szakon kezdtem el az egyetemet, majd egy év után történelem–földrajzra váltottam, és így szereztem diplomát. Tanítani nem tanítottam egy percet sem, mert mire a végére jutottam, addigra a Magyar Rádió debreceni körzeti szerkesztőségében dolgoztam külső munkatársként. Debrecenben voltam egyetemista a Kossuth Egyetemen, az utolsó évben egy felhívás nyomán jelentkeztem a Magyar Rádióba egy tanfolyamra, és utána gyakorlatilag tíz éven át ott dolgoztam.

– Akkoriban szóba se jött, hogy magyar szakon tanuljon? Az írás miatt.

– Nem. Nem is írtam még azokban az időkben. Inkább akartam titkon rockzenész lenni, mint író. Volt egy zenekarunk, Calandra néven, de aztán ráhagytam azokra a muzsikálást, akiknek ez jobban ment, utána pedig rögtön mint rádióriporter kezdtem el dolgozni. 1996-ban költöztem Budapestre, és attól kezdve a Petőfi és a Kossuth Rádióban folytattam a riporteri munkámat. Akkoriban még én csináltam az interjúkat, nem pedig velem csinálták… Az írói pálya úgy jött egyébként, hogy mindig is szeretettem a szójátékokat meg a ritmusokat – nem mellesleg iskoláskoromban nagydobos voltam egy fúvószenekarban Sárbogárdon, ahol annak idején laktam. Szóval szívesen bemondtam volna én a rádióban ilyeneket, hogy: „A játékot te nyered, ha nagyobb a tenyered, ha pedig az én tenyerem nagyobb, mint a te tenyered, a játékot nem te nyered, hanem az én tenyerem nyer.”, csak nem biztos, hogy ezt díjazta volna a Kossuth Krónika hallgatósága…

– Mikor kezdett írni?

– Amikor megszületett a lányom, akkor kezdtem saját mondókákat, szójátékokat kitalálni, és kiderült, hogy nemcsak nála aratok sikert vele, hanem kis barátnői is nagyon szerették. Történt egyszer, hogy anyukák, régről ismerve egymást, hosszú idő után végre újra találkoztak, és rám hagyták a gyerekeket pesztraként. Jobb híján mondókáztam velük, és akkor derült ki, hogy azok a lánykák is ugyanannyira élvezték a szójátékaimat, mint az enyém. Valójában az ő anyukájuk jelzett vissza így elsőként: hallja, hogy a gyerek mondókázik, de nem tudja mire vélni, honnan jönnek a versikék, és akkor kiderült…  Így erősített meg abban, hogy valószínűleg más kisgyereknél is működnek ezek a rigmusok, nem csak nálunk, itthon.  Többen javasolták, hogy írjam le, mutassam meg szakértőknek, s így szép lassanként eljutottam a Móra Kiadóhoz. A tanári, pedagógusi pálya annyiban játszott szerepet később, hogy amikor a Magyar Rádiónál abbahagytam a munkát, akkor az Oktatási Minisztériumba kerültem döntéselőkészítő háttérelemzőnek, stratégának; ez a munka arról szólt, mit hogyan lehetne jobban csinálni az oktatás terén. Egy ciklus után azonban felhagytam ezzel a próbálkozással. Ekkor érkezett a lehetőség, hogy az Egyszervolt.hu gyerekportálnál dolgozhassak. A Zsubatta! című mondókáskönyvem akkor már megjelent, ennek kapcsán ismertük meg egymást az Egyszervolt.hu csapatával. Hét éven át dolgoztam ott végül.

– A tanári pálya azóta sem mozgatja a fantáziáját?

– Őszintén szólva mindannyian jobban járunk, ha nem tanítok. Nem volnék jó tanár, mert elbohóckodnám az egész órát, azzal meg semmire sem mennénk. Utána meg nem tudnék osztályozni. Más oldalról viszont próbálom segíteni a tanárokat olyan háttérmunkával, könyvekkel, amelyekkel érdekesebbé tudják tenni a tananyagot, a tanítást. Tehát a gerincvelőmben megmaradt a pedagógusi vérvonal. Folyamatosan konzultálok gyakorló tanítókkal, tanárokkal, hogyan lehet számukra is hasznossá tenni egy-egy könyvemet. Közösen dolgozunk ki segédanyagokat az iskolai munkához.

– Az Egyszervolt.hu-nál milyen feladatokat, munkakört látott el?

– Gyakorlatilag én voltam a szövegfelelős kommunikációs vezető és persze az egyik tartalmi szerkesztő. Kapcsolódik a mesés oldalhoz egy családi magazin, a Napocska.hu, erre írtam cikkeket. Magán az oldalon értékteremtő, gyerektémájú tartalmakat igyekeztünk felhalmozni, klasszikus és kortárs mesék, versek, dalok internetes megjelenítésén dolgoztunk. Azt gondolom, hogy a legjobban eltalált ötletem az volt ebben az időszakban, hogy vegyük fel a kapcsolatot a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakával, és a rendező szakos hallgatókkal közösen készítsünk kis rajzfilmeket gyerekversekből. Ezzel tulajdonképpen mindenki jól jár: az Egyszervolt.hu-nál új tartalmak születnek, kortárs gyerekversek kapnak különleges formát, feldolgozást, az egyetemi hallgatók pedig kipróbálhatják, milyen az, amikor adott megrendelő számára kell rajzfilmet rendezni. Ez a Versfilmek elnevezésű sorozat 2008-ban indult el, és azóta is több mint tíz évadban készültek az alkotások. Azt gondolom, hogy szenzációs alkotások jöttek létre – aki kíváncsi, meggyőződhet róla a MeseTv csatornáján. Talán nem véletlen, hiszen az akkori hallgatók közül már többen vannak, akik azóta az Oscar-díj előszobáját is megjárták. Szóval az egyszervoltos időszakomból erre mindenképpen büszke vagyok, hogy az én ötletem alapján egy azóta is működőképes produkció indult el.

– A gyermekei mennyiben ihlették, segítették az írói munkásságát?

– A lányommal és a fiammal még ovis, illetve általános iskolás korukban játszadoztunk a nyelvvel, aztán persze gyorsan kinőtték ezt a korszakot, és egy idő után minden érdekesebb volt, mint apa meg a bolondozásai. Mégis érdekes visszajelzések érkeztek a részükről mindig. Amikor a Helkát kezdtem írni, szintén előfordult, hogy miközben otthon esténként olvastam az újabb és újabb fejezeteket, akkor az unalmas vagy nehezen érthető részeket kijavítottam, átfogalmaztam. Most, gimnazistaként, egyetemistaként már kevésbé számíthatok rájuk a versek, mesék tesztalanyaként.

– Hogyan indult Helka története?

– Szerettem volna magamat kipróbálni nemcsak versekben, hanem hosszabb lélegzetvételű mesében, regényben is, csak témát nemigen találtam: úgymond mindent elírtak már előlem. Minek írjak arról, amiről már tök jó mesék születtek, hol tudnám felvenni a lépést a kis gőzmozdonnyal, a kis vakonddal vagy a lesből támadó ruhaszárító kötéllel...? Aztán egy balatoni nyaralás alkalmával épp gyerekjáték zajlott tündérekkel és egyéb lényekkel, és a strandolás közben a lányom mondta, hogy valaki csiklandozza a lábát a víz alatt. Akkor az anyukájának eszébe jutott, hogy valahol hallotta: itt él Helka, a Balaton tündére, és bizonyára ő incselkedik a kislányunkkal itt a vízben. Akkor ütött szöget a fejembe a gondolat, hogy miért nincsen tündérmeséje a Balatonnak? Milyen jó lenne, ha lenne! Amikor hazaértem, jött a nagy pofára esés, megnéztem „Gugli professzor” válaszait az interneten, miszerint dehogy nincs balatoni tündérmese, már 180 éve megírta Fáy András! Van abban boszorkány, van benne cselszövevény, hollóvá, vadkanná átkozott gonosz hercegi páros… szóval, egy nagyon komoly fantasy. Ezen a ponton merült fel bennem a kérdés, hogy ha ennyire elfelejtettük, akkor talán nem is fontos számunkra ez a történet? Egy magyar legenda, ami ennyire izgalmas, és amiben egy gyűrűért folyik a harc, már száz évvel korábban, mint ahogyan ehhez hasonlóan egy gyűrű körüli bonyodalom megírásába kezdett Tolkien? Bár 1961-ben Lipták Gábor újraírta, felfrissítette ezt a történetet az Aranyhíd című kötetben, Helka és Kelén címmel, de valamiért ez sem lett eléggé átütő erejű. A kihívás ott hevert az orrom előtt: hogyan lehetne megoldani, hogy a mai közönség számára izgalmassá váljon ez a gyönyörű magyar legenda. Gondolatmenetem végén az a válasz született meg bennem, hogy nem újraírom a történetet, ahogyan azt Lipták Gábor tette, hanem a folytatását írom meg 8–12 éves gyermekek számára. Azért nekik, mert ebben a korban rajtuk keresztül még a szülőket is könnyedén elcsípjük, és talán így lehet a legszélesebb közönséget megnyerni a tündérmesének. Ezzel, hogy folytatást írtam, sikerült megoldanom, hogy bár nem ő a tündér, ám mégis Helka legyen az én főhősöm. Pontosabban az én főszereplőm annak a hercegi párnak, Helkának és Kelénnek a gyermeke, akik az első történetben, még valaha, réges-régen, Fáy András történetében találtak egymásra hősszerelmesként. Itt kaphatott szerepet aztán a földrajzos énem: a rengeteg izgalmas Balaton környéki helyszínt képzeltem el a mesém díszleteként: bakonyi szurdokokat, bazaltorgonákat, kőtengereket vagy a télen-nyáron 40 fokos hévízi tavat, aminél boszorkányosabb a föld hátán gyakorlatilag nincs. A mesémből megismerhetők a 180 évvel korábban megírt előzmények is. A kis Helkának éppen az a feladata, hogy kikutassa őseinek múltját, persze ezen az úton mindenféle bonyodalmak nehezítik a haladást, előrébb jutást.  Ez a kalandos mese végül egy mitikus trilógiává nőtt. Az eredeti mesében, Fáy András tündéres regéjében felbukkan egy nagyon fontos kulcsszereplő, akit Lipták Gábor nem említ a feldolgozásában, egy bizonyos Zemúr, a testvérűző herceg az Alföldről, aki rokonságban áll Helka szüleivel, pontosabban az apjával, Kelénnel. Konkrétan a nagybátyja. Így helyeződik a balatoni történet egy jóval nagyobb univerzumba, ahol az Alföld is fontos helyszínné válik. Vajon miért űzte el az az alföldi testvérűző herceg a saját testvérét? Miért lett az elűzött testvérből tihanyi remete? Hogyan kerül ide, a Balatonhoz Zemúr fia, Thuz, aki végül vadkanná változik egy varázslóátok miatt Fáy meséjében? Az ilyen és hasonló kérdésekre adott válaszok eredménye gyakorlatilag a második és a harmadik rész a trilógiámból. Földrajzosként kifejezetten jólesett, hogy újabb és újabb helyszíneket fűzhettem bele a történetbe az Északi-középhegység területéről is. Sok-sok olyan varázslatos helyre bukkantam így, amelyekről még földrajz szakos egyetemistaként sem hallottam; ezek aztán mind-mind mesedíszletek lettek a könyvemben. 

– A Berger Szimat-könyvsorozat egészen más hangulatú, tematikájú gyerekkönyv. Mi volt ennek az apropója?

– A tanítók éveken keresztül használták a Helkát arra, hogy izgalmasabbá tegyék a tananyagot. Ők jelezték, hogy jó lenne egy olyan mese is, amiben nemcsak varázsló van meg tündér, hanem mobiltelefon, számítógép, és lehetőleg ne 13 oldal legyen egy fejezet, hanem csak 2-3, s akkor egyik óráról a másikra is fel lehet adni a gyerekeknek elolvasni. Rengeteg szempontot kaptam, ezeken gondolkodva született meg a Berger Szimat-sorozat világa. Az volt a cél, hogy legyen pörgős, legyen vicces, valódi helyszínen játszódjon, olyan szereplőgárdával, ami egyaránt szimpatikus lehet fiúknak, lányoknak, kicsiknek, nagyoknak. Eszembe jutott a nagy haverom gyerekkoromból, Morzsa, aki egy pulikutya volt. Együtt nőttem fel vele óvodásként. Eleinte bernáthegyi méretűnek tűnt, aztán persze szépen összement, és kiderült, hogy a térdemig alig ér, nagyon mókás, olyan, mint egy felmosórongy, azt se tudni, melyik az eleje, melyik a hátulja. Mintha arra teremtették volna, hogy meseszereplő legyen, és nincs is ezzel egyedül. A kutyafajták nagyon karakteresen különböznek egymástól, de mégsem használta fel még senki ezt a lehetőséget, hogy valódi kutyafajtákra hasonlító szereplőket mozgasson egy történetben. A világ mindenféle kutyafajtája kimeríthetetlen tárházat ad ehhez – a csupasz kínaitól a rottweileren át a foxiig.  Az alap szereplőcsapatot a kilenc magyar fajtáról mintáztuk, például az agárból pizzafutár lett, a komondor ezermester, két vizsla alapította a detektívügynökséget, van még egy talpraesett mudi, aki átveszi az irányítást az öregektől, ő a főnök, van egy  zumbatáncos, karatebajnok kuvasz és Juli Puli, a kedves titkárnéni, aki mindent megszervez és kiváló kávét főz. Így játszunk mind együtt. A könyvek szerkezetét tanító nénikkel és gyerekekkel együtt közösen dolgoztuk ki, hogy ne csak mókás, kalandos legyen, hanem tényleg a suliban is haszonnal forgathassák.

– Melyik korosztálynak szeret legjobban írni?

– A véletlen hozta úgy, de egy ideig együtt változott a célközönségem azzal, ahogyan cseperedtek a gyerekeim, de az én közönségem azóta is leginkább a tíz év alattiak. Azt a furcsa, kifacsart látásmódot, amivel szeretem én is magamat elszórakoztatni, az ő számukra tudom leginkább fogyaszthatóvá tenni. Persze vannak gyereklelkű felnőttek, akik szintén jót szórakoznak az írásaimon, számukra el-elrejtek egy-egy finom, felnőttes célzást, amiknek a felfedezése mindig felderíti az idősebb korosztályt is. Aki észreveszi, az jól szórakozik. Sokan szeretik ezeket a kiszólásokat, rejtett célozgatásokat.