Ír, kocsmafilozofál és tanul
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának (KMI) küldetése - a kortárs magyar szépirodalom és az olvasás minél szélesebb körű népszerűsítése határon innen és túl; ennek érdekében ősztől alkotók bemutatását, irodalmi produkciók közvetítését vállalja, ösztöndíjprogramot indít, s tervei szerint minden évben kiválaszt 8 senior és 4 junior szépirodalmi alkotót, hogy segítse írói arculatuk építését, műveik népszerűsítését. A Hajónapló szerkesztősége szeretne hozzájárulni ez utóbbi program sikeréhez, ízelítőt nyújtani a KMI 12 szereplőjének művészi, aktuális terveiből. Ezt szolgálja az alábbi interjú is.
– Ha nem tévedek, 23 éves vagy. Mikor kezdtél írni, vagy komolyabb figyelmet fordítani az irodalomra? Minek a hatására? Hogyan jött a felismerés, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?
– Az írás mint az önkifejezés eszköze nagyjából az ivarérettséggel egyszerre jelentkezett nálam, eleinte nyilvánvalóan borzasztó szerelmes versek formájában, aztán ahogy értem, növekedtem, egyre mélyebben beleástam magam. „Komolyabban” soha nem foglalkoztam az irodalommal, és nem is tervezek – szerintem a művészeteket kár komolyan venni, mindig visszásan hat, amikor egyetemi körülmények között száraz szekundér szövegekről beszélünk fapofával. Szerencsére általában nem ez jellemzi a szegedi BTK kurzusait. Gimnáziumban „reálos” osztályba jártam, s 11-ben kezdtem kacsingatni a humán tudományok felé, olvastam filozófiát, szépirodalmat, aztán beláttam, hogy nagyobb élvezetet lelek benne, mint a matekban vagy a fizikában, bár mentális berendezkedésem és személyiségem inkább efelé vinne. Még akkor sem dőlt el teljesen a meccs, amikor egyetemre felvételiztem: a magyar-médiatanári és a szabadbölcsészet mellett megjelöltem a matek-földrajztanár szakot. Most ugyan az irodalom felülkerekedni látszik más érdeklődési körökön, de egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy visszatérek egyszer a természettudományokhoz. Alkotóként azért foglalkozom kifejezetten a költészettel, mert lenyűgöz a tömörsége, a sejtelmessége, ahogyan hiánytalanul, mégsem egzakt módon képezi le a világ szeleteit és épít hidat a tudatos tudat és a szavakon túli világ között a nyelv építőköveivel.
– Jelenleg Szegeden tanulsz. Mi a célod az iskola elvégzése után?
– Végül a magyar-médiatanári képzést választottam és folytatom immáron öt éve – az utóbbi egy évben egyre növő lelkesedéssel. Hogyha lediplomázom, kipróbálnám magam tanárként (középiskolában), amennyiben a tanításról alkotott elképzeléseimet, terveimet gyakorlatba tudom ültetni. Ezek némileg szembemennek a hazai oktatási szisztémával, de szeretnék hinni benne, hogy működni tud egymás mellett a kettő, és kecske is, káposzta is jól tud lakni, s az idegeim sem mennek tropára. Aztán ha mégsem sikerül megvalósítani, amit szeretnék, hát csinálok mást. Annyi érdekes dolog van!
– Hogyan telik egy napod? Mennyit tanulsz, mennyit tudsz az alkotással foglalkozni? Dolgozol esetleg mindezek mellett?
– Az időm jelentős részét elvonja a sétálás, bámészkodás, zenehallgatás, kávéfogyasztás és cigarettázás, s közben a világ apró rebbenéseinek figyelése, továbbá „őseink viselkedésmintázatának” megfelelően szorgalmas ivó is vagyok. Ezek a látszólag jelentéktelen dolgok az alkotás szempontjából nagyon is fontosak, elengedhetetlenek, hogy úgy mondjam. Sokáig túlsúlyban voltak a tanulással szemben, nemrégiben azonban ismét rájöttem, mennyire érdekes is az, amit az egyetemen lehetőségem van hallgatni, így mostanra ez lett a prioritásom. Többnyire olvasok (szépirodalmat és elméleti szövegeket egyaránt), filmeket nézek, gitározni tanulok. Írni este/éjjel szoktam, amikor leülepednek, letisztulnak a napközben ért ingerek, bár legtöbbször csak próbálkozom, s ritkán lesz belőle vers. Többszáz oldalnyi szöveg hever szanaszét a szobámban pincértömbökön, füzetlapok margóján, cetliken, a laptopom merevlemezén, s olykor sok időt kell áldoznom, hogy kiválogassam azokat, amiket érdemes folytatni. Az ösztöndíjon és a publikációk, fellépések után járó honoráriumon kívül alkalmi munkákból van keresetem. Nyaranta foodtruckban szoktam dolgozni, ősszel és tavasszal egy könyvkötő műhelyben segítek be, télen pedig karácsonyi vásáron pultozom.
– S hogyan teltek a napjaid a COVID fogságában? Te fiatal vagy, nagyon megviselt a szabadságodban való korlátozás? Hogyan hatott rád ez az időszak?
– Hazautaztam márciusban a baranyai Szászvárra, itt telt az időm a dombok árnyékában, a Mecsek lábánál. Eleinte tetszett a dolog – introvertált vagyok –, azt csináltam, amit egyébként is szoktam, aztán elkezdtem befordulni, motiválatlan lettem (hiába, a motivációs hormonok, a dopamin, az oxitocin társas környezetben termelődnek megfelelően). Hiányoztak a koncertek, a barátaim, a kimozdulás; túrázni, írni, olvasni és gitározni viszont tudtam, ez tartotta bennem a lelket.
– Mit kaptál az Előretolt Helyőrségtől? Még mindig hallgatója vagy? Ajánlanád a hozzád hasonló fiataloknak, hogy pályázzanak az itt tanulásra?
– Barátságokat, szakmai támogatást és tudást, motivációt az írásaim megjelentetéséhez, lehetőséget a könyvkiadásra, anyagi segítséget. Egy ideológiailag, kulurálisan, művészet- és világszemléletében meglehetősen differenciált közösség tagjává váltam, ahol a szakmai fejlődés és fejlesztés az elsődleges. Három évig „pályakezdő” kategóriában voltam, most „elsőkötetes” vagyok. Nem mondom, hogy most nem foglalkoznék költészettel, ha nem jelentkeztem volna, de egészen biztos, hogy nem ennyit és nem így írnék/olvasnék. Mindenképpen ajánlom.
– Milyen aktuális munkáid vannak folyamatban, közeljövőben lesz új köteted?
– Volt egy kötettervem, amivel tavaly jelentkeztem a pályázatra, ennek megvalósításán dolgozom, bár némiképp eltérek az eredeti ötlettől – nagy változás állt be az életemben, amiről rettentő nehéz írni, viszont muszáj. Nem tudom, hogy kötet lesz-e belőle, mindenesetre ősz végére össze fog állni egy kötetnyi anyag, de még túlságosan messze vagyunk tőle ahhoz, hogy bármit is mondhassak.
