Leslie L. Lawrence - akinek nem új a karantén
Volt már szakdolgozat téma, ült már karanténban Mongóliában, és valamely keleti útja során minden bizonnyal ráolvasták az örök fiatalságot is. A nyolcvanegy évesen még mindig elképesztő tempóval író Lőrincz L. Lászlóval beszélgettünk többek között arról is, hogy jelenleg milyen könyvön dolgozik.
Tulpa, rinpócse, rodzsung – olyan szavak, amiket a Leslie L. Lawrence könyvek nélkül szinte biztos, hogy nem ismernék, ahogy fogalmam sem lenne arról, milyen lehet az élet egy bhutáni, nepáli, tibeti kolostorban. És persze nem gyötörne évtizedek óta az a vágy sem, hogy egyszer végre én is ihassak jakvajas teát egy himalájai túra során.
Ezekért az egzotikus ismeretekért nagy hálával tartozom Lőrincz L. Lászlónak, aki rajtam kívül is sok százezer embert fertőzött már meg a Kelet varázsával, egyébként kifejezetten tudatosan. Bár értelmiségi körökben illik fanyalogni és nyilván letagadni, hogy olvasnak olyan szórakoztató kaland- és fantasztikus regényeket, amelyeknek ő a legnagyobb hazai mestere, én nem szégyellem, hogy rengeteg könyvét ismerem. Nem véletlen hát, hogy amikor az egyik szerkesztőségi megbeszélésünkön felmerült a neve, mint a legtöbb kötetet eladó kortárs magyar író, rögtön lecsaptam az interjú lehetőségre.
Évtizedek óta fúrja az oldalamat, hány éves valójában Leslie L. Lawrence? Mármint nem ön, az író, hanem a regényhős, aki látszólag megtalálta az örök fiatalság titkát.
Pont annyi idős, mint James Bond (nevet). Viccet félretéve, amikor az első Leslie L. Lawrence kötetem, a Sindzse szeme megjelent 1983-ban, egyáltalán nem gondolkodtam még sorozatban. Abban a könyvben még utalások voltak a II. világháborúra, ráadásul a főhősnek felesége is volt. A közönség nagyon jól fogadta és pillanatok alatt elkapkodta a könyveket, így még több kalandba vittem bele a fő karaktert. Ekkor szembesültem azzal a problémával, hogy értelemszerűen Leslie L. Lawrence-nek is öregednie kellene, valamint hogy nézne már ki, hogy a feleség otthon kötöget, míg a címszereplő a Himalájában hetyeg mindenféle nőkkel. Nem akartam rossz példát mutatni, úgyhogy a kulcsfigura kora és a felesége is szépen elfelejtődött a későbbi könyvekben. Egyébként is, a sorozat egyes könyvei nem egy lineáris idősíkon mozognak, magukban álló történetek, úgy kell elképzelni őket, mint egy-egy Columbo részt. Így a karakter nem öregszik és nagyjából 30-35 éves.
Aki néhány Leslie L. Lawrence könyvet már elolvasott, az tudja, hogy az emberek hullanak mellette, mint a legyek, szereti a jó whiskyt és egy hatalmas nőmágnes. Önnek is vannak olyan megszállott rajongói, akik statisztikákat gyártanak a hullák számáról, a felhörpintett whiskykről és a megdöntött nőkről?
Igen és ezeknek kifejezetten örülök, mert azt jelenti, hogy olvassák és szeretik a könyveimet. Nem hivatalos rajongói oldalakon szoktak olyan kimutatások megjelenni, hogy átlagosan hány hulla van a könyveimben, azok milyen módokon halnak meg – a legtöbbel golyó végez, vagy megfojtják, de gyakori a torokelvágás és akad megfövés és koponyatető-leszedés is. Azt is arányba állították már, hogy a halálesetekre mennyi szex jut. És igen, az elfogyasztott whiskykre is készült már számítás.
Több korábbi interjújában említette, hogy Rejtőt nagy példaképének tartja. Mit gondol, hogy hozzá hasonlóan ön is bekerül majd az irodalmi kánonba, lesz önből és a műveiből érettségi tétel, szakdolgozat-alapanyag, tudományos kutatási terület?
Szakdolgozatot már többet is írtak rólam, így ezt már kipipálhatjuk. Hogy érettségi tétel leszek-e, vagy egy irodalmár engem választ-e majd kutatási témának, azt nem tudom. Magyarország meglehetősen konzervatív abban, hogy kit kiáltanak ki irodalmi nagyságnak. De nekem ezek nem igazán fontosak, amíg olvassák a könyveimet, addig teljesen elégedett vagyok.
Felmerül a kérdés, hogy ön hol helyezkedik el a kortárs magyar irodalomban, hogyan tekintenek önre a kritikusok, pályatársak?
Nem igazán forgolódom a kortárs írói körökben. Amikor indultam, akkor még én is Írószövetséges tag voltam, amíg Kuczka Péter, a Galaktika főszerkesztője vezette a sci-fi szakosztályt. Aztán kikoptam, bár azóta is sok helyre hívnak fellépni, de most már, csak a koromnál fogva is, kevesebb helyre tudok elmenni. Egyébként nem hiszem, hogy páriának tartanának, és nem is ért semmilyen bántás a kollégák részéről, így irigykedésről sem tudok. Abban a zsánerben, amivel én foglalkozom, abban jó vagyok, és az olvasóim szeretik, veszik a könyveimet, ez a lényeg. Szoktam amúgy kortárs irodalmat olvasni, elsősorban a családom ajánlására hallgatva.
Említette a korát. Nemrég töltötte be a nyolcvanegyet, de nekem úgy tűnik, hogy főhőséhez hasonlóan ön sem öregszik, ugyanolyan tempóval gyártja a könyveket, mint korábban. Soha nincs alkotói válsága, és soha nem unja meg az írást?
A rendszeresség az alapja mindennek. Megvan már a bejáratott módszerem, hogy egy könyvhöz mennyit kell naponta megírnom, milyen tempóban. Délelőttönként írok nagyjából 2 órát, délutánonként pedig javítom az elkészült szöveget, körülbelül 3-4 órában. Ennyi belefér, az emberek ennél jóval többet szoktak a munkahelyükön dolgozni. Persze van, hogy elfáradok, akkor pár napot kihagyok, de azt később be kell pótolni. Két könyv között pedig vannak szünetek, korábban sokat utaztam, most már azért kevesebbet vállalok be. Ötletem rengeteg van, egyrészt a korábbi tudományos munkáimból, másrészt sok ismeretterjesztő műsort nézek, meg hát az internet is ontja magából az információkat, ezekből is gyakran merítek ihletet. Ha megvan az izgalmas alapgondolat, megírni már könnyű, van néhány évtizedes rutinom.
A koronavírus-járvány változtatott-e valamit az életmódján, ha egyébként is ilyen szabályozottan él?
Igen, azért én is jobban be voltam zárva, én sem ülök egész nap az íróasztalnál. Szeretek például eljárni bevásárolni, ezt most nem tehettem meg és a családdal való kapcsolattartás is nehézkesebb volt, és hát ugye utazást sem nagyon tervezhetek mostanság. Egyébként már voltam karanténban, még a hatvanas években Mongóliában. Mesegyűjtő útra érkeztünk a Góbi sivatagba, és ahogy kerestük a jurtatábort, már akkor láttuk, hogy sárga szalagokat visz a szél a nagy semmiben. Majd amikor megérkeztünk a táborba, három szkafanderbe öltözött UFÓ toppant elénk, akikről kiderült, hogy a WHO emberei, ugyanis fertőző agygyulladás ütötte fel a fejét Mongóliában. Úgyhogy két hétig ott kellett ücsörögnünk karanténban, ami végül is nem volt vészes, begyűjtöttük a meséket, jól szórakoztunk.
Az egyetemen is mongol szakon végzett, többször járt és tanult is Mongóliában, mégsem játszódik egyetlen könyve sem ott. Miért?
Mongólia nehéz téma. Ugyan hatalmas ország, mégis kevesen lakják és szinte mindenki ismeri egymást, a tudományos munkám miatt engem is elég sokan. Nem akartam olyat írni, ami rontaná a renomémat, vagy amivel esetleg megsérteném az ottaniakat. Sok szállal és érzelmileg is kötődöm ahhoz az országhoz, így valószínű, hogy nem fogok már Mongóliában játszódó történetet írni. Az sem jó, ha valaki nagyon jól ismer egy témát, területet, mert akkor nem tud elfogulatlanul, objektíven hozzá nyúlni. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell a felkészültség, én mindig olyan helyekről írok, ahol már jártam, amikről bőséges háttértudással rendelkezem.
Rengeteg helyen megfordult Keleten. Mennyire hatottak önre az ott megtapasztaltak, vett-e fel keleti szokásokat, például a meditációt? Volt abban tudatosság, hogy könyveivel közelebb hozza, bemutassa az ottani egzotikus világot az olvasóknak?
Bár nagyon szeretem a Keletet – ami kiterjedésében és lakosságszámban is óriási, egyáltalán nem egységes –, és mindig érdeklődéssel tekintek rá, azt európai szemmel teszem, nem lettem keleti ember. Meditálni sem szoktam abban az értelemben, ahogy sokan elképzelik. Sok éven át szakértőként vizsgáltam és írtam Keletről, azonban azok a munkáim értelemszerűen nagyon kevesekhez jutottak el, az átlagember nem olvas tudományos értekezéseket. Amikor úgy éreztem, hogy a tudós élet már nem elégít ki, akkor fordultam komolyabban a szórakoztató irodalom felé. Mivel én magam szerettem izgalmas, fordulatos történeteket olvasni, így adta magát, hogy én is ilyeneket írjak. Ezek helyszínét pedig az érdeklődésem, meg az alaptudásom miatt is egzotikus országokba helyeztem, így észrevétlenül sok ismeretterjesztő elemet bele tudtam szőni a sztorikba, az olvasók akaratlanul is csomó mindent megtanulhattak Keletről. Hasonló könyveket akkoriban nem lehetett kapni, így váratlanul gyorsan elkapkodták őket.
Amikor elkezdte, még egészen más volt a könyvpiac, mint manapság. Mennyire motiválta akkor és mennyire most a gazdasági siker? És a külföldi könyvpiacok nem csábították soha?
Valóban, teljesen mások voltak az olvasói szokások, és nem volt ennyiféle szórakozási lehetőség sem, mint most. A rendszerváltás előtt a könyvkiadók nem mondták meg, hogy egy-egy könyvből mennyit adtak el, nem az alapján fizettek. Amióta lehet tudni a számokat, legtöbb példányban az Omosi mama sípja fogyott a könyveim közül, amiből 160 ezer kötetet vettek meg az olvasók. Ez egy soha vissza nem térő állapot, ma már minden hazai szerzőnek jóval kevesebbel be kell érnie. Mostanában átlagosan 20-25 ezer példányban fogynak a könyveim, a 40 ezer már nagyon jónak számít. Természetesen nem mondom, hogy nem fontos a pénz, hiszen nekem is meg kell vennem a szalámit a boltban, de korábban és ma sem a pénz a célom az írással. Ha egy fillért sem kapnék, akkor is írnék, csak talán egy kicsit kevesebbet. Éppen ezért nem ambicionáltam a külföldi terjesztést sem, mivel abban a zsánerben, amiben én alkotok, rengeteg jó külföldi szerző van, nagyon nehéz lett volna betörni, különösen az angolszász nyelvterületekre. Külön apparátus kellett volna erre, és el is vonta volna a figyelmemet az írástól. Nekem elég az, hogy a magyar olvasók szeretnek és veszik a könyveimet.
Akkor nem ezért választotta annak idején az angol Leslie L. Lawrence író álnevet?
Nem, meg akartam különböztetni a különböző típusú könyveimet, hogy ne csapjam be az olvasókat. Lőrincz L. Lászlóként fantasztikus történeteket írok, míg Leslie L. Lawrence-ként kalandregényeket. Ma már az olvasói tábor összeér, de annak idején még volt, aki csak ezt vagy csak azt a fajta könyvemet kedvelte.
Hogyan dönti el, hogy éppen melyik írói alteregója kerül előtérbe? Van különbség az eladásokban? És mit várhatunk öntől legközelebb?
Nincs igazából érezhető különbség, mindkét fajta könyvemet ugyanúgy veszik. Ha írtam két-három Leslie L. Lawrence könyvet, akkor a következő Lőrincz L. László, ez nekem és az olvasóknak is jó, hogy ne unjuk meg őket. A legutóbbi könyvem, a Donovan ezredes tréfája szerencsére jól fogy. Most egy Lőrincz L. László köteten dolgozom, ami latin-amerikai környezetben fog játszódni és A felhőharcosok munkacímet viseli. Ezt karácsonyra szánjuk, de ebbe még beleszólhat a járvány, hiszen ha újra bezárnak a könyvesboltok, akkor lehet, hogy tolnunk kell a megjelentetés időpontját.
