„Leszek haláltól ronthatatlan”

Ratkó József elképesztően izgalmas pályájáról, életművéről Antal Balázs költőt, a Nyíregyházi Egyetem oktatóját kérdeztük.

A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Könyvtárban rendezték a felejthetetlen költő, Ratkó József emlékét ápoló konferenciát. Az esemény kapcsán az egyik előadót, Antal Balázs költőt, a Nyíregyházi Egyetem oktatóját kérdeztük.

– Ratkó József gyerekkora, fiatalsága nem indult zökkenőmentesen. Édesapja agresszív alkoholista volt, majd elmegyógyintézetbe került, édesanyja öngyilkosságot kísérelt meg. Ő maga sokáig segédmunkásként dolgozott. Ennyire hányattatott előzmények után hogyan kezdődött a költői pályája?

– Az irodalom központjaitól, az irodalmi műhelyektől távol, ma már szinte elképzelhetetlen módon, a helyi sajtóban, Nyíregyházán indult, de hamar kijutott a megyéből akár a fővárosi Irodalmi Újságig is, majd a tágabb régió folyóiratában, az Alföldben, a szegedi egyetemi évek alatt pedig a Tiszatájban teljesedett ki pályára állása. Kamaszkorában kezdett írni, középiskolás korában karolták fel a tehetségét felismerő tanárai. Lírai alapélményei egy ócskapiacon vett József Attila-kötetből származtak. Nem volt nehéz a sorsában hasonlóságokat találnia. Ez adta az indíttatást számára a versíráshoz – aztán az első verséhez egy általa rossznak tartott Zelk Zoltán-vers, 1953-ban. Interjúiban rendre kitért arra, hogy azt gondolta akkor, ilyen rossz verset ő is tud írni. De be kellett lássa, hogy még olyat se tud.

– A szocializmus évtizedeiben milyen lehetőségei voltak az érvényesülésre egy alapvetően népi ihletettségű kezdő lírikusnak?

– A szocializmus kezdetben a népi mozgalom módszerével, azt kisajátítva igyekezett megteremteni a maga értelmiségi bázisát: kilátástalan környezetükből kiemelni olyan tehetséges fiatalokat, akiknek világnézete is formálható. Egy szétzilált családból érkező fiatal ideológiai tájékozódása nem lehetett túl széles körű. A nevelőszülők között megismert kegyetlen gazdaemberek „élménye” talán kellő alapot is teremtett a tanok befogadásához – de csak ideig-óráig. A Ratkóhoz hasonló éber nonkonformistákat nem lehetett sokáig megtéveszteni, különös tekintettel arra, hogy az előtte járóknál, talán leginkább Nagy Lászlónál már láthatta az önmagában csalódott, önmagára haragvó ember eszmélését. De akár enélkül is: a központosított sajtó örömódái és a világ látható tényei közötti ellentmondásokat ugyanúgy megláthatta az értelmes ember, mint ma. Ettől függetlenül irodalmi és irodalmon kívüli karrierje töretlennek látszik, ha végignézünk az útján: fiatalon könyvtárigazgató lett, könyvei 1966-tól kezdve sorra jelentek meg, díjakat kapott, drámáját bemutatták. És közben szép lassan több, eleinte egyszerűnek tűnő, hétköznapi ügy mentén szembekerült a hivatalos doktrínákkal, különvéleményt képviselt egyes kérdésekben, amihez helyi értelmiségiként már néminemű háttere is volt. A legfontosabbnak Béres József ügyét említeném. A nyolcvanas években kapcsolódott aztán ténylegesen a formálódó népi-nemzeti ellenzéki körökhöz.

– Hogyan jelent meg ez az ellenzékiség Ratkó költészetében?

– Egyre konokabbul fordult a közállapotok felé is. Lírája egy része olvasható 1956-os versként is, a nyíregyházi körzeti rádió Hangsúly című irodalmi műsorába pedig rendszeresen beszerkesztette határon túli magyar költők műveit.

– Több kritikusa is említi a Ratkó-líra nyerseségét. Ez hogyan értendő?

– Az az indulat, ami a fönnebb említett, magára eszmélő Nagy László-i nemzedék önpusztító dühét termékeny irodalmi nyelvvé fordította, nála is kitapintható. Életművének valószínűleg legmaradandóbb darabjai az olyan szövegek, mint az Apám. Ezekben különösebb ideológiai tehertétel nélkül, meglehetős kendőzetlenséggel beszél magáról, a családon belüli erőszakról, a fájdalomról. Ratkó nem volt poeta doctus alkat, de azokban a költeményekben, ahol az érzelmi intenzitás radikalitása uralja a szövegteret, ott a formai tökéletlenségek másképpen válnak beszédessé és jelentésessé, a ragrímek, ritmustörések beleférnek a szöveg esztétikájába, sőt alájátszanak hangzásukkal annak.

– A hetvenes években induló fiatal költők az ország minden részéből elzarándokoltak nagykállói otthonába. Milyen hatást gyakorolt az akkori pályakezdőkre?

– Nyíregyházán a nyolcvanas években az akkori Írószövetség kelet-magyarországi regionális filiáléja keretében működött egy ifjakból álló írócsoport. Közülük a legismertebbé a később Ratkó-monográfus irodalomtörténész, Jánosi Zoltán vált – aki akkor persze elsősorban még szépirodalmat írt. Talán ők profitáltak a legtöbbet abból, hogy micsoda fórumot teremtett Ratkó a könyvtárában vagy hogy milyen rangot adott az, amikor a Hangsúlyban szerepeltette őket.

– „Halál jött fel ablakainkra, velőt ont, zúzza szíveinket” – írja egyik versében. Mitől vált számára ilyen fontossá a halállal való foglalkozás?

– Ratkó számtalan embert elveszített. Édesanyját már tizenhárom éves korában, ami után gyermekvárosokba került. Közelről ismerte a halált gyermekként, és felnőtt korában sem szabadulhatott meg tőle. Legkisebb gyermeke, Attila kisfiú korában meghalt. Ez elsötétítette amúgy is borús világképét. Ezekből a fájdalmakból is táplálkozott az olyan kötete, mint a Törvénytelen halottaim.

– Élő költészet-e napjainkban Ratkó életműve? Mivel tudja megszólítani a mai olvasókat?

– A politikai-közéleti költészet a létmódjából eredően könnyen válhat annak a kornak történelmi relikviájává, amelyben született. Ez akkor is így van, ha egyik-másik költeménye időről időre újra aktuálissá is válik – mint például ma maradéktalanul az a Ballada a városi lakásról című költeménye az 1968-as kötetéből, amely a hatvanas évek állami szintű fociőrületéről szólt szarkasztikus, ironikus, ugyanakkor keserűen beletörődő hangnemben. A közéleti érzületet megragadó költészet váratlanul lett aktuális a 2010 utáni években, hiszen utoljára éppen Ratkó és kortársai dolgoztak ki ehhez érvényes nyelvet egy szorongatott korszakban. Aztán az a korszak elmúlt, akik pedig Ratkó korosztályából megérték a rendszerváltást, légüres térbe kerültek. Amit mondani akartak, immár szabadon elmondhatta a sajtó, ráadásul metaforák és a kettős beszéd terhe nélkül. A generáció korábbi jelentős tagjai nem tudták megújítani költészetüket – a ma újra jelentős közéleti lírát más generáció teljes más eszmények jegyében írja. Nem tudjuk már meg, hogy Ratkó felismerte volna-e ezt a helyzetet, mert sajnos meghalt 1989-ben. Lírája viszont korántsem egyszólamú, és ez kimenti a puszta történelmi rekvizitumhelyzetből. Mert ami a költészetének saját sorsot elmondó szegmenseihez köthető, az örökké és töretlenül aktuális mifelénk: a kilátástalan szegénység folyton újratermelődik, a társadalmi közöny állandó, a kegyetlenség, a kulturálatlanság általános, mint ahogy általános a pöffeszkedő helyi kiskirályok világa is. A mélyről jött ember nyelvét és szemléletét illetően a Ratkó-lírának ma is lehetnek eleven, élő vonatkozásai, ez alól a nyelv alól, én úgy érzem, nem futott ki annyira az idő, mint a politikai költészete alól – ha nem is folytatható egy az egyben, hiszen a világ és a nyelv változik, de továbbírható.