Macimorfózis meg az egyketted lovas
A Magyar Írószövetség 2019-ben Debüt-díjat alapított, amellyel fiatal, első kötetes alkotókat jutalmaz. A szakmai zsűri idén Vöröskéry Dóra Röpképtelen madarak című novellás kötetét ítélte a legjobbnak a prózai kategóriában.
Az irodalmi elismerés mellett a díj bruttó 1 millió forint pénzjutalommal is jár, valamint az alkotó a Magyar Írószövetség tagjává is válik. Más esetben a tagsághoz minimum két megjelent kötet, és két tag ajánlása és tagfelvételi eljárás szükséges. Vöröskéry Dórát többek között arról is kérdeztük, mit jelent számára a Debüt-díj, mire fordítja a vele járó pénzjutalmat és milyen további irodalmi tervei vannak.
– Mikor kezdett komolyabban, már nem csak fogyasztóként, hanem alkotóként is foglalkozni az irodalommal?
– Az első emlékem egy alsós mesepályázat. Nyolc- vagy kilencéves voltam, amikor a tanító nénik felhívták a figyelmünket egy meseíró versenyre. Nagyon lelkesen vetettem bele magam, egy levegővétellel írtam három vagy négy oldalt. A mese egy tündérről szólt, aki elindult megmenteni a kedvesét, közben tüskéket lövő sündisznókkal és hatalmas bogarakkal küzdött meg. A lány időközben kiszabadult saját erejéből és elment, a fiú pedig rájött, hogy kalandozni akar és a „gonoszokhoz” csapódott. Akkoriban volt egy kedvenc mesém, micsoda véletlen, tündérek voltak benne. A pályázatra el sem jutott a történet, de rákaptam az írás ízére. Nagyon izgalmas volt az alkotói folyamat, remekül szórakoztam, miközben a cselekményen vagy a szereplőkön agyaltam. Felsőben már gyakran írtam mesenovellákat, de még ez is inkább játék volt. Komolyra talán a középiskolában fordult a dolog, kerestem az irodalmi pályázatokat, lehetőségeket, újraolvastam és javítgattam a szövegeimet. Majd jött az aha-élmény, rájöttem, hogy az irodalom egy lélegző, lüktető dolog, ami nem csak az irodalomkönyvek lapjain, hanem a saját hétköznapjainkban zajlik.
– A művészi kibontakozásban kapott-e külső segítséget (iskola, tanfolyam, mentor)? Ha igen, kitől és hogyan?
– Ez szerintem nagyon érdekes téma, kíváncsi lennék a befutott, beérett írók, költők pedagógusaikkal, főleg magyartanáraikkal való kapcsolatára. Általános iskolában volt egy tanárnő, aki szabadidejében a suliújságot szerkesztette. Lelkes, energikus és nyitott volt, örült, mikor látta a diákok érdeklődését. Vele nagyon szerettem dolgozni, írtam egy-két cikket, élménybeszámolót, és emlékszem, hogy ő mindig nagyon szívesen fogadott. Sajnos engem pont nem tanított, amit bántam, de így is meghatározó szereplője volt az életemnek. Ugyanebben az időben volt egy fizika- és matektanárunk, aki néha, lapzárta előtt elengedett egy-két óráról, hogy tudjuk szerkeszteni, tördelni, majd nyomtatni és fűzni a lapot. Ez azért volt hatalmas élmény (azon kívül, hogy egy kicsit „legálisan” lóghattam), mert azt éreztem, hogy fontos, amit csinálunk. Természetesen mondta, hogy ez addig opció, míg jól teljesítek nála, és így elképesztően motivált a reál tárgyak tanulására is. Gimiben főleg a biológia érdekelt, de ahogy mondtam, pályázatokra például mindig szívesen írogattam, szerettem a különböző, előre megadott témákra történeteket kitalálni. Később, az érettségi felé közeledve megtudtam, hogy Kántor Zsolt költő szervezett egy novellakört Békéscsabán. Csak hárman-négyen voltunk, de ez volt az első inspiráló alkotói kör, amelynek a tagja voltam, és ahol továbbírásra ösztönzött a légkör. Zsolt mondta mindig, hogy az íráshoz három „i” kell: ihlet, inspiráció és intuíció. Ha már a mentor Zsoltoknál tartunk, 2016-ban pályáztam az akkor induló Előretolt Helyőrség Íróakadémiához, ahol Nagy Koppány Zsolt lett a mentorom. Nem tudom, hogy az Akadémia nélkül hogy alakult volna a pályám, de az elmúlt négy évben Zsolttal dolgoztam, ami nagyon meghatározó volt. Mint művészt és mint embert is nagyra becsülöm. Mikor a Madarak kézirata zöld utat kapott, ő lett a szerkesztőm is. Nyílt, mindig támogat, de szigorúan és őszintén véleményez. Sosem korlátozott csak azért, mert nem az ő szájíze szerint csináltam valamit. Tudom magamról, hogy nem tudok olyanra felnézni, akit vagy szakmailag vagy emberileg nem tartok sokra, szerencsésnek érzem magam, hogy anno ő lett a mentorom. Rajtuk kívül a legnagyobb támogatást mindig is a szüleimtől és a barátaimtól kaptam. A szüleim nagy olvasók, a könyv érték volt nálunk, mindig is rengeteg volt belőle, és kicsi koromban órákat töltöttek az ágyam mellett, miközben felolvastak nekem. Mind rájuk, mind a barátaimra bármikor számíthatok, ha tanács vagy hallgatóság kell, és nálam hamarabb is elhitték, hogy lesz olyanom, hogy írói pálya.
– Egyetemi tanulmányai mellett mennyi időt tud alkotásra fordítani? Mivel szeretne foglalkozni a diplomaosztó után?
– Igyekszem mindig szakítani rá. Sosem úgy működtem, hogy egy rendszeres napi beosztás részeként írtam, hanem amikor kedvem volt vagy unatkoztam. Szerencsére még mindig élvezem az alkotói folyamatot, az írás nem teher, aminek meg kell lennie, mert jön a lapzárta vagy le kell adni a novellát, hanem kikapcsolódás. Ha a jelenlegi szakomat elvégzem, szociális munka alapdiplomám lesz. Szeretnék továbbtanulni, sok lehetőséget látok és még annál is több minden érdekel. Nagyon foglalkoztat például a közösségi tervezés és a szociális gazdaság, nem tartom kizártnak, hogy ebben dolgozzak később. Ez főleg elmélet, de érdekel a szakma gyakorlati része is: családsegítés, védett házakban, átmeneti otthonokban folyó munka. Ez mind nehéz terep, lelkileg megterhelő. Azok az emberi történetek, amik három-négy havonta eljutnak a nyilvánossághoz és felborzolják a kedélyeket – bántalmazás, erőszak, elhanyagolás stb. – ebben a szakmában mindennaposak. A tanulás, munka mellett az írást sem hanyagolnám, sőt, szeretném, ha azok az érzések, benyomások, amik munka közben jelentkeznek, érnek, megjelennének a történeteimben is.
– Mi volt az első irodalmi sikere? Emlékszik még az első publikált művére? Mi volt az, hol és mikor jelent meg?
– Erre anya emlékeztet mindig, szerintem vicces történet. Az első publikált művem az Utállak! című novella volt, amit gimis koromban anyák napjára írtam. A címével ellentétben kedves szöveg volt. Egy antológiában jelent meg, amiért az íróknak kellett hozzájárulást fizetnie. Ezt a bátyám rendezte, én meg ugye a szellemi hátteret adtam. Anya megkapta ajándékba a kötetet – késve –, amit hibásan nyomtattak ki, mert véletlenül az anyák napi antológia helyett egy romantikus történeteket felvonultató kötetbe került. (Két pályázatot is vitt a kiadó, és néhány szöveg rossz helyre került.) De végül mindenkinek tetszett, és legalább emlékezetes maradt. A kötet nem került kereskedelmi forgalomba, csak anya emlékpéldánya van.
– Első novelláskötete, a Röpképtelen madarak hihetetlen, őrült történeteket tartalmaz. Honnan merített ezekhez az írásokhoz az ihletet?
– A Madarakban nagyon sokféle történet van, különböző helyekről jöttek az ötletek. Apa nagy természetszerető, sokat jártuk a Körösök völgyét, ahol mindig mondta, hogy éppen milyen madár köröz a fejünk felett, vagy milyen növények élnek itt; ebből született a Vadak. Vagy elmesélt egy furcsa történetet egy búvárruhába öltözött emberről, amiből a Szuperhősök békaemberei lettek. Az egyketted lovas a mezőberényi élményeimhez köthető. A bankrablónő és A jó szomszéd iszogatós, viccelődős baráti esték eredménye. A testvéremmel közös gyerekkori élmények, érzések A padlásban jelennek meg. Imádom a klasszikus meséket, Grimm, Andersen, La Fontaine, Lázár Ervin, ez sok történetben, fordulatban látszik. A mesei elemeken kívül a sötét misztikum, fantasy sem áll távol tőlem, erre a Sellőpénz talán a legjobb példa. Nagyon érdekelnek a különböző kultúrák, népek regéi, mondái, teremtéstörténetei, a Flora és Faunában egy sajátot próbáltam kitalálni. Sok olyan történet is van a kötetben, amit „Íróakadémiás Zsolt” adott ki feladatnak. Ilyenkor mindig adott valami támpontot, a Macimorfózisnál például azt mondta, hogy írjunk egy sci-fit, amiben van medvetánc, ufó és indián. Vagy Az esőkirály menyegzőjéhez kaptunk tőle három rövid idézetet egy jakut népmeséből. Ezeket a feladatokat különösen élveztem, mindig új kihívás elé állítottak, és érdekes volt hallgatni, hogy Zsolt többi mentoráltja, akik ugyanezeket a feladatokat kapták, merre kanyarították a saját történetüket.
– Mit jelent önnek az Írószövetség Debüt-díja? Kapott már korábban hasonló elismerést? Mire fogja a díjjal járó pénzjutalmat felhasználni?
– Nagyon nagy megtiszteltetés, először nem is hittem el, mikor tájékoztattak. Ez a díj talán olyan, mint egy feltartott hüvelykujj, egy jelzés, hogy jó úton indultam el, de egyben hatalmas felelősség és egy kis teher is. Eddig mintha egy burokban éltem volna, egy íróakadémia tagjaként készültem az első kötetre. Most elsőkötetes alkotó vagyok. Tovább nem számolják, nincs olyan, hogy kétkötetes kezdő író meg háromkötetes gyakorló, innen bekerülök az „írómasszába”. Grecsó Krisztián beszélt erről nemrég egy interjújában, hogy ott már Esterházyval egy medencében kell lubickolni, nem elsüllyedni. Ez a díj talán valami elvárást is támaszt felém: ez jó volt, de mutass még! És nekem ezt kell most magamban legyőznöm: hogy ne jót akarjak írni, hanem élvezzem, szeressem, amit csinálok és mellette legyen jó. Ez a díj egy hatalmas kitüntetés, de nem is hiszik el, mennyire boldog vagyok a legapróbb elismeréstől. Nemrég a Literán volt a hét prózája a Madarak, az is óriási megtiszteltetés volt. Néhány nap múlva töltöm be a huszonötöt, a pénzjutalomból lecsippentek egy kicsit, és egy születésnapi vacsora és buli keretében megköszönöm a családomnak és a barátaimnak, hogy vannak nekem. De a nyeremény nagy része megy a továbbtanulás-alapba, ahogy már mondtam korábban, még nagyon sokat szeretnék tanulni, ehhez fogom félretenni a pénzt.
– Min dolgozik jelenleg? Milyen irodalmi tervei vannak? Mikor várhatunk öntől újabb kötetet?
– Necces téma, mert amiről egyszer nyilatkozik egy alkotó, annak meg kell lennie. Készülőben van egy fiatal felnőtteknek címzett utaztató kalandregény, de őszintén nem tudom, hogy mikor érek a végére. Teljesen más egy nagy lélegzetvételű történetet írni, mint novellákat. Utóbbinál nem igényli a szöveg a karakterek kibontását vagy minden szál elvarrását, úgyhogy ez ismét egy izgalmas, új kihívás. Ráadásul mellette nem hagytam fel a rövid prózával sem, nyilván amiatt is lassabban haladok, hogy mással is foglalkozom közben. Régebben nem törődtem a publikálással, de rájöttem, hogy a szakmai ismertséghez, elismertséghez nélkülözhetetlen, így próbálok folyóiratoknak is szövegeket küldeni.
– Hol találkozhatnak önnel az olvasók? Vannak-e őszre betervezve író-olvasó találkozók, esetleg olyan közösségi média felület, ahol elérhető?
– Ősszel a szegedi könyvhét keretein belül már biztosan lesz egy rendhagyó irodalomóra, ezt Szántai Márkkal közösen tervezzük. Más fix program nincs még, meg ebben a vírushelyzetben egyébként is csak az biztos, ami már elmúlt. Van egy alkotói Facebook és Instagram profilom, de nem nevezném naprakésznek. Távol áll a személyiségemtől az állandó posztolás vagy közvetítés, még ha minden PR-ban valamennyire jártas ember ezt is javasolja. A későbbiekben ezen is próbálok változtatni, szeretnék elérhető lenni. De mindkét felületen van kontakt, aki szeretne, utolér, én pedig szívesen fogadom.
