Majoros Sándor: villanyszerelőből díjnyertes író
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának (KMI) küldetése a kortárs magyar szépirodalom és az olvasás minél szélesebb körű népszerűsítése határon innen és túl. Ennek érdekében ősztől alkotók, irodalmi produkciók közvetítését vállalja, ösztöndíj-programot indít, s tervei szerint minden évben kiválaszt 8 senior és 4 junior szépirodalmi alkotót, hogy segítse írói arculatuk építését, műveik népszerűsítését. A Hajónapló szerkesztősége szeretne hozzájárulni ez utóbbi program sikeréhez, ízelítőt nyújtani a KMI 12 szereplőinek művészi terveiből, aktuális kérdéseiből. Ezt szolgálja az alábbi interjú is.
– Hány éves korában indult el alkotói „pályafutása”? Mikor születtek meg első művei?
– Viszonylag későn kezdtem írással, irodalommal foglalkozni, leszámítva persze az egészen korai, kisiskolás és középiskolás kezdeményeimet, mert azok nem számottevőek. Szabadkán elektrotechnikusi képesítést szereztem, utána a szülőfalumban 15 évig dolgoztam villanyszerelőként, de az írás mindvégig vonzott. Az első irodalom címszó alatt megjelent kisprózám harminckét éves koromban, az újvidéki Magyar Szóban látott napvilágot. Ezután Jugoszlávia felbomlásáig több-kevesebb rendszerességgel publikáltam az ottani lapokban, folyóiratokban, ám ezek jobbára újságcikkek voltak, vagy részei a korra jellemző útkeresésnek. Abban az időben a jugoszláviai magyar irodalom az újvidéki Új Symposion által kijelölt úton az avantgárd nyomvonalát követte, így én is szövegeket gyártottam. A változás itt, Magyarországon 1991-ben következett be, amikor addigi életem azzal az országgal együtt, amelyet a hazámnak tekintettem, darabokra hullott, és egyszeriben nagyon fontossá vált minden, amit elveszítettem. Azóta is ezt a fonalat próbálom követni.
– Az elbeszélések, regények mellett más műfajjal, például versek vagy színházi darabok írásával is kísérletezett?
– Ami az írást illeti, kitartok a prózánál, de kicsiben más műfajokkal is megpróbálkoztam. A 90-es évek elején, közvetlenül a jugoszláv polgárháború kitörése előtt például az utolsó országos amatőrfilmes és videós fesztiválon egy Sergio Leone paródiámmal ezüstplakettet nyertem és megkaptam a legjobb rendezőnek járó különdíjat (Volt egyszer egy Vadkelet: https://youtu.be/Zc_aOjpui38 ). Akkor úgy festett, a film és a videózás lesz az igazi területem. Az Újvidéki Televízió jelezte is, hogy megad minden eszközt a további munkáimhoz, de néhány hónappal később a háborúba szólító behívó elől Magyarországra kellett menekülnöm. A videózásnak ezzel befellegzett, viszont számomra is meglepő módon az írás, az irodalom széles távlatokat nyitott ki előttem. Az 1994-ben megjelent második kötetemre több díjat is kaptam, és ez egyértelműen meghatározta a jövőmet, már ami a műfaji kalandozások végét illeti. A videózással ennek ellenére nem hagytam föl teljesen, mert ma már nagyon olcsón és kiváló technikai minőségben lehet ezt művelni, de ez a terület megmaradt szórakozásnak.
– A munkája, illetve alkotói tevékenysége mellett van ideje olvasni? Mit, milyen regényeket olvas szívesen?
– Nagy vita folyik mostanában arról, hogy ebben a helyzetben mit érdemes olvasni. Vannak, akik a témába vágó irodalmat, így például a járványokkal, krízishelyzetekkel foglalkozó „világvége” regényeket preferálják, de vannak, akik azt mondják, éppen elég borzalom tapasztalható körülöttünk, minek ezt még azzal is tetézni, hogy róluk olvassunk. Nekem az utóbbi álláspont tűnik szimpatikusabbnak, mert mint jeleztem, alaprezonancián is elég sokat foglalkozom a pandémiával, és úgy vettem észre, ha könnyedebb, szórakoztató olvasmányt veszek a kezembe, az egy időre kikapcsol, és eltávolít a sötét gondolatoktól. Csak egyet említek: nemrég például fölfedeztem P. G. Wodehouse-t és betáraztam magam a könyveiből. Szerencsére elég termékeny volt, így bőven ellát munícióval, ami hatékonynak tűnik ahhoz, hogy visszaverjem vele a Covid-hírek napi szintű támadásait. Imádom Wodehouse könnyedségét és szellemességét. Valóságos eszencia ez számomra, meg úgy általában az igényes humor, amit a Regénytár (https://regenytar.hu) és az Irodalmi Élet (https://irodalmielet.hu) nevű honlapjaimon magam is gyártok és gyűjtök. Az Irodalmi Élet kifejezetten szatirikus oldal, egyetlen szavát sem lehet komolyan venni, a Regénytár viszont lebeg a komoly, elhivatott és a könnyed, szórakoztató irodalom között. Lehet, sőt, biztosan szubjektív meglátás, mert mások ezt gyaníthatóan nem így látják, de szerintem az olvasás felé vezető út egyik iránya ez lehet: megtalálni az egyensúlyt a könnyedség és a komolyság között. Ilyen szerzőket és műveket keresgélek manapság.
– A közeljövőben milyen műveinek megjelenését várhatjuk?
– A Magyar Napló Kiadó gondozásában még az idén megjelenik egy gyűjteményes novelláskötetem, amely az elmúlt harminc év általam legjobbnak vélt novelláim tartalmazza. A két blokkba szerkeszett kötetben hatvan hosszabb-rövidebb prózám kapott helyet; egy részük, nagyjából az anyag fele korábbi köteteimből átvett, de kisebb-nagyobb mértékben átdolgozott írás, a másik rész viszont csak folyóiratokban látott napvilágot. A szerkesztést úgy oldottam meg, hogy A világ színe előtt munkacímű tömbbe a jugoszláv és a bácskai időket idéző történeteim kerültek, a Titkos epizódokba pedig a misztikusabbak, de olvasmányosak és talán lazábbak.
– Vannak kedvenc, visszatérő témái, amelyekről kiemelten szívesen ír?
– Sokat foglalkoztam a családommal, már pusztán amiatt a különlegesség miatt is, hogy erősen kötődünk a Mikszáth-féle Noszty fiú esete Tóth Marival című regényhez. Apai nagyapám ugyanis azzal a Kamjonkai Szemző Dénessel együtt lett merénylet áldozata, aki az unokaöccse volt a Noszty Ferit ihlető Szemző Gyulának. Édesanyám pedig kislány korában a bácskossuthfalvi Ungárék mellett lakott, akiknek lánya, Ungár Piroska volt a regénybeli Tóth Mari. Ez és az a bizonyos merénylet, amelyben a nagyapám is meghalt, izgalmas irodalmi téma volt, és a végén, számos novella után ebből született meg Az eperfa nyolcadik gyökere című regényem. Anyai nagyapám legalább ennyire érdekes és különös figura volt: 1945-ben kis híján a kommunisták kivégzőosztaga előtt fejezte be az életét, mert azokban az érzékeny időkben azt találta mondani, nem érdemes örülni az új rendszernek, mert visszajöhet még a király. Megúszta börtönbüntetéssel, de az a tény, hogy politikai fogoly volt, kőkeményen meghatározta az egész hátralévő életét, és rajta keresztül az egész családunkét. Különös família volt a miénk egy különös korszakban, egyáltalán nem meglepő, hogy mind a kettővel rengeteget foglalkoztam.
– Hogyan telnek mostanság a napjai, milyen aktuális műveken dolgozik jelenleg?
– A járvány kezdetén a munkahelyem átállt az otthoni munkavégzésre. Mivel egy közintézményben kommunikációs munkatársként dolgozom, otthon is javarészt cikkeket írtam, de a hivatalos anyagok gyártása között egy-egy novellára is maradt idő. Ezt az intézkedést a munkahelyem július végén visszavonta, így mostanában már bejárok dolgozni. Ez teljesen kitölti az időmet, utána már nincs erőm elmélyült alkotómunkára. Ennek ellenére a nemrég indult Országút című lapnak és az Előretolt Helyőrségnek aránylag rendszeresen küldök írásokat. Mivel Térey-ösztöndíjas vagyok, egy regény megírása is vár rám, de jelenleg hozzávetőlegesen a harmadával vagyok készen. Az igazság az, hogy ezt a pandémiás helyzetet nagyon rosszul kezelem: tartok attól, hogy ha megfertőződnék, az rám nézve végzetes lenne.
