Nagy Koppány Zsolt: Az újraolvasás csodája
Nagy Koppány Zsoltot az emberek járványhoz való hozzáállása meglepte, úgy gondolja, felelősen és jól kezeli mindenki a helyzetet; az emberek többnyire háborgás nélkül együttműködnek.
Egy író számára az otthonmaradást elváró járványszabály nem túl nehéz előírás, végülis a legtöbb írónak az otthona a munkahelye. De azért vélhetően Önnek sem egyszerű betartani a szabályt. Hogyan tud alkalmazkodni a különleges helyzethez?
– Egyelőre még annyira új a helyzet, hogy a rutinok sem alakultak ki; kicsit tartok is tőle, hogy most még csupán az újszerű szituáció fölött érzett meglepetés és tapogatózó tájékozódás nem engedi elfásulni és igazán elkeseredni az elmét – de mi lesz két-három hét múlva? Ami az itthonmaradást illeti: apaként öröm (két gyermekem van), íróként viszont megoldandó probléma. A munkahelyemen írok máskor is, tehát most is: két-háromnaponta elsétálok az irodába – amíg még lehet –, ahol egyedül vagyok, tehát nem veszélyeztetek senkit, klasszikus zenét hallgatok és dolgozom. A napi penzum mellett az első novelláskötetemet és az első regényemet készítem elő „második, javított” kiadásra – ha az apokalipszis után egyáltalán lesz még igény… irodalomra, kultúrára. Otthon kevesebbet dolgozom, próbáljuk lekötni a gyerkőcöket, tanulunk, olvasunk, játszunk.
Mint minden ilyen helyzet, a mostani vírusveszély is sok nézőpont lehetőségét veti fel. Ön találkozott-e a járvány humoros, tragikus, felemelő, mélyen emberi vagy éppen embertelen oldalaival?
– Igen, elméletben sokat tudok róla, mert – irodalmi érdeklődésből, nem járványügyiből – olvastam mindent, amihez csak hozzájutottam az elmúlt években. Meglep, mennyire felelősen és jól kezeli mindenki a helyzetet; az emberek többnyire háborgás nélkül együttműködnek és egyelőre méltósággal, emberi módon viselkednek. Foglalkoztat az egésznek a mémesedése is: olykor elképesztően szellemes, máskor simán csak ostoba humor villan; az előbbi reményre ad okot, amíg ugyanis a humor a helyén van, talán nem fordul ki sarkából a világ. Azt is tudom, persze, hogy mindez csak a szorongást próbálja oldani, ami mindenkiben megvan: szorongok én is. Olyan ezzel a szenvtelen, mégis brutális csapással találkozni, mint az embert könnyedén meghaladó természeti jelenségekkel szembesülni, vagy belegondolni magunkat a világűrbe. Alázat tölti el a szívet, ami nyilván sosem árt, hiszen ez az ember egyik megkülönböztető jellemvonása.
Mit adhat az irodalom, a művészet ebben a mindannyiunk számára nehéz helyzetben? Koncentráljunk a járványra, olvassuk el Defoe könyvét a londoni pestisről, vagy pont ellenkezőleg, olvassunk valami egészen mást, olyasmit, ami távol visz a karanténterhes hétköznapoktól? Mit tanácsol az olvasóknak?
– A magam példájából indulok ki, másként nem tehetek: hivatásos olvasó vagyok, járványon kívül is nap mint nap órákon át olvasok: szépirodalmat, beküldött, közlésre szánt anyagokat, szerkesztenivaló kéziratokat. Éppen ezért a jelenlegi helyzet az olvasási szokásaimon nem sokat változtat – esetleg annyiban, hogy most több gyerekirodalmat olvasok (vagy több ilyenről beszélgetünk itthon), és végre talán lesz időm kedvtelésből is olvasni, azokat a könyveket, amelyeket régóta terveztem - e-könyv-formátumban, mert a könyvtáram könyveit olvastam már, a közkönyvtárak viszont zárva vannak. Apropó már olvasott könyvek: újraolvasást javaslok mindenkinek, ha javasolhatok bármit. Csodálatos kaland: gondolkodásunk ugyanis megváltozik az évek során, és még azok a könyvek is egészen másképp csendülnek fel, amelyekre jól emlékszünk. Egészen elképesztő kaland újraolvasni – lesznek persze csalódások is, néha fel nem foghatom, hogy tudtam rajongani egy-egy könyvért mondjuk kamaszkoromban, amelyikről most látom, milyen hibái vannak. De akkor is kitüntetett helye marad a szívemben, mert akkor segített élni – talán most is fog.
Az irodalom szinte minden élethelyzetet feldolgozott már, majdnem minden szituációval kapcsolatban találunk valahol valami okos gondolatot, megnyugtató vagy éppen cselekvésre buzdító mondatot. Önnek van kedvenc világirodalmi járványgondolata?
– Ahogy napjainkban a képi kultúra minden elképzelhető méretet és mértéket felülmúlva elöntött mindent, és ezzel – akaratlanul is – devalválta, de legalábbis nehéz helyzetbe hozta a klasszikus képzőművészeti alkotásokat (vagy inkább az efféle alkotások befogadásához szükséges elmélyülést sekélyesítette el), úgy a „posztolási” kultúra is szinte felülír minden korábbi irodalmi bon mot-t (ha egyáltalán helyes szó ez egy járvánnyal kapcsolatban). Nap mint nap annyi frappáns (és persze kínos vagy viszolyogtató) megfogalmazással találkozom a közösségi oldalakon, amelyek a járvány és ezen keresztül az ember lényegét ragadják meg, hogy még ha lett volna is klasszikus idézetem, nehezen tudnék választani közte és az elmúlt napokban olvasottak között. Klasszikusok születnek a szemünk előtt. Persze, nem szépirodalmi igénnyel íródnak, de avatott szerző kezében, a megfelelő kontextusba helyezve bármikor szépirodalmi mélységűvé válhatnak. A jövő járványokról szóló irodalmi műveinek – ismétlem: ha lesz egyáltalán igény ilyesmire – bőséges nyersanyaga jön létre éppen. Bárcsak más pozitívuma is lenne mindannak, ami most velünk történik.
Borítókép: budapestkatalogus.hu
