Zalán Tibor: Kultúra a fotelből
Zalán Tibor kulturális élményként tekint az 1986-os Magyarország-Brazília futballmérkőzésre. A találkozó szerinte tanulmány, mely átfogó képet ad egy korszakról.
– Hogyan éli meg a jelenlegi helyzetet?
– Egyelőre – még az elején tartunk – szokatlanul jól viselem ezt a mostani helyzetet. Ausztriából érkeztem vissza családommal a huszonnegyedik órában – a nemzeti ünnepen –, másnap már kezdődött a határlezárás, akkor már jöttek a bejelentések; hétfőn az osztrákok a sípályákat is bezárták. Hazatérésem után gyakorlatilag csak a gyógyszertárig mozdultam ki, minden határidős melómat lenyomtam pár egésznap alatt (ilyen se volt negyven éve!), minden e-mailt megválaszoltam, minden üzenetre megfeleltem. Szinkronba kerültem önmagammal. Ez az, amit egyelőre nehéz elviselni! Tanácstalan munkanélküliként, célt veszítetten bóklászom fel-alá a lakásban, ha van kedvem olvasok, amit akarok, amit szeretnék (és nem azt, amiről írnom kell, vagy ami a munkámhoz szükséges). Ami pozitívum, az egyelőre negatívum számomra: nem tudok elszámolni az elherdáltnak tűnő időkkel, a szokatlanul megnyúlt pihenési órákkal, a nem fél szemmel követett esti-éjszakai csihi-puhi-filmekkel; egyszerre haszontalannak tűnik a létezésem a magam számára is.
– Mi volt az utóbbi időben a legemlékezetesebb kulturális élménye?
– Nehéz erre érdemleges választ adni, főleg egyetlen élményt kiemelni a közelmúltból. Mivel napjaim nagy részét kitöltik a Classica-adón a koncertek, az opera-előadások, nyilván azok közül a közvetítések közül kell választanom, amelyeket tévén nézek. Talán egy Turandot-előadás volt, ami legjobban megfogott mostanában, abban nagyon egyben volt zene-hang-díszlet-játék, lendület, érzelem, érzékiség és filozófia. Olvasmányaim közül Tóth Erzsébet esszékötete vitt magával, A macskám Pasolinit olvas a címe – erről írtam is az ÉS-nek. És hát, feltétlenül kulturális élménynek tekintem a három-nullás magyar-brazil meccs közvetítését: tanulmány volt számomra, hogyan öltöztünk akkoriban, hogyan viselkedtünk, milyen frizurát viseltünk, milyen volt a játék- és szórakozáskultúránk, a tévéközvetítés színvonala és szellemisége, Vitray jótékonyan és szakszerűen unalmas kommentálása, a küzdelem és a tömeg, mára alig ismert, együtt lélegzése, létezése…
– Ajánljon három művet, amit otthon is lehet élvezni!
– Most, hogy megnyíltak, nyilvánosak lettek mindenfelé az archívumok, sok okból legszívesebben Szabó K. István rendezését, a békéscsabai Bánk Bán-előadást ajánlanám – diákoknak, tanároknak elsősorban, de jó szívvel mindenkinek; az M5-ön pár éve lement, ott tehát megvan a filmtárban.
Ha megtalálom a dolgozószobám zűrzavarában – ha sokáig húzódik ez a halálos járvány-cécó, előtt-utóbb ott is rendet rakok a magam hasznosítására –, újra nekifogok, ki tudja hányadik alkalommal, Thomas Mann József és testvérei tetralógiájának. A világirodalom legunalmasabb nagykönyve – Proust hozzá képest kalandregény –, de épp ezért szenzációs: minden mondata élmény, íz, tapintás, illat, szag, szín… Próbálják ki a lassú, mély kalandot kedvelők!
Zenében a határtalanságot ajánlom. Sok minden izgat újra meghallgatásra – nem műveket ajánlok, hanem alkotókat: Huzella Pétert, Binder Károlyt, Grencsó István (a formációikkal egyetemben), Meredith Monkot, Satie-t, Beethovent a szonátáival, Mahlert a szimfóniáival, és a barokk nagymestereit mindenestül…
(Borítókép: Stekovics Gáspár, Zalán Tibor portréja)
