Zsenge, mediterrán, balkán-fan
„Burokból lettünk, és burkokat teremtünk. Magunk köré, mások köré, a föld köré."
A Petőfi Irodalmi Ügynökség Kárpát-medencei Igazgatóságának (KMI) küldetése - a kortárs magyar szépirodalom és az olvasás minél szélesebb körű népszerűsítése határon innen és túl; ennek érdekében ősztől alkotók bemutatását, irodalmi produkciók közvetítését vállalja, ösztöndíjprogramot indít, s tervei szerint minden évben kiválaszt 8 senior és 4 junior szépirodalmi alkotót, hogy segítse írói arculatuk építését, műveik népszerűsítését. A Hajónapló szerkesztősége szeretne hozzájárulni ez utóbbi program sikeréhez, ízelítőt nyújtani a KMI 12 szereplőjének művészi, aktuális terveiből. Ezt szolgálja az alábbi interjú is.
– Nagy Balkán rajongó vagy. Honnan jött ez a szerelem?
– Génjeimben hordozom ezt a fajta különleges vonzódást. Nagyapám horvát, nagymamám vajdasági magyar. Itt indult el az a fajta kötődés, ami bennem is él. Az otthon az, ami talán az egyik legfontosabb számomra, és valószínűleg nem csak számomra, hanem sokunk számára. Én Magyarországon élek, viszont valamiért mindig is hiányérzetem volt. Szeretem Budapestet, de elsősorban nem a város miatt. Szeretem az embereket, akiket barátaimnak tekinthetek, szeretem a pezsgő irodalmi életet, a lehetőségeket – szeretem a Napkút Kiadót, kiknél megjelent első kötetem, a Légörvény, s kiknél megjelent második is idén májusban – folytatólagosan: Kőhullás címmel. Mindez nagyon-nagyon fontos számomra. Túlzásba viszem, meglehet, de mégis, igazán Horvátországban tudom elengedni magamat. Mint egy puha, meleg fotel. Nem csak a tenger miatt, egyáltalán nem. Máshogy néznek, máshogy mosolyognak, máshogy mozdulnak, máshogy tekintenek az ottaniak. Úgy érzem, hogy ez feltölt. Valami egészen különös, leírhatatlan erő ez. Menedék.
– Megjelenik a Balkán a költészetedben, festményeiden is? Mik a leggyakoribb témáid, ugyanazok a költészetben és a festészetben?
– Az életben minden mindennel kapcsolatban áll. A festészet számomra egy önkifejezési mód is – főleg az akt ábrázolásomon belül megalakul az „én”, kvázi önarckép. Mivel önarckép, így tudat alatt beleépül minden olyan motívum, vonalvezetés, perspektívák, amely az életemben jelentős háttérélményként jelen van. A költészetemre fordítva is ugyanezek igazak, sőt az írást és festészetet nem is választanám külön, hiszen számomra annyira egy burokban formálódik mind a kettő. Néhol az egyik erősebben, mint a másik. Gyakori témám mindkét műfajban a „melankolikus szürreál” megjelenítése. A képeimen, aktjaimon kiemelt hangsúlyt fektetek a tekintet hangsúlyozására; mintegy célom, hogy a nézővel felvegyék a kontaktust. A verseimben ugyanezt létrehozom, a tekintetábrázolást, csak épp szavakkal. A szavak, mondatok emelkedjenek ki a papírról, gondolkoztassák el az olvasót.
– Balett, festészet, költészet – összetalálkozik ez a három művészeti ág az alkotói tevékenységedben? Megjelenik például a verseidben a tánc, a festészet? Melyik áll legközelebb hozzád?
– Nem hiszek abban, hogy egy dolog megáll önmagában, s nem kapcsolódik semmihez. Hiszen mi magunk is kapcsolódunk valamihez, pontosabban valakihez. Már akkor, amikor tekintetünk még nem is ért a felszín molekulái közé. Burokból lettünk, és burkokat teremtünk. Magunk köré, mások köré, a föld köré. Művészetekkel, és nem művészetekkel egyaránt. Apránként szövögetjük ezeket a burok-szálakat. Egyre nagyobbra és nagyobbra kiterjesztve őket, egészen addig míg ki nem pukkannak velünk együtt, apró emlék-darabkákat hagyva maguk után. A tánccal kezdtem meg tehát álomszövögetéseimet. Ez volt az első fő szál. De mellette ott volt három olyan kis szálacska is, ami föl-föl bukkanva, de mindig megjelent burkom egészében. Az egyik a festészet, a másik a zene, s az utolsó – jelenlegi főszál a költészet volt. A művészetben létrejövő önkifejezés egyfajta menedék. Egy ház, amelyben tárolom ezen művészeti ágakat. Ha megéhezek, kiveszem azt, amelyiket megkívánom.
– A most bemutatott könyvedet a Légörvény második kötetének nevezted egy beszélgetésben. Mi az, amiben tényleg folytatás, mi az, amiben pedig más?
– Folytatás, mert a Légörvényt a csend követi, de eközben pedig sok mindent megmozgat maga körül. Ilyenek például a kősziklák, amelyek zuhannak, s valahol földet érnek. Szimbolikája mindannak, ami jelenleg én vagyok. Célirányosan zuhanok dolgok felé, tudatos folyamatosságot, irányokat keresve. Mint ahogyan én is formálódtam, változtam a Légörvény megjelenése óta, úgy az írásaim is. Azt érzem, hogy bizonyos dolgok stabilizálódtak bennem, szikárabb lett a jellemem, ami a versek hangján, szerkezetén is megmutatkozik. Nem tudatos változás az írásmódomban, de elindultam a próza felé, több novellám van az új kötetemben, mint az elsőben. Ezt a vonalat viszont már céltudatosan szeretném végig vinni. A próza műfaja valahol nehezebb, mint a líráé, érettebb gondolkozást, stílust kíván maga után.
– Azt is írtad, hogy a szerelmi szálat kihagytad ebből a kötetből. Van ennek különösebb oka, vagy csak más dolgok foglalkoztatnak jelenleg?
– Így gondoltam akkor. Volt egy időszak, amikor volt egy bizonyos kézirat, fejezetekre, ciklusokra bontva. Azután pedig elkezdtem rengeteget írni, létrejöttek új versek, aminek köszönhetően a szerelmi szál ismét kibontakozott, olyannyira, hogy a könyv első szakasza többek között erre épül, a szerelemre, de korántsem a pátoszos megnyilvánulás keretében.
– A Kőhullás után mivel fogsz foglalkozni? Pihenés következik vagy rögtön nekiállsz egy újabb könyvnek?
– A pihenésre mindig szánok időt, mert fontosnak tartom a regenerálódást. Szükség van időnként arra, hogy leülepedjenek bennünk bizonyos események, szükség van a csendre. Mindez csak az alkotás hasznára lehet. Az írás viszont a mindennapjaim része lett. Ha nem írok, festek, s ha nem festek, építem magamat, de jellemzőbb, hogy ezt a hármat így egyszerre művelem. A következő kötet pedig készül, amely már nem feltétlenül lesz folytatása a Kőhullásnak. Művészetem ezen hajója más vizekre sodródik éppen, amelyben kiemelt helyet kap a próza. Mindemelett tanulmányaimra koncentrálok, az egyetemre készülök egy éven belül, horvát-magyar irodalom szakra.
