Interjú az Amber Smith zenekar frontemberével

Nemrég jelent meg a hazai indie-pop egyik kulcszenekarának, az Amber Smithnek a Record című úja albuma, amit néhány hete bemutattak az A38 hajón is. Az immár trióban játszó csapat frontemberével, Ponikló Imrével beszélgettünk.

– Bármikor láttalak az utcán, vagy éppen az óvodában, mindig kifogástalanul voltál felöltözve, soha egy farmer, egy kapucnis pulcsi, bármikor mehettél volna egy Corbijn-féle fotózásra. Sosincsenek úgymond rossz napjaid?

– Vannak, különösen a karantén alatt. De farmert amúgy is szoktam hordani, főleg nyáron, de tény, mindig is szerettem inkább a klasszikus, elegáns ruhákat. Nem tudom, honnan jön ez. Kortalan, elegáns, nehezen lehet mellélőni. 

– A zenekar hangképében mindig voltak kisebb elmozdulások, hol a szelídebb RePrint-vonal volt a dominánsabb, hol egy szintipoposabb irány, mégis egy tágabban értelmezett, behatárolt dallamvilág a tiéd. Nem akarsz annyi felé kalandozni, mint Bowie?

– Ez jó kérdés. Semmilyen szinten és értelemben nem hasonlítanám magam Bowie-hoz, de még ezen kívül is van egy nagy különbség: Bowie szólóművész volt, aki az éppen megálmodott lemezhez keresett zenészeket. Nálunk ez nem igy van. Bár sokaknak én lehetek az amber smith arca, ez egy zenekar, főleg az utolsó két lemezen közösen írjuk a dalokat, és közösen formáljuk a hangzást is. De ezt nem korlátként élem meg, sosem gondoltam, hogy bárcsak tehettem volna egy dubstep számot a „Modern”-re vagy francia szövegű dalt a „Record”-ra. Inkább kiélem más formációban, mint a Poster Boy, vagy az egyelőre nagyon embriotkus formában létező Vulome, amit az amber smith egykori billentyűsével, Póka Zalánnal csinálunk és szégyentelen elektro/szintipop.  (nevet)

– Jó-e, hogy egy ideje nincsenek igazán átütő domináns trendek az indie-popban, így aztán nem is kell figyelni a trendekre, vagy éppen rossz, mert nincs is igazán versenyhelyzet…

– Sosem figyeltem a trendekre, vagy ha igen, pont igyekeztem direkt ellene menni, mint például a Reprint esetében is. Akkor 2005-2006-ban a feszes, táncolható, energikus vonal volt erős (Franz Ferdinand, Bloc Party, Maximo Park), és direkt nem akartam, hogy a mi lemezünk úgy szóljon.

– Szerettek egyszerű címeket adtok a lemezeknek. Ott van a RePrint, a Modern, a New, most a Record vagy éppen a 2012-es cím nélküli lemez. Nyűgnek érzed a címadást?

– Nem feltétlen. Ez az egyszavas cím nem titkoltan a Pet Shop Boys-rajongásomból fakad. De az is igaz, angolul éneklő, de magyar zenekarként túlzásnak és fellengzősnek érezném a hosszú lemezcímeket.

– Londonba költözött a gitárosok, Faragó Tamás, így a hangzás is puritánabb lett, a korai The Cure világa is visszaköszön. Miért nem akartátok pótolni, vagy éppen a szintetizátorhoz nyúlni?

– Nem akartuk pótolni, mert Tomi még tag. Ez nem csak kommunikációs fogás, mind decemberben fellépett velünk és május elején is játszott volna a lemezbemutatón. Ha jövő héten pedig hazaköltözne, ugyanúgy csatlakozna. Ennek ellenére a szerencse, vagy a múzsa is úgy akarta, hogy hárman is megbirkóztunk a dalírással, sőt, elég sok dalt irtunk így tavaly, 2018 végétől. 14 dalt vettünk fel, de néhány befejezetlen maradt és épp mostanság készülünk nekiugrani azoknak is, ha már koncertezni nem tudunk....úgyhogy nem is igazán kellett volna más tag.

– A the club of 70 című dalban izgalmas a gitár hangszíne. Sokat kellett állítgatni a gombokon? Sokat kísérleteztél, hogy pótold a plusz egy gitárt?

– Köszi, jól esik, én is elégedett vagyok azzal a hangszínnel. Kis geek info: ez mindössze egy fuzz pedál jó nagy reverbbel leöntve. Amúgy nem is igazán az volt munka, hogy pótoljam a kieső gitárt, inkább az, hogy ha úgy adódik, hárman is meg tudjuk szólaltatni a dalokat koncerten, egy gitárral, azaz olyan gitártéma legyen. Ebből a szempontból merítettem inspirációt olyan zenekaroktól, ahol egy gitár volt össz vissz...

– 2006-os rePrinten a Cocteau Twinsből Robin Guthrie, az Introspective nagylemezen a Radioheaddel és a Muse-zal stúdiózó Chris Brown dolgozott. Nem hiányzik egy abszolút-fül? Egy profi kívülálló producer?

– Nem kizárt, hogy lesz ilyen angol hangmérnök még- a 2009-es szólólemezemen George Shilling dolgozott, aki például a Primal Scremmel is, de azóta már néhány magyar csapattal is. Ezt az új albumot és a 2017-es New-t is Zwickl Ábellel vettük fel, aki a Hello Hurricane gitárosa is. Nagyon szuper vele dolgozni, ami a csaknem húsz éves korkülönbséget tekintve akár fura is lehetne.

– Húsz éves a zenekar. A tagcserékkel nyilván voltatok fent és lent, amit mi kívülről nem érzékeltünk, de mit gondolsz, magában a karrierben egyenletes volt a zenekar népszerűsége, vagy voltak nagyobb kiugrások, nagyobb válságok?

– Persze, mint minden zenekar életében. Nyilvánvaló, hogy például most, vagy akár az utóbbi öt évben kevesebb ember ismeri, követi az ember smitht, mint mondjuk 2006 és 2010 között. Azt sem tagadom, hogy egyszer-kétszer meginogtam, érdemes-e még csinálni, de eddig mindig kaptam, kaptunk annyi és olyan pozitív visszajelzést, hogy igen… A 2015-ös, 15 éves jubileumi koncertünk például frenetikus volt. Az elmúlt 3 lemezünket szeretik, sőt én azt gondolom a Record a top3 amber smith lemezben benne van. Az album vinyl-formátuma nagyon jól fogy, szóval....végül mindig az a konklúzióm, kellünk, ha csak egy maroknyi rajongónak is.

– Egy elegáns és figyelmes embernek ismerhettek meg a rajongók, azaz olyannak, akivel bizonyára könnyű csapatban is dolgozni. Ehhez képest több alapember is elment már a zenekarból. Könnyű eset vagy, mint alkotó vagy nehéz veled együtt dolgozni?

– Erről inkább azokat kellene megkérdezni akik velem dolgoznak! (nevet) Ez emberfüggő, bizonyára van, akivel könnyebben, és van, akivel nehezebben jövök ki. Klisé, de gondolom inkább velem kell türelmesebbnek lenni, mint a tipikus vizionárius dalszerző-énekessel, aki inkább ragaszkodik az elképzeléseihez. De nem hinném magam különösen autoriternek egyáltalán, ha pedig más projektjébe szállok be, vagy eleve közösnek indul valami, szerintem teljesen kompromisszumkész vagyok.

– Újabban kiadod vinyeleken is a sorlemezeket, így aztán jogos a kérdés: a kultlemeznek számító Introspective című albumot és persze a többit is kihozzátok vinylen?

– Tervben van!

– Amikor megjelent a Record, sejthető volt, hogy nem lesznek egy darabig az albumot promótáló koncertek. Miért jelentettétek meg mégis? Egyáltalán: van-e valami stratégiátok arra, hogyan juttassátok el a részleges karanténban az anyagot a közönséghez?

– Hezitáltam, hezitáltunk, láttam én is, hogy több angol/amerikai zenekar eltolta a lemezeik megjelenését. Engem frusztrált volna, ha bizonytalan időre nem jelenik meg a lemez, mert még most sem tudni, meddig tart ez az egész, lesz-e második hulláma, mikor, meddig.... és elmúlt volna a lemez „momentuma”. Emellett azt is gondolom, ha mégis vége lesz ennek az őrületnek, ugyanolyan eséllyel elmehet az emberek mellett, mert akkor a kijárásra, bulizára, utazásra fognak gondolni. Amennyire lehet promózzuk az albumot, a lemezboltokban kapható, klipet is tervezünk hamarosan, és amint lehet, koncerten is megfuttatjuk ezt a lemezt.