"Tízévesen már utcazenéltem"

Kalmus Felicián kisgyerekként lett a cselló szerelmese. Elmesélte, milyen volt felnőni a zene világában. 

– Ötévesen már csellóztál. Ki volt zenész a családban?

– Édesapám szaxofonos és basszusgitáros. Már hetven felett van, de hála az istennek, a mai napig aktív, bár már inkább inkább zenét ír, mint fellép. Hárman vagyunk testvérek, ezért, hogy kicsit tehermentesítse anyukámat, már nagyon korán elvitt a koncertjeire. Engem letett a backstage-ben, kaptam két dobverőt, és lelkesen végig doboltam sokszor a teljes műsort. Így aztán  természetes, hogy leginkább dobolni szerettem volna. De a zeneiskolai felvételin azt mondták, hogy valami más hangszert is kell választanom, így került a cselló a kezembe, amiből életre szóló szerelem lett. Úgyhogy nem lett belőlem dobos, bár még később is sokszor gondolkoztam, hogy vegyek-e dobszerkót.

– A cselló elég nagy hangszer egy óvodásnak!

– Kezdetben gyerek méretű csellón játszunk, nem azonnal a naggyal. Egészesnek hívják a felnőtt méretet, de úgynevezett feles, negyedes, nyolcados méretű cselló és hegedű is van. Én azt hiszem, egy negyedesen kezdtem. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, végigjártam a zeneiskolákat, ebbe tettem minden energiámat gyerekkorom óta. Nyáron is gyakoroltam, mint ahogy egy profi sportoló vagy balettos is teszi. Én nem bringáztam, fociztam kint a többiekkel. Viszont már tízévesen koncerteket adtam, ha kellett, utcazenéltem. Édesapám állt mögöttem ebben, a támogatás nem is a legjobb szó erre, hiszen ő inspirált erre a pályára, nagyon komolyan vette ő is, én is. Volt, hogy sakkstopperrel mérte a gyakorlási időt, ha pihentem, mosdóra mentem, az nem számított ám bele! A konzit is nagyon szerettem, itt voltak az első valódi szárnypróbálgatásaim. Minden adott volt ahhoz, hogy saját felvételeket készítsünk, profi körülmények között gyakoroljunk. Néha haza se akartam menni, abban versenyeztünk, ki jön korábban, vagy marad zárásig a gyakorló teremben. Fantasztikus, lelkesítő időszaka volt az életemnek, bár nyilván itt is rend és fegyelem volt, mint a komolyzenében általában. Mikor a nyári zenetáborban egyik este később értünk haza az engedélyezettnél, másnap büntetésből a helyi cukrászda összes nehéz vas székét le kellett vonszolni a táborba, lecsiszolni, lefesteni, és visszavinni. Kemény munka volt. 

– Felnőttként a stílusok ötvözése a fő ismertetőjegyed, honnan jött az ötlet? 

– Nem volt tudatos. Jóval előtte, hogy ez divatba jött, nekem már ez volt a természetes közegem. Édesapám rengeteg zenét megmutatott nekünk. Hol egy harmonikaművész, hol jazz, hol a Diótörő szólt esténként, ezért nagyon sokféle zenét ismertem és szerettem. Persze a testvéreim is ebben nőttek fel, húgom hegedül, öcsém zongorázott, de végül ő sportoló lett, tanár és edző. 

– Milyen zenét hallgatsz kikapcsolódásképpen? 

– Néha csak hagyom, hogy menjen a Spotify… szeretek új dolgokat hallani, inspirál. Hörgős metáltól a komolyzenéig hallottam már olyat, ami nagyon megtetszett. Aki eljön a koncertjeimre, hallhatja, mekkora skálán mozgok, Paganinitől a Muse-ig terjed a repertoár, és persze a saját szerzemények, ahol szintén elég színes és széles a paletta. Nálam jól elfér a magyar népdal a keringővel, vagy a virtuóz etűd egy filmzenei ihletésű darabbal.

– A karantén hogyan érintett téged? Sok fellépés maradt el? 

– Otthon maradtam, persze, nekem az otthon az Szentendre, így nem volt nehéz kibírni. De rengeteg fellépés és külföldi koncertek is maradtak el. Azért is volt ez számomra különösen fájdalmas, mert év elején mikor ránéztem a naptárra, úgy éreztem, idén ért be hosszú évek kőkemény munkája, elképesztő lehetőségek nyíltak meg, aztán úsztak el. Természetes, hogy ez nagyon szíven ütött, még akkor is, ha tudom, vagy bízom benne, hogy ugyanott fogjuk majd folytatni. Fesztivál területen nem voltam igazán érintett, úgyhogy nekem nem az a legfontosabb kérdés jelenleg, hogy mi van augusztus után. A számokat nézve úgy érzem, itthon lehetünk bizakodóak, nincs ok félelemben élni, ha betartjuk az alapvető szabályokat.

– Indítottál szobakoncert-sorozatot, hogyan fogadta a közönség?

– Úgy láttam, hogy nagyon szerették, és a visszajelzések alapján akkor szükségük is volt rá. Sokat dolgoztam azon, hogy ezek a szobakoncertek kiemelkedően jó minőségűek legyenek, új műsorral, változatos, színes programmal. Nagyjából annyit dolgoztam, mintha lett volna nem is egy 8 órás, hanem még azon túl is egy félállásom, ezzel foglalkoztam végig, még a hétvégéken is. Most már szerencsére lehet menni színházba, koncertekre, vannak események, a stream koncertek betöltötték a szerepüket. Úgy érzem, ebben a formájában nem lehet az a jövő, hogy a művész csak egy kamerával néz szembe, a közönség pedig laptophangszórón, fénykép méretben nézi… még akkor is, ha a kritikus időszakban jól jött. Hiszek abban, hogy az élőnek mindig lesz egy sajátos varázsa, és az online nem is fenntartható hosszú távon. Ha csak a költségeket nézzük, amire ritkán gondolnak: elhasználtam egy húrgarnitúrát csak erre a stream-es projektre, ami százezres nagyságrendű összeg, egy vonó szőrzése is 20-30 ezer forint, miközben bevételem nem volt. 

– Mennyit szoktál gyakorolni? Gondolhatjuk, hogy profiként már minden a kezedben van.

– A gyakorláson nem szabad spórolni, ezért is nehéz más munkát vállalni egy zenésznek. Bár volt olyan, hogy több helyen is dolgoztam egyszerre (rendszergazdaként, hangtechnikusként), hogy a videoklipjeimet, a szóló karrierem indulását finanszírozni tudjam. Természetesen a vonós hangszeresek nézőpontjából beszélek, mert nekem ebben van tapasztalatom. Ha mi  kihagyunk három napot, az már az előadás rovására mehet. Egy hosszú repülés, jetlag-gel, „beesni egy koncertre” például azért nehéz ügy, mert így akár egy-másfél nap is kimarad. Ilyenkor a kezeket, ujjakat frissen kell tartani, hogy tartható legyen a színvonal. Persze azért ez egyéntől is és a repertoártól is függ, de ez olyan finommotoros mozgás, aminek a tompulása a játék közben nagyon kihallatszik, és ez nem megengedhető. Úgy kell elképzelni, mint egy sportolónál, aki minden nap edz, de ha egy hetet kihagy, kínkeserves tud lenni a visszatérés.  Nyaralás, betegség, mindent nagyon ki kell centizni, hogy legyen idő visszagyakorolni magát a zenésznek, mert akár ínhüvelygyulladást is kockáztat, ha túl gyorsan akar visszaállni a megszokott szintre.

– Idén nyáron utaztál vagy utazol valahová?

– Nagyon szeretnék, szenvedélyem a búvárkodás. De most ésszel kell játszani, mert nem tudjuk, meddig kell beosztani az erőforrásainkat. Szerencsés vagyok, hogy Szentendrén lakom, így minden héten be tudunk csempészni egy kis kirándulást, bringázást, egy ebédelést a Duna-parton, ráadásul a helyi vendéglátósoknak is szüksége van ránk most, hogy kiesett a turisták által hozott bevételük. Úgyhogy idén a szó legszorosabb értelmében itthon nyaralunk.

– A MOM-os koncerteden július 29-én 500 főig lehetnek nézők. A te rajongóid óvatosabbak, vagy megrohanják a helyeket? 

– Érdekes kérdés, mert a  székek első fele gyorsan gazdára talált, viszont most a hajrában mégis érzem az elbizonytalanodást. Ezért is tartanék fontosnak egy olyan, minket segítő kommunikációt, hogy az ilyen jellegű ültetett kulturális programok azért vannak engedélyezve, mert biztonsággal részt lehet rajta venni. Ez sokat segítene. 

– Van terved a következő hónapokra, ha kevesebbet lehet élőben koncertezni?

– Rengeteg dolog van a fejemben, új dalok, új klipek, a zeneszobám felújítása. Rengeteget forgattam vissza korábban is a produkcióba, de koncertek híján most nincs visszaforgatható bevétel. Nem tudom, hogyan lehet ezt áthidalni.  Én zenész vagyok, mire az ember belerázódik egy másik szakmába, a hangszeres gyakorlat, az új dalok írása óhatatlanul hátrébb kerül. 500 fő alatti fellépésem persze lehet, de nagyon kérdőjeles, külföldre hogy lehet majd koncertezni menni. Igyekszem most arra fókuszálni ami van, és abból kihozni a legtöbbet, mint például a 29-ei koncert a MOM-ban. Ötletem rengeteg van, és bizakodó vagyok, mert Magyarország szerintem szépen megoldja a járványhelyzetet, különösen ha vigyázunk egymásra.