A Gonosz Budapesten

Járvány, kijárási tilalom, repedező-töredező életek, nyomasztó aggodalmak, élesedő feszültségek… Olyan, mintha az ördög érkezett volna Budapestre. Szokott ilyet tenni. A múltkorjában – no, van annak vagy száz éve – Moszkvában járt, ahogy azt Bulgakov mestertől tudjuk.

Nem jó az ördögöt a falra festeni, igaz, ám néha úgy érzem magam, mint Hontalan Iván a Patriarsije Prudin miután találkozott a rejtélyes külföldi professzorral. Elmondok pár esetet, miféle gondolatokba futottam bele a közelmúltban. Félek, ismerőseimet a Gonosz szállta meg?

A minap, bevásárlás közben összefutottam egy régi ismerősömmel. Hadd jegyezzem meg közbevetőleg: ő azok közé tartozik, akik beleragadtak valamely korábbi életszakaszukba. Cimborám hiába meglett férfi, a laza és sikeres egyetemisták életét éli…

– Figyeld csak meg – fejtegette a harmadik mondat után lényének lényegét elém állítva –, néhány hét elég az erkölcsi rend felbomlásához. Gondoltál már a szeretőkre? Mi lesz a szeretőkkel?

– Kellett volna?

– Hát persze! Most mindenki azt latolgatja, milyen lesz a világ a járvány után. Hát, megmondom én! A karantén olyan, mint a karácsony. Senki nem lehet egyszerre két helyen. Választani kell: otthon, anyus, esetleg apus mellett vagy szeretője karjai között. Van, ahol már a karantén második hetére véget ért az évtizedes házasság… Mert választani kell – tette hozzá jelentőségteljesen.

– Aha, értem. És hogyan jön ez a karantén végéhez? 

– Hát ide figyelj! A koronavírus nyomában szakításlavina jár. Akik külön rekedtek, azért, akik összezárkóztak, azért fognak elválni. A járvány végén pedig felrobban a húspiac! Minden kapcsolat megrepedezik, minden magány elviselhetetlenné válik, minden gátlás szétmállik, minden ösztön elszabadul. Szodoma és Gomora buja kakofóniája jelentéktelen kilengés volt ahhoz képest, amire mi készülhetünk. Figyeld csak meg, öregem! – bólogatott csillogó szemekkel.

Vannak, akik nem kérdőjelezik meg moralitásunk szilárd építményeit, eleve nem is hisznek benne.

Tegnap telefonon beszéltem végtelenül okos, művelt, széleslátókörű barátnőmmel. Olyasvalakivel, akit különösen éles elmével áldott meg a teremtés.

– Nagyszerű – kezdtem szokásom szerint lelkesedni –, hogy ennyi program került föl az internetre, hogy minden alkotó, minden kulturális intézmény, minden szellemi műhely elérhetővé vált a digitális térben…

Nem folytatom, mert nem emlékszem pontosan, de az önkéntességről, az összetartásról, a szolidaritásról, a segíteniakarásról beszéltem, ahogy beszélnie kell a társadalmi felelősségvállalásban hívő, bizakodással teli férfiembernek.

– Ez csak marketing – vont vállat. – Dehogy akar segíteni, intézmény és közszereplő! Csak nem gondolod, hogy jók az emberek?

– Most jónak látszanak… – vetettem közbe bátortalanul.

– Önreklám, Apuskám, önreklám! Ki gondolja komolyan, hogy egy kultúrember unatkozik a karanténban? A kultúrember soha nem unatkozik. Ez a kultúra lényege. Vagy a másik oldalról: aki eddig nem olvasott, nézett, hallgatott ilyesmit, majd most fog? Dehogy: ez az egész digitális lárma csak a kulturális szolgáltatóipar diadalmas marketinghadjárata. Önreklám, ha mondom, önreklám minden segítségnek álcázott netes jelenlét!

Gyorsan elköszöntem. Bármilyen vicces Lucifer hideg okoskodása a Tragédiában, a telefonban rémisztően hangzik.

Még szinte le sem tettem a telefont, amikor a szomszéd átszólt a kerítés fölött és a sátáni bajkeverés legmélyebb örvényei felé próbált rángatni.

– Képzeld, mit mesélt a sógorom!

– Na?

– Nyugaton már kifosztották a fegyverboltokat!

– Már megint zavargások vannak Párizsban?

– Nem, dehogyis! Most nincsenek, de mindenki arra készül.

– Mindenki? Ki mindenki?

– Óh, te azt hiszed, a szolidaritás örökké fog tartani? Ugyan, épp csak addig, amíg van mit enni. Fegyvert kell venni, védekeznie kell majd mindenkinek.

– Ki ellen?

– Ne légy ilyen naiv: ha összeomlik a gazdaság, összeomlik minden. Fosztogatók fogják járni a házakat…

– Kösz, majd vigyázok – búcsúztam el gyorsan, de az ajtóból még visszaszóltam, mert talán valami megnyugtatóra várt: – Számíthattok ránk!

Azzal magamra csuktam az ajtót. A krimiket se kedvelem, nemhogy a horrort. Az ilyen ördögi Mad-Max-jóslatokat meg kimondottan borzongatónak találom... Nem hiszem, hogy efféle apokaliptikus víziókkal kellene foglalkoznunk, mint ahogy azt sem hiszem, hogy a segíteni akarás mögött önös érdekek, az együttlét mögött duzzadó feszültségek rejtőzködnek.

Epiktétosz azt tanácsolja, ne csak azt válogassuk meg, mit veszünk a kezünkbe. Ahogy mocskos, koszos, fertőző tárgyaktól óvakodunk, ugyanúgy tőlünk függ, miféle képzeteket engedünk elménkbe. Ha gondolati ajtót sem nyitunk a gonosznak, azzal nemcsak magunkat óvjuk, de a hamisságjárvány terjedését is megakadályozhatjuk. Szellemiekben sem árt, ha vigyázunk magunkra.

Kivált akkor vigyázzunk, ha jól megtermett fekete macskával találkozunk, aki mancsai között benzinfőzőt tartva surran el mellettünk!

Lehet, hogy Annuska már megvette a napraforgóolajat…

(Borítókép: Tábla Moszkvában a Patriarsije Prudi sétányon: „Ne állj szóba idegenekkel!”, forrás: Wikipédia)