A lengyel kormány figyelmébe

Március 15. kapcsán újra és újra elősoroljuk hőseink helytállását, dicsőségüket, bukásukban is elért sikereiket, ám én midig úgy éreztem, felemás képet mutat forradalmunk emlékezete, ha hiányzik belőle annak rajza, ami ellen felkeltek elődeink. Most ennek nézünk utána, s garantálom, meglepetést hozok.

Mit kellett megdönteni?

Vannak, akik emlékeznek Petőfi humoros naplójegyzetére: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott”, azaz tudják: a fő ellenfél a hazai végrehajtó hatalom, a Helytartótanács volt. Persze nem árt tudni, hogy a „nagyméltóságú” testületnek tagja volt más reformerek mellett Széchenyi István is, így nehéz igazi ellenfélként tekinteni az akkori kormányra.

Nos, legyen az ellenfél a Konzervatív Párt, amely nem sokkal forradalom előtt alakult, s amely a fontolva haladók táboraként határozta meg magát.  Ők azonban ízig-vérig reformerek voltak, programjukban majdnem minden benne volt, amit Petőfiék a tizenkét pontba beleírtak, igaz, ők soha nem fogalmaztak volna ilyen éles formában és nem támogattak volna radikális változásokat. Nagyjából ugyanazt akarták, amit a reformellenzék, csupán lassabban, óvatosabban, mert nem tartották jó ötletnek, ha ujjat húznak Béccsel.

Hát, ha sem ez, sem az, akkor nyilván Bécs volt a legfőbb kerékkötője a magyar haladásnak – mondhatnánk, de nem lenne egészen igazunk. A birodalmi kormányt ugyanis egy másodpercig nem kellett volna arra biztatni, hogy vezesse be a közteherviselést, számolja fel a jobbágyrendszert, törölje el a rendi különbségeket, valósítsa meg a népképviseleti országgyűlést, központosítsa a közigazgatást, ha Magyarországon ezt ellenállás nélkül megteheti. Ha alaposabban megnézzük Bécs céljait, azt a meglepetést tapasztaljuk, hogy azok számos kérdésben fedik a forradalmárok kívánságait. Persze gyorsan hozzá kell tenni, hogy a részletek dolgában bizony óriásiak voltak a különbségek. Mégis, az 1848-as országgyűlés legradikálisabb csoportjai sem gondolhatták komolyan, hogy a birodalmi kormányzat érdekeivel és céljaival szöges ellentétben álló elképzeléseket keresztülvihetnek.

Birodalmi hagyomány

Mindebből már nyilván össze is állt, kik lehettek a forradalmi hevület, sőt a reformtörekvések legmegátalkodottabb ellenfelei. Nos, igen, az a nemesi réteg, amelyik úgy gondolta, jobb nem hozzápiszkálni a rendi társadalom hagyományaihoz: csak baj lehet abból.

Nem is volt minden józanság híjával ez a hozzáállás. A közteherviselés bevezetésével, az ősiség eltörlésével, a feudális bíráskodás, azaz az úriszék felszámolásával, a közigazgatás átalakításával s természetesen a népképviselet bevezetésével ez a réteg csak veszíthetett. S mivel igen széles tömegről volt szó, az országgyűlésen jobbára meg tudta akadályozni a rendszer átalakítására törő szándékokat, akár a haladó baloldal felől érkeztek a kezdeményezések, akár a bécsi adminisztráció irányából.   

Ráadásul ez a széles nemesi tömb jó támasza volt a birodalomnak, a Habsburg és a magyar birodalomnak egyaránt. E tekintetben a merev konzervativizmust képviselték: a birodalom univerzális, mint az egyetemes egyház. Sokféle, mivel nagy. A sokféleség pedig az emberi nem természetes állapota. A birodalmi kormányzása tehát a sokféleségre érzékeny kormányzás, alapja a vallási, etnikai, kulturális, vagyoni, szokásbeli, jogi, rendi különbségek tudomásul vétele. A birodalom törvényei, szabályai itt is, ott is eltérők, így egységes politikája sincs. Nem is törekszik erre. Nem teremt szabadságot, de megőrzi a szabadságokat. Egyik csoportnak sem kedvez szándéka szerint, de mindegyik csoport biztonságban élhet a többitől...

Hogy ezeket a szempontokat a magyar nemesség jelentős többsége éppen olyan fontosnak tartotta, mint a bécsi adminisztráció vagy általában a birodalmi elit túlnyomó része, az nem pusztán konzervativizmusukból következett, hanem pragmatikus megfontolás eredménye is volt. Egy olyan tarka államalakulatot, mint amilyennek a kortársak a dunai monarchiát látták, nehezen lehetett volna egységes polgári elvek alapján működtetni. Hogy a polgárosodó monarchia széthullásától okkal tartottak, arról alig hatvan év múlva bizonyosságot szerezhettek utódaik.

Ez a konzervatív nemesi réteg más szempontból is szemben állt a reformerekkel. Vagy pontosabb, ha azt mondom, a rendies szerveződés és a polgárias szerveződés híveinek felfogásából más konfliktus is következett.

A rendi jellegű birodalomnak a konzervatív hagyomány szerint nincsenek embernemesítő céljai: sem az üdvözítés, sem a felvilágosítás, sem az egyenlősítés nem feladata. Célja pusztán a jó rend és a törvények uralmának biztosítása. Feladata pusztán a béke, a civilizáció és a jólét megtartása sokféle ember között és sokféle ember számára, változatos körülmények mellett. Mindenki jó alattvaló, aki a törvényt betartja, vallásra, fajra, vagyonra, rendi állásra való tekintet nélkül.

Ezzel szemben a polgári társadalom fejleszt, kiművel, civilizál, nemesít, újragondol, átszervez, áttelepít, azaz megint és megint nekifog aktuális társadalommérnöki koncepciója megvalósításának. Persze tévedés volna azt gondolni, hogy a lakosság privát szférájának ismétlődő feldúlása mögött csupán ideológiai megfontolás állna. Természetesen az is áll, ám az éppen divatos eszme pusztán a polgári állam térfoglalásának aktuális irányát jelöli ki, a térfoglalás ténye független az ideológiától. A polgári állam ugyanis erőforrásként tekint a társadalomra. Folyamatosan jelenlévő kérdése az, hogyan tudja a gazdaság szolgálatába állítani az ember kulturális és természeti környezetét. E törekvés a polgári állam polgári-kapitalista voltából következik. És meg sem fordul a rendi-birodalmi keretek között gondolkodó ember fejében.   

Rousseau, a konzervatív ideológus

A konzervatív nemesség azonban nemcsak ezzel az általános és diffúz rendi szemlélettel védte a maga igazát a forradalmi és az abszolutista törekvésekkel szemben. Meglepően kiforrott és meglepően részletgazdag programmal rendelkezett.

És most jön a meglepetés: ezt a programot Jean-Jacques Rousseau adta a magyar nemességnek.

Éppen negyed évezreddel ezelőtt, 1771-ben kérte föl a híres filozófust a lengyel nemesség arra, hogy segítsen megalkotni a független Lengyelország alkotmányát. Rousseau pedig megírta a rendi társadalom modern ideológiáját, aminek a lengyelek ugyan nem sok hasznát vették, hiszen pár évtizeden belül megszűnt a független lengyel állam, ám a magyar konzervatívok számára bármikor előkapható útmutatóként segített védelmezni a hagyományos berendezkedést.

Röviden elmondom, bár már korábban is érintettük, hogy a XVIII. század derekán a névleg független Lengyelország lassan orosz fennhatóság alá került. A függőség ellen 1768-ban lázadt föl egy jelentős csoport, amely bari konföderáció néven vonult be a történelembe. A felkelőkkel szemben a hivatalos és oroszbarát kormány a cári hadseregre támaszkodott, ám a harcok hosszan és váltakozó szerencsével még sokáig tartottak. A küzdelembe belépett Törökország, a szabadságharc bukása után pedig Lengyelország valamennyi szomszédja leharapott egy darabot az országból.

De nagyon előreszaladtam. A bari konföderáció egyik tábornoka, Michał Wielhorski ugyanis 1771-ben azzal kereste meg a kor két híres francia gondolkodóját, Rousseau-t és Gabriel Bonnot de Mably-t, hogy fogalmazzanak meg alkotmányos ajánlásokat Lengyelország számára. Mably elment Lengyelországba, és radikális javaslatai húsz évvel később be is épültek az úgynevezett májusi alkotmányba, amely rövid ideig a földrész egyetlen és persze leghaladóbb alkotmánya volt. Malby-val szemben Rousseau otthon maradt, és megírta A lengyel kormány figyelmébe (franciául: Considérations sur le gouvernement de Pologne, lengyelül: Uwagi nad rządem Polski) című esszéjét, ám mire befejezte munkáját, addigra a bari föderáció harcát leverték, Lengyelországot pedig megszállták szomszédjai.

Mindazonáltal Rousseau esszéje óriási hatással volt a konzervatív nemességre. A lengyelek mellett a magyar rendi alkotmányosság védelme is ebből merítette érveit. Magyarra ugyan nem fordították le, de részleteit Kazinczy közölte Orpheus című lapjában, s szövegét jól ismerte a németül, franciául, nem mellesleg olykor lengyelül is beszélő magyar nemesség.

Hosszabb kitérő keretében elmondom, hogy a lengyel–magyar kapcsolati hálózat éppen ezekben az évtizedekben, azaz a XVIII. század hetvenes éveitől negyvennyolcig különösen eleven volt. Az 1772-ben levert bari konföderáció menekültjei után a kilencvenes években, az úgynevezett négyéves szejm időszakában a magyar sajtó rendszeresen foglalkozott a lengyel eseményekkel. Magyarországon behatóan ismerték a májusi alkotmányt, Martinovics Ignác, a magyar jakobinus mozgalom vezetője például 1792-ben egy feljegyzésben Lengyelországot boldog államnak nevezte, mely nagyszabású alkotmánytervezetet dolgozott ki. Voltaire kritikájával szemben Gvadányi József vette védelmébe a lengyelek alkotmányát, 1792-ben pedig – a vesztett háború után – költészetünkben is megjelent a lengyelbarátság. Az újabb menekülthullámmal érkező lengyeleket mindenütt segítette, bújtatta a magyar lakosság. Az 1830-ban kirobbant újabb lengyel felkelés során a magyar vármegyék gyűjtéseket és jótékonysági bálokat rendeztek, hogy így segítsék a lengyeleket, divatba jött a lengyel viselet, és sok magyar fiatal indult harcba a felkelők oldalán. Bars vármegye közgyűlése feliratban kérte I. Ferenc királyt, hogy nyújtson támogatást a szabadságukért harcoló lengyeleknek, de a lengyelek ügyét a magyar országgyűlésben is sokan támogatták. Mikor az orosz hadsereg vérbe fojtotta a szabadságharcot, a magyar diéta éles hangon tiltakozott. Az újabb menekülthullám tagjai ismét komoly segítségre számíthattak. Míg végül ugyanilyen erőteljes támogatást kapott az 1846-ban Krakkóban kirobbant és ugyancsak levert felkelés után Magyarországra menekült lengyelek sokasága.

Nem kellett tehát magyarra fordítani Rousseau tanácsait ahhoz, hogy Magyarországon mindenki ismerje az esszé fontosabb gondolatait. Jöttek azok a lengyel menekültekkel együtt.

Messziről jött ember

De lássuk végre, miben állt az ermenonville-i remete üzenete! Nos, a hírneves francia filozófus a lengyel kormánynak ajánlott esszéjében következetesen kiáll az általa megálmodott, majd Herder által kibontott romantikus társadalomkép mellett.

Rousseau az európai magaskultúra kozmopolitizmusát kritizálva úgy fakadt ki: „Kihunyt a nemzeti gyűlölködés, de vele együtt a hazaszeretet is.” A fiatalokat nemcsak azért kárhoztatta, mert a kultúra és a tudomány élvezete elfeledteti velük hazafias kötelességeiket, és „elpuhult erkölcsű, elnőiesedett” nemzedékként nőnek fel, hanem azért is, mert a hagyományok tiszteletéről megfeledkező és az érzéki élvezetekben elmerülő társaságként „megvető mosollyal válaszolnak az efféle elkoptatott szavakra, mint haza és vallás”. Az európai elitet sújtó megvetését így fejezte ki 1770-ben: „Ma nincsenek franciák, németek, spanyolok, még angolok sem, csak európaiak. Mindegyiknek ugyanaz az ízlése, szenvedélye és szokása, mert nemzeti jellegzetességeiket hordozó intézményeik elenyésztek. Ugyanolyan körülmények között mind egyformák lesznek... A luxus az egyetlen ambíciójuk, arany az egyetlen szenvedélyük. Tudván, hogy aranyért mindent megkapnak, amit akarnak, eladják magukat az első vevőnek. Mindegy, hogy ki uralkodik, mindegy, miféle törvények vannak, amíg lophatnak és bujálkodhatnak, mindenhol otthon érzik magukat.”

Nem ilyennek látta azonban a lengyel nemességet. Legalábbis nem ilyennek képzelte őket, mert látni ugyan egyet sem látott. Úgy érezte, hogy Lengyelország szelleme messze van a XVIII. századi Európától, és a maga részéről igyekezett ezt a távolságot addig növelni, ameddig csak lehetett. Mindjárt le is szögezte: a lengyeleknek semmiben nem szabad Európát utánozniuk. Ne foglalkozzanak kereskedelemmel, pénzügyekkel, főleg ne a luxusiparral, maradjanak meg a derék földművelésnél! Az állami adminisztrációt is tartsák a minimumon! Eszükbe ne jusson valami bonyolult adórendszert kifundálni, maradjanak csak meg a tizednél! Ebből ugyan nem futja majd állandó hadseregre, erődrendszerekre, tüzérségre, de nem is baj. Legyen Lengyelország Spártához hasonló! Várfalai a polgárok szívében álljanak! „Themisztoklész Athén népét hajókra szállította, a lengyelek lóhátra termettek. Az utánzás ritkán tesz jót, és soha nem tesz nagy dolgokat. Minden országnak megvannak a maga előnyei, amelyekre a kormánynak figyelnie kell. Tartsák meg szokásaikat, és Lengyelországnak nem kell senkit irigyelnie!”

Egyszóval Rousseau – korábbi civilizációkritikájának megfelelően – most is kiállt az archaikus formák mellett, s erősen javasolta a lengyel hagyományokhoz, azaz a rendi-nemesi hagyományokhoz való ragaszkodást.  Arra számított ugyanis, hogy Lengyelországban megtalálja azt a nemzeti eszményt, amely csak egy forrásból, a közszabadság igényéből táplálkozik, így kész mindent feláldozni e szabadság érdekében.

Ugyancsak viszontlátni vélte Lengyelországban a contrat de société a nagy eszméjét. Pontosabban úgy gondolta, hogy a Visztula partjain in operationem láthatja a társadalmi szerződést. Egyértelműnek tűnt számára, hogy Lengyelországban a törvényhozás teljes egészében a nemzeté, ezért elismerő szavakkal beszélt róla. „Politikai remekműnek tűnik... Csak a lengyelek tudtak eszközt találni alkotmányuk fenntartására.” Ez pedig nem más, mint a konföderáció, amely „nélkül a Lengyel Köztársaság sokáig nem létezne...”.

Érdekes, hogy a republikánus Rousseau még a királyággal is kibékül, csak hogy elhihesse, eszméit tükrözi a lengyel nemesi köztársaság. Azt azonban megnyugtatónak találja, hogy az uralkodót választják. Lengyelország szabad, érvel, mert minden uralkodást interregnum előz meg, amelyben a nemzet visszatér természetes jogaihoz, és lenyesegeti a szabadság korlátozására tett kezdeményezéseket. Így az alkotmány újra összeáll, és visszanyeri eredeti teljességét. „Isten mentsen attól, hogy a trónt örökölhetővé tegye a király!” Ha ilyen törvény jönne, mondja, Lengyelország örökre elbúcsúzhat a szabadságtól.

A legdöbbenetesebb azonban az, hogy Rousseau-nak egyetlen rossz szava sincs a rendi berendezkedéssel szemben. Jól látja ő, hogy Lengyelországban csak a nemesség rendelkezik polgári jogokkal, azaz politikai szabadsággal, de ezt egyáltalán nem tartja problémának. Úgy gondolja, hogy a demokratikus kormányforma, amelyben az állampolgárok elsősorban a közügyekkel vannak elfoglalva, megköveteli, hogy az alacsonyabb osztályok eltartsák ezeket a teljes jogú állampolgárokat. Más szóval, a demokrácia nem nélkülözheti a rabszolgákat. Ez volt a helyzet a régi görög és római köztársaságokban, és ez Rousseau számára is megnyugtató. „Vannak olyan boldogtalan helyzetek, amikor a szabadság csak mások kárán tartható meg, és az állampolgár nem lehet teljesen szabad, hacsak a rabszolgák nem teljesen rabszolgák. Ez történt Spártában. Ami a modern népeket illeti, nincsenek rabszolgáik, de maguk váltak rabszolgákká. Szabadsággal kell fizetni a szabadságért.”

Megdöbbentő tény, hogy a jobbágyrendszert jóváhagyólag vette tudomásul a korszak leginkább demokratának tűnő filozófusa. Bizonyára olyan gyönyörűnek tűnt számára, olyan tökéletesen megfelelt elméletének a szabad lengyel republikánusok alakja, hogy könnyű szívvel áldozta föl érte a lengyelek túlnyomó többségét.

Érthető, ha a konzervatív magyar nemesség boldogan ismerte föl a maga ideológiáját Rousseau javaslataiban, s lényegében minden pontjához mereven ragaszkodott, amíg tehette. A világ leghíresebb filozófusának eszméiből kovácsolt vaskalapot kellett azután feltörnie reformkori nagyjainknak. Európai forradalmi hullám kellett ahhoz, hogy elbírjanak vele.