A Szent Jobb Budára érkezik
A Szent Jobb éppen negyed évezreddel ezelőtt, 1771-ben érkezett Budára.
A felvilágosodás korát sokan hitetlen időszaknak látják, olyan érának, amikor a vallásos hagyomány radikálisan háttérbe szorult. A valóság azonban korántsem ilyen sarkos. Az aufklärista igyekezetnek ugyan voltak ateista, vallásellenes árnyalatai, ám a legtöbb gondolkodó hűséggel kitartott a maga hite mellett. Sok esetben éppen a vezető teológusok, egyházi elöljárók küzdöttek a valláson belüli észszerűségért, a babonás hagyományok elvetéséért. Ugyanakkor a keresztény tradíciók megtartása mellett nemcsak klerikális, de világi filozófusok is szót emeltek.
Az elveszett ereklye
Ebbe a felfogásba illeszthető bele a Szent Jobb hazahozatala. Az ereklye éppen negyed évezreddel ezelőtt, 1771-ben érkezett Budára. Az ősi ereklye tiszteletét már az 1222-es Aranybulla törvénybe iktatta, de első királyunk jobbja a török háborúk idején elveszett. Még ma sem rekonstruálható pontosan, hogyan és miképpen került Raguzába, de tény, hogy 1764-ben Brankovics Antal jezsuita páternek szemet szúrt, hogy első királyunk kézereklyéjét a dalmát városban tisztelik.
A páter rendtársához, Pray Györgyhöz fordult, aki akkoriban már neves történész volt, s néhány esztendővel később ő lett a királyi történetíró, azaz historiographus regius. Egyebek mellett ő lelte föl 1770-ben a később róla elnevezett, a XII. századból származó Pray-kódexet, benne a legősibb magyar nyelvemléket, a Halotti beszédet. Érthető, ha Brankovics hozzá fordult felfedezésével. A két jezsuita Kollár Ádámhoz vitte az ügyet, ahhoz a Kollárhoz, akiről legutóbb elmeséltem, hogy akadémiát is tervezett a magyar tudósoknak, s akiről most azt is elmondom, hogy ekkoriban a bécsi udvari könyvtár vezetője volt. Végül bevonták a kezdeményezésbe Szendrey Benedek tanácsost, a levéltár vezetőjét is. A négy tudós éveken át dolgozott azon, hogy az ereklye hazakerüljön. Szendrey a királynőnél próbált eredményt elérni, Pray és Kollár pedig azon dolgozott, hogy igazolják: a kéz valóban Szent István jobbja. Pray egy egész kötetet írt kutatásairól, mely 1771-ben Bécsben jelent meg Dissertatio historico-critica de sacra dextera divi Stephani primi Hungariae regis, azaz Történetkritikai tanulmány a megdicsőült István Szent Jobbjáról címen. Megjegyzem, Pray minden igyekezete dacára sem lehetünk egészen biztosak abban, hogy szent királyunk jobbja a jeles ereklye. Van, aki úgy tartja, hogy török kereskedők egy egyiptomi múmia kézfejét adták el a dalmátoknak 1590 körül. A legkorszerűbb eszközökkel nem vizsgálták. A hivatalos indoklás szerint azért, mert nincs olyan tény, amit érdemes lenne kideríteni.
De vissza a hazahozatalhoz! Míg Pray kutatott, Szendrey is eredménnyel járt. Meggyőzte a királynőt, kell neki az ereklye. Neki is lódult a birodalmi diplomáciai gépezet, a tárgyalások azonban nem nagyon haladtak. A ragúzaiak sehogyan sem akartak megválni kincsüktől, ám a sorozatunk kezdetén megemlített orosz–török háború lendületet adott az ügynek. 1770-ben ugyanis az oroszok a háború kiterjesztése mellett döntöttek, és hadat üzentek a törökpárti kereskedői köztársaságnak. A ragúzai szenátus gyors döntést hozott. Az oroszokkal szemben Bécs támogatását kérte, amit Mária Terézia nagylelkűen meg is adott, igaz ennek ára az lett, hogy 200 arany „fájdalomdíj" ellenében át kellett adniuk az ereklyét.
A királyi jobb hazatér
A becses kezet nem kisebb személyiség, mint az agg Grassalkovich Antal, a Magyar Királyi Udvari Kamara elnöke, azaz a magyar ügyek legfőbb vezetője hozta el Dalmáciából. Az ereklyét 1771. június 28-án a schönbrunni kastélyban ünnepélyes keretek között adták át Raguza képviselői. A ceremónia legfontosabb eseménye a leírások szerint az volt, amikor a király jobbját gróf Christoph Anton von Migazzi bécsi érsek a régi tartójából egy művészi kivitelű, új ereklyetartóba helyezte át. A teremben a királynő mellett számos magyar főúr is jelen volt, de hogy Brankovics, Pray, Kollár és Szendrei ott lett volna, azt nem őrizte meg az emlékezet.
Másnap, június 29-én az udvari kápolnában, a Szent István rend tagjainak jelenlétében kezdődtek a kilenc napon át tartó áhítatgyakorlatok, amelyek során felváltva énekeltek a kórusok magyar és német egyházi himnuszokat.
A bécsi ünnepségek után a kézereklyét Bajzáth József udvari tanácsosra, a Magyar Kancellária referendáriusára, későbbi veszprémi püspökre, illetve Hadik János testőrkapitányra és a magyar királyi testőrség hat tagjára bízták, hogy Magyarországra hozzák. Az ünnepélyes utazás július 15-én indult, és öt napig tartott. Igaz, közben mindenütt óriási ünnepléssel fogadták a szent király kézfejét.
Győrben gróf Zichy Ferenc püspök vezetésével várták a város lakói, természetesen harangzúgás közepette. A városba érkező Szent Jobbot körbehordozták, majd másnap Pannonhalmára vitték, ahol három napon keresztül járhatott csodájára a környék népe. Innen indult a menet Budára, ahová július 20-án, szombaton érkezett meg.
Itt aztán igazi ünneplés fogadta az ereklyét. Reggel szentmise, utána körmenet, közben özönlöttek a zarándokok, mind látni akarta a hajdani uralkodó csodásan épen marad jobbját. Végül felvitték az ereklyét az alig egy-két esztendeje befejezett királyi palota Zsigmond-kápolnájába, ahol átadták a prépostnak és az angolkisasszonyok főnöknőjének, akik a főoltárra helyezték. Végül 1771. július 23-án este zárták el a nyilvánosság elől.
Jelkép születik
Néhány év múlva elkészült a Szent Jobb-kápolna is. A palota építőmestere, Franz Anton Hillebrandt 1777. szeptember elsején terjesztette a királynő elé a kápolna tervét, s a következő évben megkapta a jóváhagyást. Még az építészeti költségvetés is fennmaradt, igaz, azt nem tudjuk, mikor készült el az aprócska kápolna a palota északi udvarában. Valószínűleg az épületet már 1778-ban átadták rendeltetésének. Egy 1779-es rézmetszeten, amely a palotát ábrázolja, látszik a kápolna kupolája. Bár építésének idejét nem tudjuk pontosan, bontásának dátuma nem titok. A Szent Jobb-kápolna százhúsz évig állt, majd a palota Hauszmann Alajos által tervezett bővítésekor, 1899-ben elbontották.
Mária Terézia a Szent Jobb hazatérése alkalmából alapítványt hozott létre, hogy ünnepségsorozatokkal emlékezhessenek a nagyszerű királyra és az ereklye feltalálására. Eszerint évente hat alkalommal volt biztosítva a Szent Jobb nyilvános tisztelete: augusztus 20-án, Szent István ünnepén, november 5-én, Szent Imre ünnepén, június 27-én, Szent László napján, július 21-én, a Szent Jobb Budára érkezésének évfordulóján, május 29-én, azaz visszaszerzése napján, végül szeptember 2-án, Buda visszafoglalásának ünnepén. A rendelet nemcsak az ünnepségek lebonyolítását, de költségeit is meghatározta.
Talán egyik napból sem lett volna igazi nemzeti ünnep, ha XIV. Kelemen pápa az észszerűség jegyében el nem töröl néhány egyházi ünnepet, köztük a magyarok szempontjából fontos augusztus 20-i Szent István-napot is. A döntést a magyar egyház rendkívüli módon nehezményezte, s mozgalom indult a helyreállítása érdekében. Az ügyet a pozsonyi királyi tanácsban újra és újra megtárgyalták, és ezerszer is a királynő elé terjesztették. Mária Terézia, bár nem akart ujjat húzni a pápával, végül a magyar egyházi kar kérése mellett foglalt állást, és még 1771-ben elrendelte egy országos körmenet megrendezését, amelynek keretén belül a Szent Jobbot végigviszik az ünneplő hívek között. Az esemény azonban csak lassan vált állami egységünk szimbólumává. De amikor jó fél évszázad múlva, 1819-ben József nádor rögzítette a körmenet szabályait, már bizonyosan legfontosabb nemzeti jelképeink egyike volt.
